4.rész - Hogy ment?

Na hát ez lenne a híres neves 4. rész. :DD Eddig mindig 4 kommentet kaptam, amiknek nagyon örülök, és Nicky neked külön megköszönném, hogy a hibámat is megemlítetted :) Figyelembe vettem, és remélem hogy így már jobb lett :) Komozni el ne felejtsetek drágáim :)
Jó Olvasást Nektek <333

~Zoe*

~*~ Zoe szemszöge ~*~

A kertben lévő hatalmas fa töve éppen megfelelt egy kis egyedüllétre. Nem hiányzott nekem most ennek a személynek a látványa, mert csak felkavarta bennem az érzelmeket. A legnagyobb vágyam az, hogy énekesnő legyek, de ő, amikor módjában áll, ezt mindig megakadályozza. Talán bele kell törődnöm, hogy belőlem sosem lehet senki.. Maximum egy bárban éneklő kiscsaj, aki magasabb szintre soha nem fog emelkedni.

Most úgy visszamennék a nagyikéhoz, de nem tehetem, mert ő tökéletessége éppen bent áradozik a jövendőbeli terveiről. Nem ellenzem, hogy ezt csinálja, de legalább ne lenne mindig az utamban. Tőlem aztán csinálhat akármit, menjen turnékra, nem érdekel, csak ne tegye ezt velem. És nem azért jöttem most a nagyihoz, hogy ezen törjem a fejem. Ha tudtam volna, hogy itt lesz, inkább Tylerhez megyek.

Olyan jól esne, ha most itt lenne.. Lenne kit ölelgetnem, és ő legalább vigasztalna is. De nem, nekem itt kell punnyadnom egy fa tövében, mert Justin Bieber ismét kiütéssel győzött.

Gondolataim továbbterjedését egy papír zsebkendő szakította félbe, ami egyenesen az arcomba tolódott. Hozzá társult egy kéz is, és két Supra cipő, amiről azonnal rájöttem, hogy ki a tulajdonosa.

Lassan, de biztosan felnéztem az illetőre, és a baj okozója tárult szeme elé. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit kezdjek a papír zsebkendővel, elvegyem, vagy ne, de aztán arra a döntésre jutottam, hogy elveszem, mert nem akartam, hogy a sminkem tovább kenődjön az arcomon a dörzsöléstől.

Érzelmi kavalkádom okozójának forrása letelepedett mellém a fűbe. Annyi minden kavargott bennem, hogy azt sem tudtam, hogy dühös vagyok - e rá, amiért kijött utánam, vagy nem is érdekel. Egy biztos: örülni nem örülök, amiért felkeresett.

 - Jól vagy? - húzta fel a szemöldökét, de halkan beszélt és óvatosan.

Mégis milyen kérdés ez? Azért ülök kint egy fa tövében könnyeimet hullajtva, mert az egekig tudnék repülni boldogságomban. Nem is válaszoltam erre a felettébb fölösleges és értelmetlen kérdésre, csak az előttem levő tájat fürkésztem.

Szemem sarkából láttam, hogy most eléggé elbizonytalanodott, amiért semmit nem mondtam neki, ugyanakkor tudhatja, hogy miért is maradt kérdése megválaszolatlanul.

Percekig csak ült mellettem szó nélkül, és néha - néha rám pillantott. Komolyan ezért jött ki, hogy itt üljön? E nélkül is meg lettem volna, sőt, talán már jobban is lennék.

 - Biztosan bánt, hogy nem sikerül.. - szólalt meg váratlanul - De hidd el, hogy egyszer összejön, ha nagyon akarod.

 - Neked könnyű beszélni - feleltem kicsit erőteljesebb hangon - Minden és mindenki csak körülötted forog, az összes lány odáig van érted, és még a saját nagyanyám is képes levegőnek nézni, csak azért, mert te megjöttél - mondtam egyre dühösebben.

Komolyan is gondoltam minden szót. A nagyi attól a pillanattól hozzám sem szólt, mióta ő belépett az ajtón, csak annyit, hogy jöjjek le, mert vendégünk van.

 - Érdekes - tűnődött el - Pedig a nagyid nagyon sokat mesélt rólad…

Ezen kibuktam. A nagyi dolgokat mesélt el rólam neki? Neki?! Amilyen szerencsém van, holnap már mindenki tudni fogja a suliban még a legcikisebb történeteimet is.

 - És miket mondott? - kérdeztem unottan, de belül igenis kíváncsi voltam.

 - Hogy mennyire imád téged - mosolyodott el - Azt mondta, te vagy a kedvenc unokája, mert mindig énekelsz neki, ha megkér.. - hajtotta le a fejét.

Tényleg ezt mondta volna? De miért mesél a nagyi neki rólam? Pedig a nagyi komolyan nem olyan, mint a többi öregember, hogy akkor is beszél, ha nem kéne.. Mindig csak akkor beszél valamiről, ha kérdezik. Ami annyit jelent, hogy... Nem, az teljességgel lehetetlen. Miért érdeklődött volna rólam életem legfőbb ellensége? Azt sem tudta, hogy én vagyok a nagyi unokája. Vagy igen?

Kérdések sorozata türemlett a fejemben, de egyiket sem óhajtottam feltenni a mellettem ülő személynek. Még a végén azt hiszi, hogy érdeklődöm iránta.

 - Ja, és nekem sem könnyű beszélni - jutottak eszébe előző szavaim - Én sem egy csettintésre jutottam el oda, ahol most vagyok.

Pedig nagyon úgy látszott. Mindenki körülugrálja, ő pedig csak élvezi a felhajtást körülötte.

 - Miért jöttél utánam? - jött a kérdésem a semmiből, ami valószínűleg őt úgy ért, mint derült égből villámcsapás, mert az arcára kiült a tanácstalanság.

 - Magam sem tudom - felelte végül - A lelkiismeretem kihúzott utánad.

Lelkiismeret? Van neki olyan? Nagyon nem úgy látszott, mikor a suliban egyszer megalázott egy nála úgymond gyengébb srácot, aki mellesleg az én barátaim közé volt sorolható addig, amíg el nem költöztek.

 - Akkor nyugodtan vissza is húzhat, mert nincs szükségem a sajnálatodra - vetettem rá egy rövid pillantást.

Nagyot sóhajtott a szavaimra. De mit várt? Azt, hogy most én is a karjaiba omlok, mert volt olyan "kedves", és kijött utánam? Nem, ilyet nem játszunk. Elvagyok az én tökéletes, Justin Bieber-mentes világomban, már amennyire annak tudnám nevezni.

Felállt mellőlem, és rám nézett. Felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen felállni, de megtettem magamtól is, mire ő visszalökte a kezét teste mellé.

Elindultam befelé, és mikor benyitottam az ajtón, anya és a nagyi kíváncsi szemeivel kerültem kapcsolatba. Nem szóltam egy árva szót sem, hanem csak felmentem az enyémnek titulált szobába.

~*~ Justin szemszöge ~*~

 - Na hogy ment? - kérdezte Emma néni.

 - Nem jól - csóváltam a fejem.

Komolyan olyan volt velem, mint egy földönkívülivel. Egy kicsi érdeklődést sem mutatott irántam, pedig én próbálkoztam, ahogy csak tudtam.

 - Ne aggódj, Justin, egyszer sikerülni fog - mondta -, de arra semmiképp ne számíts, hogy könnyen adja magát, mert nagyon makacs.

Véltem észrevenni. Ilyen makacs teremtmény nem létezik még egy a világon. De én akkor sem adom fel. Ő az egyetlen lány, aki nem kedvel, de úgyis elérem, hogy ez megváltozzon. Nem is értem, hogy miért is olyan fontos ez nekem. Talán csak zavar, hogy az egyik legjobb csaj a suliban rám sem néz. Meg, ha igen, akkor is mérhetetlen undorral.

 - Reméljük - húztam a szám.

Emma néni szélesen vigyorgott rám, mintha látott volna bennem valamit. Annyira furcsa volt, ahogy nézett, gyorsan el is kaptam a tekintetem, mert nem tudtam állni azt a két gondolkozó szempárt.

 - Mehetünk haza anya? - jött le Zoe a lépcsőn.

 - Persze, nálad van a cuccod? - fordult oda az eddig csöndben ülő Violet a lányához.

Vajon tudja Zoe, hogy ismerem az anyukáját is? Nem hiszem... Annyi mindent tudok már Zoe-ról, csak az hiányzik, hogy közelebb engedjen magához. Egy biztos, addig nem adom fel, amíg ez össze nem jön.

~*~ Zoe szemszöge ~*~

 - Szia, nagyi - öleltem meg távozáskor a nagyimat.

Justin - ra csak ránéztem, és egy kérdő tekintetet láttam. Közeledni kezdett felém, de halvány gőzöm se volt arról, hogy mit akar. Csak akkor tudatosult bennem, mikor már megtette.

Két karját kitárta, és magához szorított velük. Teste teljesen az enyémnek nyomódott, amitől szabályosan hányingert kaptam, és egy határozott mozdulattal látványosan ellöktem magamtól vetve rá egy gyilkos pillantást. A nagyi felváltva nézett rám és rá, de mindkettőnkre máshogy. Rám körülbelül úgy, hogy: "Zoe, miért lökted el magadtól?" Justin - ra meg úgy, hogy: "Ha ezt csinálod, nem fog menni".

Teljesen ledermedtem Justin reakciójától. Megölelt. Engem. Három méternél közelebb jött hozzám, sőt, három centinél is közelebb, ami már kifejezetten undorító.

Az arcom teljesen eltorzulhatott, mikor felfogtam, hogy ez az izé itt nekem nyomta a gizda kis testét, és volt olyan merész, hogy még karját is belevonta a cselekvésébe. Gyorsan beültem a kocsiba, még mielőtt akármi reakció is történt volna az irányomból.

Anya is elbúcsúzott a nagyitól, és elköszönt Justintól. Én csak dermedtem ültem a kocsi anyósülésén, és próbáltam feldolgozni az eseményeket. Anya a volán mögé telepedett be, és csak nézett rám értetlenül. 

 - Mi baj van kislányom? - kérdezte.

Nem tudtam felelni. Vagyis tudtam, és meg is tettem, már amilyen formában ez kijött belőlem.

 - Az a baj, hogy egy testileg és agyilag kifejletlen, számomra taszító és undorító személy volt képes hozzám közel jönni és megölelni - hadartam el.

 - Nem értem, mi bajod vele Zoe, kedves srác - indította be az autót anya.

Nem hiszem el, hogy mindenki ellenem fordul. Komolyan csak én utálom az egész világon?! Kedves srác, aranyos srác...érdekes, velem mégsem ilyen kedves és aranyos.

A hazafelé vezető úton egy árva szót sem szóltam, mert ki voltam akadva. Hihetetlen ez az egész. Miért akarja anya és a nagyi annyira, hogy megkedveljem? És miért érzem azt, hogy a nagyi direkt hívta át ma Justint ebédre? Minden annyira zavaros..

~*~

Kb. 20 perc után már érezhettem is az otthoni levegőt. Mikor beléptem az ajtón, abban a pillanatban kaptam egy SMS-t.

"Szia csajos <3 Halálra unjuk magunkat Deenával, megköszönnénk, ha idetolnád a hátsódat és boldogítanál minket :D"

 - Anya, én még átmennék Abbeyékhez, ha nem lenne gond - mondtam rögtön azután, hogy elolvastam az üzenetet.

 - Nem gond, de ne gyere haza későn - felelte.

Kikecmeregtem az ajtón, és Abbey felé vettem az irányt. Két percre laknak tőlem, így nagyon hamar odaértem. Egy csengő után mindkét drága barátnőm a nyakamba ugrott.

  - Jaj, de jó hogy itt vagy - ölelgettek.

Beljebb mentem, aztán egyenesen fel Abbey szobájába.

 - Na, mesélj, milyen napod volt? - mosolygott.

Húú… ha én azt elmondanám… De nem mondom, mert mihelyst kiejteném azt a szót, hogy Justin, elkezdenének faggatózni, azt meg végképp nem akarom.

 - Fárasztó - feleltem végül - És nektek?

 - Unalmas - nyögték egyszerre.

Ha belegondolok, az én napom sem volt eseménnyel teli, az egyetlen dolog, ami nem kicsit felkavarta a lelki világomat, az a nem felettébb kívánatos ölelés volt egy általam egyáltalán nem szívlelt személytől.

 - De most, hogy itt vagy, végre nem unatkozunk - jöttek közelebb - Mit csináljunk?

 - Képeket - jött az ötlet tőlem, ami eléggé meglepett, mert egyáltalán nem voltam képes gondolkozni.

A lányok helyeseltek az ötletemre, ezért előkaptam az IPhone-om és fényképeztem.

Született vagy száz kép, annak a fele egyszerűen felvállalhatatlan volt, de voltak jobbak is, amiket kiraktam Facebookra.

Feltöltés után két perccel máris 5 like jött a képekre, és különböző kommentek a csajoktól, meg a srácoktól. Az egyik alá Tyler is írt, mert éppen fent volt, mégpedig ezt:

"Vadmacskám, ennyire nem kell bevadulni.."

A képen éppen vicsorítunk mind a hárman, ezért meg sem lepődtem a megjegyzésen. Deenáék még mindig csak ámultak és bámultak, hogy Tyler a pasim. Én sem dolgoztam még igazán fel, de kezdem magam egyre jobban beleélni a dologba.

 - Milyen piszok szerencsés vagy, hogy a pasid - meredt rám Deena.

 - Az bizony. - helyeselt rá Abbey - De én Justinnak jobban örülnék.

Na, tessék. Fel sem hoztam, ők viszont megtették helyettem. Nem tesz jót nekem ez a sok idegeskedés, mert még a végén kárt teszek az agyamban. Ez a név azonban visszahozta a mai napot, amikor olyan vészesen közel jött hozzám, hogy az már fájt.

Vajon ha Deenáéknak elmondanám, hogy reagálnának? Mindketten ki lennének bukva, az egyszer biztos. Aztán a következő dolog az lenne, hogy mennyire igazságtalanság az,  hogy én nem is szeretem, és velem csinál ilyet.

Nem, nem kockáztatom meg azt, hogy ez történjen. Inkább békésen eleresztem a fülem mellett ezt a nevet, már amennyire ez lehetséges.

 - Zoe, figyelsz te rám?! - nézett bele az arcomba Abbey, amire én nem kicsit megijedtem.

 - Öhm...persze, mit kérdeztél? - pislogtam.

 - Azt, hogy milyen volt az első romantikus csókotok Tylerrel? - feküdt hanyatt az ágyon.

  - Hah... - sóhajtottam egy nagyot, mikor ismét belegondoltam az érzésbe - Nagyon jó volt.

 - Hogy csókol? - kezdte Deena is.

 - Azt nem tudom leírni. Csak annyit tudok rá mondani, hogy mennyei volt az ajkain csüngeni - vigyorogtam, és szerintem rendesen el is vörösödtem.

Hála Istennek nem kaptam több kérdést, csak szemöldökhúzogatást, amihez már hozzászoktam.

 - Hú, csajok, eltelt az idő, haza kéne mennem.. - kapkodtam össze a cuccaimat.

 - Oké, csajos, hétfőn találkozunk - öleltek át.

 - Oké, puszi nektek - integettem nekik a bejárati ajtóból, és kikanyarodtam a járdára.

Ha lehetne, ezt a napot most kitörölném az életemből. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy már rendesen sajog a homlokom a nyomástól.

Egész úton csak gondolkoztam, nem tudom, hogy jól tettem - e, mert így csak jobban összezavarodok. Gyorsan megvacsoráztam, elkészültem az esti előkészületeimmel, és az ágyamat céloztam meg. Még egy kicsit neteztem, ami nálam a Facebookot jelenti. Jött még pár like a képekre, amiket kitettem, de semmi több.

Úgy döntöttem hát, hogy véget vetek a mai napnak, és az ágyamnak tulajdonítom magamat.

3.rész - Ebéd

Meghoztam a várva várt 3. részt, remélem tetszik, mert sokat dolgoztam rajta, hogy egy elfogadható részt kreáljak nektek. Egyenlőre még nem szabom meg a kommentek számát, de azért szeretném, ha megjutalmaznátok párral :$$ Azt is írjátok meg, hogy mennyire jön be a töri. Negatív kommenteket is elfogadok, mert ebből tanul az ember nem? :) Na de nem is dumálok tovább, olvassatok :D

~Zoe*


Másnap reggel a telefonom csipogására ébredtem. Nem csörgött, csak egy SMS jött, ami már önmagában is feldobta a napom:

"Jó reggelt vadmacskám <33 Átjöhetnél délután egy kicsit, egyedül leszek ;) Hiányzol"

Nem kell mondanom, hogy kitől jött, mert elég nyilvánvaló.
Még mindig nem hiszem el, hogy a csaja vagyok. Annyira hihetetlen ez az egész. Elég régóta tetszik már, de hála Istennek, a kapcsolatunk új s

zintre lépett.
Rendbe raktam magam és lebattyogtam reggelizni. Anya várt lent.
 - Jó reggelt Zoe - mosolygott kedvesen.
 - Jó reggelt - huppantam rá a bárpultnál lévő székre.
 - Ma elnézünk a nagyihoz egy kicsit, mert hívott, hogy mennyire hiányzunk neki - közölte a tényeket.
Ma? Ó... akkor nem tudok átmenni Tylerhez. Rendesen lecsüggedtem, amit anya észre is vett.
 - Valami baj van? - kérdezte.
 - Nincs, csak Tyler elhívott, hogy menjek át hozzá egy kicsit, de akkor mindegy - legyintettem.
 - Kicsim, ezt meg kell értened, a nagyi fontosabb - simogatott meg.
Tényleg elég régen láttam utoljára, így beletörődtem, hogy inkább hozzá megyek. Még jó, hogy nem válaszoltam Tylernek. De most megteszem. Elővettem a hűséges kis telefonom, és gépelni kezdtem:

"Jó reggelt neked is <333 Ma nem tudok átmenni, mert a nagyihoz megyünk, majd holnap átnézek. Hiányzol te is"

Nem kellett sokat várnom, a válasz hamar megérkezett:

"Óóó... . :"( Nem baj, majd akkor holnap találkozunk...  Csókollak"

Jaj... Az a csók tegnap. Nem tudom elfelejteni. Annyira jó volt. Tökéletes.
 - Készülődj, Zoe, mindjárt indulunk a nagyihoz - kapta be anya az utolsó falatot a reggeliből.
Visszamásztam a szobámba. Beálltam a szekrény elé, és tanakodtam, hogy mit kéne felvennem, de aztán kiválasztottam a hangulatomhoz legjobban passzoló összeállítást.
A hajamat kiengedtem, a frufrumat pedig eltűztem oldalra.
Beültem a kocsiba anya mellé, az anyósülésre.
Austin most nem tudott jönni, mert fontos munkaajánlatot kapott, és azzal kapcsolatban tartanak ma egy konferenciát. Sajnáltam, mert vele mindig olyan jól elvagyok, most pedig nem lesz senki, akivel hülyülhetnék.
Fél óra autóút után megpillantottam a nagyi házát, és azt a hatalmas birtokot, amin voltak a lovak, a tehenek, a birkák, és egyéb állatok, amik egy tanyára valók.
 - Szia nagyiiiiiii - futottam a kitárt karjai felé.
 - Zoe, jaj, de örülök, hogy látlak - szorongatott.
Jól megölelgettem, mert már tényleg hiányzott. Bementünk anyával és kényelembe helyeztük magunkat.
 - Na, mesélj, Zoe, hogy megy az éneklés? - kíváncsiskodott a nagyi.
 - Hát még mindig imádom - mosolyogtam -, de nem hiszem, hogy sokra tudnám vinni... .
 - Ezt meg ne halljam még egyszer - fordult hozzám a nagyi - Nagyon jól énekelsz, és egy nap majd az Elle magazinban fogod magad látni a címoldalon azzal a címmel, hogy: Los Angeles legújabb énekesnője.
 - Mindez szép és jó nagyi...  - hajtottam le a fejem -, de ideje felébredni... .
A nagyi és anya csak összenéztek. Biztosan azt gondolják, hogy az önbizalmam a padlót üti, de nem. Az a baj, hogy Mr. Justin Bieber mellett esélyem sincs megmutatni a tehetségem. És nem is akartam erről beszélni, így inkább eltereltem a témát.
 - Kimehetek lovagolni nagyi? - kérleltem.
 - Persze, de ebédre gyere vissza - intett rám.
Felálltam a kényelmes helyemről, és a pajta felé indultam. Kihoztam azt a lovat, ami el lett könyvelve az én lovamnak, mert ugyanazon a napon született, mint én: május 15-én. Gyönyörű ló, mindig vele szoktam menni lovagolni, és kiszellőztetni a fejem. A neve Éjfél lett, mert az olyan titokzatos név.
Rátettem hát a nyerget, és lovagolni indultam. Volt, hogy vágtáztam, de volt, hogy csak sétáltam a lóval, éppen ami jól esett. Elég messzire mentem, de nem aggódtam, mert tökéletesen ismerem a környéket, így gyakorlatilag az eltévedés valószínűsége a nullát érinti.
Egy erdőhöz értem, ami nagyon hívogató volt, mert csupa zöld volt minden a fáktól, és ez megnyugtatott. A lovat kikötöttem, és beljebb sétáltam egy kicsit. Nem sokkal az erdő szélétől volt egy ház, amiben éppen tartózkodtak, mert mozgást láttam odabentről. Kissé félve, de közelebb mentem.
Nem tudtam elképzelni, hogy vajon mit kereshet egy ház a semmi közepén egy erdőben. A, hogy közelebb férkőztem, egy szép patakot láttam csordogálni a ház mellett. Leültem a szélére, és csodáltam a kilátást.
Hirtelen minden eszembe jutott, ami csak lehet. Például a jövendőbeli karrierem.
Annyira valószínűtlen, hogy egy kis senki miatt nem lehetek valaki. Pedig én arra vágyom, hogy elkápráztassam a világot a hangommal, százezreknek adjak koncertet, és fotózásokra menjek. De jelen pillanatban ez az elképzelés a lehetetlen kategóriát súrolja.
Hirtelen nagyon kedvet kaptam az énekléshez, ezért elkezdtem kiereszteni a hangom. Kelly Clarkson Because Of You-ja éppen megfelelő volt. Elkezdtem hát énekelni. Hangom bejárta az egész erdőt, a madarak pedig repkedni kezdtek össze - vissza körülöttem. Jó volt énekelni. Úgy éreztem, hangomon keresztül kiadom az összes fájdalmam, amit most érzek, és nem marad semmi, csak a jó dolgok. Befejeztem a dalt, és megálltam a patakkal szemben, a tájat kémlelve.
 - Nem volt rossz - szólt hozzám valaki.
A hangja egyértelműen nagyon ismerős volt. Felismertem, mert ez az a hang, amitől kiráz a hideg, rossz értelemben. Megfordulni nem akartam, mert féltem, hogy meglátja arcomon a bizonytalanságot, amit végképp nem akartam. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy erősebbnek érezze magát nálam.
 - Köszönöm - dörmögtem az orrom alá.
Sajnos nem tudtam elkerülni, hogy ne nézzek rá, mert mellém állt. A pillanat század része alatt olyan mérhetetlenül dühös lettem látványától, hogy ökölbe kellett szorítanom a kezem, hogy nem törjek ki.
 - Te meg mi a bú bánatot keresel itt? - mondtam már sokkal magabiztosabban.
 - Ezt én is kérdezhetném - felelte teljesen nyugodtan, ami csak még jobban felidegesített.
 - A nagyimnál vagyok - fontam össze karjaim a mellem alatt.
 - Én pedig kijöttem kicsit elmenekülni a világ elől - mondta még mindig ugyanolyan nyugodtan.
Ide jön ki a világ elől elmenekülni? A nagyi házától alig egy kilométerre? Jézusom... soha többet nem jövök a nagyihoz.
Idegesített, hogy ott állt mellettem, ezért visszaindultam a lovamhoz. A hányinger kerülgetett már csak a szimpla tudattól is, hogy most itt van, egy levegőt szívok vele és még ráadásul hozzám is beszél.
 - Neked is szia - dörmögte utánam utálatosan.
Mit sem törődve vele továbbmentem, de ő utánam kiabált.
 - Ja, légy szíves mondd meg a tanároknak, hogy jövő héten kések az elő óráról, mert az új albumomat népszerűsítem!
Na, ez rettentően felidegesített. Nem elég, hogy el kell viselnem, de még villog is nekem az új albumáról. Visszafordultam, és vetettem rá egy gyönyörű szép pillantást. Tulajdonképpen szerintem még soha senkire nem néztem olyan csúnyán, mint most rá. Arcomon láthatta, hogy felidegesített, mert szája széles vigyorra húzódott, ami azt tükrözte, hogy éppen ez volt a célja. Megpróbáltam nem odamenni és kiütni belőle még a szuszt is, így összeszorítottam öklömet, és csillapítottam magam. Viszont azt tartják, ha rosszat teszel, rosszat várj. Ez történt most is.
Justin annyira arra koncentrált, hogy mit reagálok utálatos mondatára, hogy nem figyelte, hogy már a patak széléig hátrált. Egy óvatlan hátralépés pedig megadta a löketet: megbotlott egy nagyobb kőben, és teljes erővel beleesett a kb. egy méter mély patakba. Megpróbált megkapaszkodni, de nem ment neki, teljesen elmerült a patakban.
Abban a minutumban annyira elkezdtem röhögni, hogy a fába kellett kapaszkodnom, hogy el ne essek. Az örömkönnyek már el is hagyták a szememet, Justin látványa meg még inkább nevetésre késztetett. Ott állt a keskeny patak kellős közepén, csurom vizesen. A fehér pólója teljesen átlátszott, és kirajzolódott izomhiányos felsőteste. Arca rettentő dühös volt, ami csak még jobban dobott jókedvemen. Előkaptam a telefonom és megörökítettem a pillanatot. Nem azért, mert annyira azt szeretem volna nézegetni, hanem azért, hogy majd ha bent elmesélem ezt a történetet, higgyenek is nekem.
 - Azonnal töröld ki!! - förmedt rám.
 - Mert ha nem? - mondtam, de a nevetéstől alig jött ki hang a torkomon.
 - Híres emberről szivárogtatsz ki információt az engedélyem nélkül! - csapkodott.
 - Jaaaaj, híres ember, hogy oda ne rohanjak rögtön - tettettem a kényest.
Ő hirtelen felém kezdett baktani hevesen. Az egyetlen menekülőút a futás volt, így hát elkezdtem szedni a lábaim. Azt a képet akkor sem törlöm ki, ha az életembe kerül. Futás közben jelszóval levédtem a képet tartalmazó mappát, és mikor ezzel végeztem, lassítottam. Justin a szuszából kifogyva futott utánam, és utolért.
 - Töröld ki! - mutatott a telefonomra.
 - Nem - vontam vállat majd megfordultam, és a lovamat kezdtem kiszabadítani.
Rajtam egy ilyen kis senki nem foghat ki. Megmutatom bent a képet mindenféleképpen.
 - Oké  - fonta össze karjait - Mit kérsz cserébe, hogy ne mutasd meg a képet?
Kérdése váratlanul ért. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ilyet kérdez. Hirtelen lehetőségek halmaza türemlett a fejemben. Most sok mindent kérhetnék tőle, például azt, hogy segítsen elvinni egy meghallgatásra, vagy valami hasonlóra, de nem. Én saját erőmből fogok feljutni a csúcsra, nem kell egy ilyen kis senki segítsége.
 - Engem nem tudsz megvesztegetni, ehhez szokj hozzá - ültem fel a lovamra.
Azt hiszem, ez éppen kielégítő válasz volt tőlem.
Megigazítottam a lovam kantárját, és indultam volna, ha nem állta volna el az utat.
 - És ha megígérem, hogy egy hétig kedves leszek veled? - erősködött tovább.
 - Nekem nem kell a kedvességed, tökéletesen megvagyok a nélkül is - tettem szemrehányást neki.
Biztosan gyűlöli, ha nem az van, amit ő akar, de ha a közelemben van, ehhez hozzá kell szoknia.
Elindítottam a lovat, és otthagytam. Értelmetlenül nézett utánam, és szerintem elkönyvelte a fejében, hogy velem nem olyan könnyű.

~*~Justin szemszöge~*~

Micsoda egy akaratos, makacs kis... Mi az, hogy nem törli ki, mikor voltam olyan hülye, hogy megalázkodtam előtte kedvességem felajánlásával? Fel sem tudom fogni, hogy, hogy lehet egy lány ennyire makacs. De nyilvánvaló: csak féltékeny.
Igen, ez az. Féltékeny rám, mert én már sikeres vagyok, neki meg semmi nem sikerül. Elismerem, nagyon jó hangja van, de engem nem fog tudni túlszárnyalni. Engem pedig idegesít az, hogy nem képes nekem szót fogadni. Nem olyan vagyok, aki könnyen feladja, úgy, hogy próbálkozom. Egyszer úgyis el fogom érni, hogy tiszteljen.

~*~Zoe szemszöge~*~

Most jól feladtam neki a leckét. A képet már holnap mindenki láthatja, és elkönyvelheti mindenki, hogy nem olyan nagymenő, mint a, hogy azt beállítja magáról.
Elégedett mosollyal, de közben undorra tértem vissza ebédre. Anyáék furcsállták az arckifejezésem, így hát rákérdeztek.
 - Történt valami, Zoe? - húzta össze szemöldökét anya.
 - Csak összetalálkoztam az életemet tönkretevő személlyel - adtam választ.
 -, hogy érted ezt? - kérdte a nagyi.
 - Van itt egy gyerek, ott van az erdőben, róla beszélek - mondtam úgy, mintha egy tárgyról beszélnék.
 - Jaj, csak nem Justinról beszélsz? Aranyos fiú - vigyorgott a nagyi.
 - Micsoda?! Te ismered? - akadtam ki, és levetett cipőm kiesett a kezemből.
 - Persze, hogy ismerem, régóta ide jár ki az erdőbe kicsit kikapcsolódni - felelte a nagyi - Éppen mára áthívtam ebédre.
 - MICSODA?! - akadtam ki még jobban az előző mondaton.
 - Nagyi... - nyeltem le a dühömet - Egy: fúj, undorító, nyálas, kifejletlen, idióta barom, kettő: ő az, aki miatt nem lehetek az, aki akarok, három: ugye ezt te sem gondoltad komolyan?? - kapkodtam kezeimet össze meg vissza.
 - Pedig ha tetszik, ha nem, velünk fog ebédelni - forgatta meg a szemeit.
Ez hihetetlen. Örülök, hogy megszabadulok tőle, erre mi van? Erre az én édes drága imádni való nagyim azt mondja, hogy velünk fog ebédelni? WTF? Na, gyorsan le kell nyugodnod, Zoe, ha nem akarod, hogy a pszichiátrián köss ki.
Elmélkedésemet most pont a csengő zavarta meg. Pontosan tudtam, hogy ki az, ezért nem is akartam ott lenni, mikor az ajtó nyílik, így elbújtam a lépcsőfordulóban.
 - Csókolom Emma néni, elnézést a késésért, de történt egy kis baleset - hallottam meg a hátborzongató hangot.
Történt egy kis baleset... Erre kuncogni kezdtem magamban, mert előidéztem a látványát, mikor a patakba zuhant.
 - Szia, aranyom, gyere be - invitálta beljebb a házba nagyi.
Rettenetesen éreztem magam, mintha azon nyomban felrobbannék, vagy nem is tudom. Nem elég, hogy a suliban az idegeimre megy, még a személyes teremet is átszeli.
 - Zoe, vendégünk jött, gyere le légy szíves - kiabált nekem a nagyi.
Jaj, ne. Ettől féltem. Most mi lesz, ha megtudja, hogy az én nagyimhoz jött? És, hogy róla beszéltem, mikor azt mondtam, hogy a nagyimnál vagyok? De nem érdekel, úgy fogok vele viselkedni, ahogyan eddig, az sem érdekel, ha anyáék leszidnak, én ehhez nem leszek kedves.
Lementem a lépcsőn, és szembetaláltam magam egy átöltözött Justinnal. Az arcára kiült a megdöbbenés, mikor meglátott.
 - Justin, bemutatom neked Zoet, az unokámat - vigyorgott felém és úgy tett, mintha a csengő előtti beszélgetésünk meg sem történt volna.
Flegmán elé sétáltam, és löktem neki egy sziát, és már mentem is az asztal felé. Időt sem hagytam neki visszaköszönni.
Anya és Justin is így tettek. Anya leült mellém, Justin pedig velem szembe, hogy még véletlenül se kerüljem el a tekintetét. A nagyi letette a levest, mindenki szedett magának, és enni kezdtünk.
 - Mi újság veled Justin? - érdeklődött nagyi.
 - Semmi különös, kicsit fáradt vagyok, mert sokat dolgozom - sóhajtott.
Fáradt vagyok bla bla bla... Ez ezzel jár aranyom, de megértem, hogy te nem bírod, mert úgy nézel ki mint egy használt fogpiszkáló.
Szinte semmit nem szóltam az ebéd alatt. Most is Justinra terelődött a figyelem, én már rögtön érdektelenné váltam, pedig elvileg nagyinak én vagyok az unokája, és nem Justin.
Második féle után felálltam az asztaltól. Nem bírtam tovább elviselni a, hogyan meséli a napi teendőit: fotózások, stúdió, koncert szervezés... . Végig az én álmaimat sorolta fel, amik a lelkembe gázoltak. Most düh helyett inkább mérhetetlen szomorúságot éreztem, majdnem sírva is fakadtam, ezért álltam fel. Az én figyelmes anyukám persze mindent észre is vett, és utánam jött. Leült mellém a kanapéra és simogatott.
 - Ne aggódj, kicsim, egyszer neked ennél sokkal jobban fog menni - próbált vigasztalni.
Szörnyen éreztem magam. Most tört ki belőlem az, amit ez idáig dühbe fojtottam. Pedig nem is dühös voltam, vagyis inkább nem csak, hanem inkább szomorú, amiért 18 leszek, és csak kergetem a lehetetlent. Anya vállára borultam, és próbáltam magam összeszedni, hogy Justin ne lássa meg a gyengeségem, mert akkor már rögtön elárulom neki, hogy nem is vagyok olyan erős, mint amilyennek mutatom.

~*~Justin szemszöge~*~

 - Mi történt? - kérdeztem suttogva Emma nénitől.
Csak annyit láttam, hogy Zoe a könnyeivel küszködik, de, hogy miért, azt egyáltalán nem tudom.
 - Csak tudod ő is énekes akar lenni, és nagyon bántja, mikor valaki a sikereiről számol be neki - hajtotta le a fejét Emma néni - Neki még nem sikerült ezt elérnie, pedig a tehetsége meg van hozzá, viszont szegény akármennyire is küszködik, valami miatt nem jön össze neki.
Pontosan tudtam, hogy mi az a valami. Én. Nem mondom, hogy nagyon a lelkemen viselném, hogy mi van vele, de most bűntudatom lett. Azt azért mégsem akarom, hogy mások álmai tönkremenjenek miattam. Furcsán éreztem magam, mert bántott, hogy ezt hozom ki az emberekből, és észre sem veszem. Tudatlanul rombolom le az álmát. El kell ismernem, tényleg jó hangja van, és talán ez az, ami miatt nem szeretném, hogy felfedezzék. Mert félek, hogy elsöpör. Igen, kimondtam: félek.
Félek, hogy őt jobban fogják szeretni, mint engem. De most mit csináljak? A lelkiismeretem gyötör, de ha odamegyek hozzá, biztos, hogy azzal a lendülettel fog elküldeni maga mellől.
Belső gondolkozásomat megszakította Zoe látványa, amint visszajön anyja oldalán. Visszaült az asztalhoz, és evett a desszertből. Nem szólt egy árva szót sem, de tekintete annál többet mondott el róla. A szeme még piros volt, arca falfehér.
Nem tudtam megszólalni. Az étvágyam is elment. Evett pár falatot, aztán a kertbe ment ki, immáron egyedül. Emma néni kérlelőn rám nézett, és ezzel azt akarta jelezni, hogy menjek utána. Komolyan menjek utána? Nála arra is fel kell készülnöm, hogy tüzet okád rám, amennyire utál engem. De mit tehetnék mást? Lelkiismeretem nem engedi, hogy csak úgy annyiban hagyjam ezt az egészet. Összeszedtem minden erőm, és kimentem utána.

2.rész - A medencés buli

Hát ez lenne a második rész. Remélem tetszik és várom a visszajelzéseket :) Puszi nektek <333

~Zoe*

 - Zoe Bree Parker, ha nem kelsz fel öt percen belül, nincs gitár egy hétig! - folyamodott anya komolyabb fenyegetéshez, miután már vagy háromszor megkért, hogy keljek fel.
 - Máris kelek! - pattantam ki az ágyból. Azért a gitáromat ne.
Kómásan kikószáltam az ágyból, és közben rápillantottam a vekkeremre, amin ez állt: 6:30. Már a látványtól is elborzadtam, ahogyan ezeket a számokat megláttam. Kimentem a fürdőbe, elvégeztem a dolgom, aztán a szekrényem elé álltam keresni valami elfogadhatót mára. Végül egy rózsaszín ing mellett döntöttem, amelyhez fehér csőnacit és szintén rózsaszín balerina cipőt választottam.

A  majdnem derékig érő hajamat kivasaltam és kiengedve hagytam. Miután elkészültem, leballagtam
 a nappaliba, és megreggeliztem gyorsan. Gyorsan puszit váltottunk anyával, és mentem a buszmegállóba, ami egyenesen abba a nagy csúnya épületbe visz, amit úgy hívnak, hogy: iskola. A buszon Abbey és Deena foglaltak nekem helyet.
 - Sziasztok. csajszik - vigyorogtam rájuk.
Nem is tudom, hogy mi történt velem, mintha valami folytán erő szállta volna meg a testem. De aztán eszembe jutott: a medencés buli. Ez az oka. Viszont Abbeyéket még nem kérdeztem meg.
 - Jaj, lányok, tegnap felhívott Tyler, hogy lenne - e kedvünk elmenni egy medencés bulira - hoztam fel a témát a nagy semmiből - Én igent mondtam, ti eljöttök?
Persze, mi volt a következő mondatuk?
 - Ő ott lesz? Ugye ott lesz, mondd, hogy ott lesz! - kezdték el ütögetni a térdem, ugyanis velem szemben ültek.
 - Honnan a francból tudjam lányok? Szerintetek engem érdekel, hogy ő ott lesz - e vagy nem? - tártam ki a kezeimet, és szemöldökömet összeráncoltam.
 - Ha Tyler hívott el, akkor biztosan ott lesz. - kezdték el.
Egy buszmegállóval a cél előtt meguntam az áradozást, és félbeszakítottam őket.
 - Akkor jöttök vagy nem? - tértem a lényegre.
 - Megyünk - vágták rá.
Leszálltunk a suli előtti buszmegállónál. Útközben még megbeszéltük, hogy ki mit vesz fel, hol találkozunk, stb. Éppen mikor már az ajtón mentünk volna be, megjelent ő nagysága a saját, luxus Range Rover-ével.
 - Sziasztok, lányok - kacsintott Abbeyre és Deenára.
Azok ketten majd' ráolvadtak a betonra, engem viszont szabályosan taszított a gesztusa.
 - Szia - dobta oda nekem félvállról.
Körülbelül az én köszönésem is így nézhetett ki, csak kevésbé volt hangos. Aztán hirtelen egy erős, férfias kéz átkarolta a nyakam.
 - Szia, vadmacska - kacsintott rám Tyler.
Na, én meg ettől olvadtam majdnem el, szinte már a lefolyóban kötöttem ki, mikor észrevettem, hogy talán köszönnöm kéne.
 - Szia - mosolyogtam rá, és a legkisebb jelét sem mutattam annak, amit éreztem. Legalábbis remélem.
Ezután Mr. Én-Vagyok-A-Tökéletes lepacsizott Tylerrel.
Nem értettem, hogy egy ilyen pasi hogy lehet barátja egy olyannak. Annyira zavar, hogy együtt látom azt a két embert, aki tetszik, meg azt, akit a legjobban utálok. Ez számomra nem fér össze.
Gondolatmenetemet a becsengő zavarta meg.
Felmentünk a termünkbe, én leültem Deena mellé. Gyorsan előkutlásztam az órarendem, és lecsekkoltam, hogy az első óránk matek. Fantasztikus, annyira kellett most nekem ez az óra, mint kígyónak a lábszárvédő. Max annyi matek még belefér, hogy: Én+Tyler=♥, de semmi más.
Öt perc késéssel befáradt a tanár, és kezdetét vette a dögunalom. De most kivételesen jól éreztem magam. Nem értettem meg, hogy mi az oka ennek, de aztán azt véltem felfedezni, hogy ő nagysága nincs itt. Mi történt? Csak nem felbukott az egójában felfelé jövet?
 - Elnézést a késésért, tanár úr, de fontos telefonom volt - jött be az emlegetett szamár az ajtón. Hogy pontosabban fogalmazzak, inkább besuhant, hogy még legyen ideje az összes lányt lefordítani a székről.
És fontos telefon? Ha én jövök be ilyen szöveggel, azon nyomban kihajít a tanár. Gyűlölöm, hogy mindig kivételeznek vele.
Mivel Deena ült belül, ezért folyton oldalt könyökölt a padon, hogy láthassa az imádottját, aki néha megjutalmazta egy kacsintással. Viszont a szemem sarkából láttam, hogy igazán nem is Deenával foglalkozik, hanem velem. Óvatosan oldalra néztem, és a megérzésem nem csalt: az a bunkó tetőtől talpig végigstírölt.
 - Ha még egyszer meglátom, kiszúrom azt a két csodaszép szemedet - suttogtam flegmán neki.
Rettentően idegesített a jelenléte. Annyira beképzelt és... uh, hibát hibára halmozhatnék, de minek idegesítsem magam? Inkább a matekra koncentrálok. A sorsnak viszont nem tetszett ez a gondolatom.
 - Justin, gyere a táblához, és oldd meg az egyenletet - nyújtotta előre a filctollat a tanár.
Már kint is volt azon nyomban, mihelyst a nevét kimondták.
Igen, az érintett személy Justin. Így van, AZ a Justin. Az a Mr. Én-Vagyok-A-Sztár-Te-Meg-Senki. Már több mint két éve ide jár a mi sulinkba. Persze rengetek óvintézkedésbe került ez az iskolának, de megérte nekik, hisz a nagy Justin Bieber jár az L.A. High Schoolba, mi ez, ha nem reklám? Uh. Rettenetes. Hihetetlen, hogy 18 éves, és még mindig szörnyű gyerekes. Gondoljunk csak a tegnapira. Alufólia galacsinnal dobálózott., és 18 éves. 18!!!
 - Tökéletes a megoldásod Justin, leülhetsz - bólintott a tanár.
Tökéletes, tökéletes, bla bla bla... Hogy én már hogy unom.. Ének szakos vagyok, és ő is az, így szinte mindig együtt vagyok vele, ami a legkevésbé sem élvezetes dolog. Nekem is van olyan jó hangom, mint neki, ezt mégsem veszi észre senki, mert minden szem rá szegeződik, és a hangja már teljesen érdektelenné válik. Mindenki teljesen el van ájulva tőle, hogy ó, de jól néz ki, pedig nem. Egy túlnőtt hurkapálca, nincs rajta egy deka izom sem, ráadásul még hülye is.. Hát tényleg tökéletes ideál, mit is mondjak. És mivel nagy rivális vagyok neki, ezért kb. az ő megnyilvánulásai is annyi szeretetet tartalmaznak, mint az enyéim. Persze, ez teljesen egyértelmű, mert fél, hogyha egyszer valaki meghallja a hangom, akkor lesöpröm a pályáról. Márpedig ez egyszer meg fog történni, arra a nyakamat teszem.
 - Vége az órának, holnap találkozunk, viszlát! - és már ki is ment az oktatónk.
 - Na, akkor eljössz a bulira? - mint a villám, úgy jött oda hozzám Leo.
 - Igen, eljövök, persze - mosolyogtam rá.
Várom már, hogy milyen lesz. Biztosan nem lesz majd rossz, csak esetleg akkor, ha Mr. Popsztár el nem rontja. Remélem Tyler nem lesz olyan, mint ő.
Végig így telt a napom, hogy már szétizgultam az agyam a buli miatt. Nem számítok gáznak, csak nem szeretik a srácok, hogy engem nem lehet csak úgy fogdosni, mint a többi ribit.
 - Akkor egy óra múlva a megszokott helyen - köszöntünk el egymástól.
A megszokott hely nálunk egy közeli fa töve, ami könnyen felismerhető a különlegességétől, ugyanis a két legvastagabb ága egy szív alakot formál.
Hazamentem, és nem találtam otthon senkit. Meglepődtem, mert anyának már itthon kéne lennie. Később vettem észre a cetlit a hűtőn:

"Szia, kicsim, fontos dolgom akadt, nagyon későn jövök haza. Sok sikert a bulihoz, de mielőtt elmész légy szíves, mosogass el. Puszi: Anya"

Gondoltam akkor először elvégzem a nehezét, és elmosogatok. Sec - perc alatt el is készültem vele, és végre a bulira koncentrálhattam. Előszedtem a dobozomat a szekrényem aljából, és kikerestem egy fürdőruhát. Végül egy amerikai mintásra esett a választásom, arra pedig rávettem egy cuki ruhát. A hajamat kontyba fogtam, hogy ne legyen vizes, és tettem fel egy natúr sminket, persze vízállót, ezután késznek nyilvánítottam magam.
Ekkor ajtócsapást hallottam lentről.
 - Szia, hugi! - üdvözölt öleléssel Austin.
 - Cső bátyus, mizu mostanság? - mosolyogtam.
 - Semmi - legyintett - És te hová készülsz?
 - Medencés bulira - feleltem neki.
 - Akkor enyém a ház? Kirááály! - tapsolt egyet elégedetten.
 - De aztán ne csinálj nagy kupit - ringattam a mutatóujjam, ezzel figyelmeztetve Austint.
 - Igenis, anya! - tisztelgett nekem egyet, mire én nevetésben törtem ki.
 - Szia! - integettem neki az ajtóból.
Lesétáltam a lépcsőn, és mentem is a megbeszélt helyre. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lesz majd a bulin. Oké, fürdés, ez egyértelmű, de Tylert én nem úgy ismerem, hogy ne találjon ki valamit.
Kb. 10 perc séta után megérkeztem a fához. Nem kellett sokat várnom Deenáékra, hamar megérkeztek ők is.
 - Hú, de várom már, hogy mi lesz - ugrándozott Abbey.
 - Nem vagy egyedül - felelte Deena.
 - Nem kell soká várnotok, mindjárt megérkezünk Tylerékhez - nyugtattam őket.
Persze, én sem voltam halálosan nyugodt. De bulizni megyek, és nem idegeskedni, úgyhogy térj észhez, Zoe, és érezd jól magad.
 - Ahw, képzeld el Justint félmeztelenül - csillant fel Abbey szeme.
Na, már megint kezdődik. Szörnyen unom, hogy nincs egy olyan pillanat az életemben, amikor ne hallanám azt, hogy: Justin. Szerencsére nem kellett sokáig hallgatnom ömlengésüket, mert megérkeztünk Tylerhez.
Megnyomtam egyszer a csengőt, ami elég hangosan megszólalt. Pár pillanat múlva Tyler leskelődött ki az ajtó mögül.
 - Sziasztok, gyertek beljebb - vette elő a tökéletes, 32-es mosolyát.
Így is tettünk, beljebb mentünk. Már sokan voltak, ott volt Leo is, aki mikor meglátott minket, odajött hozzánk.
 - Sziasztok - vigyorgott ő is - Jól néztek ki, főleg te, Zoe - hajtotta le a fejét.
Főleg én? Hűha, bevallom, erre nem számítottam. Rendesen el is vörösödtem, szokásom szerint.
 - Köszi - feleltem zavartan.
 - Kértek valamit inni? - termett ott mellettem Tyler.
 - Nem, köszi, majd később - néztem azokba a fenséges kékeszöld szemekbe.
Körülnéztem kicsit jobban. Abbey és Deena egy nagyobb tömeg felé tartottak, melynek közepén nyilván Mr. Popsztár volt. Megforgattam a szemeim, és elnéztem másik irányba. Tyler éppen ügyködött a hangfallal, és a laptoppal. Leo még mindig mellettem volt, a többi ember pedig kisebb - nagyobb csoportokban beszélgetett.
 - Nos, most, hogy megérkezett mindenki - kiabálta Tyler,mire síri csönd lett - , így kezdetét veheti a buli!!
És hirtelen beindult a zene. Nekiálltunk táncolni. Sok srác felkért, én mindenkivel táncoltam, mivel imádom a zenét és a táncot is. Bulizhattunk úgy kb. fél óráig, mikor a zene megállt, és jött egy újabb bejelentés.
 - Gyerekek, felelsz vagy mersz a hátsó kertben!! - mutatott Tyler kifelé.
Tudtam. Tudtam, hogy valamit kitalál majd. Biztos voltam benne.
Abbey és Deena kiráncigáltak. Leültünk vagy 15 - en egy nagy körbe. Mr. Tökéletesség is beszállt, és éppen velem szemben ült. Volt ott pár srác is, köztük Ryan, beképzeltkém legjobb barátja. Ő is olyan, mint Justin, ha nem rosszabb.
 - Meghoztam az üveget - lóbált egy műanyag palackot Tyler - A szabályokat tudjátok: kupak kérdez,  másik vég válaszol.
Abbey pörgetett először. A kupak Julie felé mutatott, a másik vége Ryant célozta meg. Julie egyébként szintén nagyon jó barátnőm, szegénykém viszont bele van zúgva Ryanbe, úgyhogy ez éppen kapóra jött neki.
 - Felelsz vagy mersz? - kérdezte Julie félve.
 - Merek - vágta rá egy kacsintás kíséretében Ryan.
 - Hmm... Akkor adj egy puszit - lett merészebb Julie.
Ryan habozás nélkül felállt, és nyomott egy puszit Julienak. Szegény lány fülig pirult, és eltátogta nekem, hogy: "Láttad?", mire én csak bólogattam.
Jött a következő kör. Most Ryan pörgetett. Jó erősen megpörgette az üveget, mire annak kupakja egyenesen rám mutatott, a másik fele pedig a hurkapálcikára.
 - Felelsz vagy mersz? - néztem rá flegmán.
 - Hmm... Merek - húzta fel a szemöldökét egy pillanatra.
Gondoltam okozok egy kis örömöt az én drága barátnőmnek, így hát kiadtam az utasítást.
 - Adj egy puszit Abbeynek egy általad választott helyre - válaszoltam határozottan.
Felállt, és lehajolt Abbeyhez. Megfogta a fejét, húzni kezdte, azt hittem lesmárolja, de csak a szája szélére adott puszit az ujjongástól majd' kicsattanó barátnőmnek. Végül visszaült a helyére, és elkezdte velem felvenni a szemkontaktust, aminek én persze "nagyon örültem"..
 - Köszönööööm - suttogta nekem oda Abbey.
Legyintettem egyet, jelezve ezzel, hogy igazán semmiség.
Sok kör lement, én is kaptam különböző feladatokat, amiben volt puszi, meg egyéb perverz dolgok.
Tyler noszogatott minket, hogy menjünk be a medencébe, így hát teljesítettük a kérését. Ledobtam a ruhám, és belementem a medencébe. Jól esett a kellemes víz, nekitámaszkodtam a korlátnak, és ott mártogattam magam. Abbeyék pancsolni hívtak, én bele is mentem, aztán elindítottunk egy láncreakciót, és mindenki pancsolt velünk. Szemet vetettem Tyler tökéletes testére, amiről nem tudtam levenni a szemeim.
Sokáig pancsoltunk, az emberek pedig egyre jobban elkezdtek hazaszállingózni. Később már csak én, Abbey, Deena, Tyler, Leo és meglepetésemre Justin maradtunk.
A lányok olvadoztak Justintól, mert előszeretettel járkált félmeztelenül, Tylerrel együtt, így én sem jártam rosszul. Magamra csavartam egy törölközőt, és mivel pánt nélküli volt a fürdőruhám, úgy néztem ki, mint aki most jött ki a fürdőkádból.
 - Hmm de csini itt valaki - szólalt meg egy hang a hátam mögül.
Hátra pillantottam és Tylert láttam magam mögött.
Komolyan azt mondta rám, hogy csini vagyok? Jesszusom, mondd, hogy nem hallucináltam.
 - Öhm, köszi.. - jöttem ismét zavarba.
 - Figyelj, nem maradnál még egy kicsit? Szeretnék veled beszélni valamiről - nézett rám titokzatosan, mégis rettentő cukin.
 - De, maradhatok - helyeseltem.
Mit akarhat? Csináltam valamit? Most teljesen ideges lettem.. Azt mondta maradjak itt vele, de hát miért? Úristen Zoe, nyugodj le.
Bementem a fürdőbe megszárítkozni, és magamra vettem a ruhám. Mondtam Abbeyéknek, hogy én még maradok, mire ők elkezdték húzogatni a szemöldöküket. Nem is foglalkoztam vele, csak legyintettem egyet. Elköszöntem tőlük, és elmentek. Az egyetlen örökös zavaró tényező már csak Mr. Tökéletes volt.
 - Mentem haver, jó volt a buli - pacsizott le Tylerrel.
 - Cső - intett neki.
 - Szia - dobta oda nekem, míg eljött mellettem.
Én fintorogtam egyet, és halkan visszaköszöntem. Végre ő is elment. Hátrafordultam, és Tyler a bárpultnak támaszkodva nézett rám hihetetlenül édes pofival.
Lassan odamentem elé, és a szemeibe néztem.
 - Mit szeretnél? - érdeklődtem mondandója után.
Közelebb lépett hozzám úgy, hogy szája 5 centire volt az enyémtől. Hirtelen sűrűbben kezdtem venni a levegőt, a pillangók pedig már szabályosan átrendezték a belső szerveimet. Még utoljára szemeimbe nézett, és hatalmába kerített. Puha ajkait enyémre nyomta, és nyelvével végignyalta a szám, ezzel bebocsátást nyerve a nyelvemhez. Én engedélyt adtam neki, és kicsit kinyitottam a szám.
Közben átkaroltam a nyakát, ő pedig a kezeit lassan a derekamra csúsztatta. Rettentő jót csókolóztunk. Viszont hamar vége is lett a mámorító cselekvésnek.
 - Tetszel nekem… nagyon - nyalta meg száját Tyler.
Nem tudtam megszólalni. Egyrészt még a csók hatása alatt voltam, másrészt pedig erre most mit mondjak?
 - Nem lennél a barátnőm? Tudom, hogy talán elhamarkodtam a csók dolgot, de már régóta tetszel és most éreztem legalkalmasabbnak, hogy ezt elmondjam - harapott ajkaiba -  Az ismerkedés részén már túl vagyunk, mert három éve a legjobb barátom vagy. Tehát mi a válaszod?
Nem hittem a fülemnek. Tyler… megkért, hogy legyek a barátnője..én!! Oké, ideje felébredni Zoe, túl szépet álmodsz. Hiába próbáltam magam felébreszteni, nem ment. Tyler érintése igazolta, hogy nem álmodom, ez a szín tiszta valóság.
 - Oké.. - nyögtem ki rák vörösen.
 - Tényleg? - csillant fel Tyler szeme.
 - Igen - néztem lefelé, mert túlzottan zavarba éreztem magam, hogy ránézzek.
Felemelte a fejem, és ismét közeledett felém. Nem bántam gesztusát, sőt, nagyon is élveztem.
 - Ideje lesz hazamennem.. - pillantottam meg az órát.
 - Rendben - ölelt át az ajtóban - Szép álmokat vadmacska - kacérkodott.
 - Neked is - kacsintottam egyet.
Búcsúcsókot váltottunk, és hazafelé vettem az irányt.
ÚRISTEN ZOE, TYLER ADAMS A BARÁTOD! Felfogod ezt? Nem, nem fogod. Hát ez fantasztikus… Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet.
Széles vigyorral az arcomon mentem az utcán, de nem néztem a lábam elé, és belebotlottam valakibe.
 - Bocsánat - jött reflexből a szó.
 - Semmi baj - felelte az illető.
Felnéztem és kivel álltam szemben? Ő nagyságával.. A kedvem hirtelen 100%-ról lesüllyedt 10% - ra. Készültem tovább menni, és véget vetni ennek a találkozásnak, de ő utánam szólt.
 - Csak nem Tylertől jössz? - kérdezte gúnyosan.
 - Ahhoz neked mi közöd? Menj tovább és ne foglalkozz velem - hessegettem a másik irányba, és továbbléptem.
Mégis hogy jön ő ahhoz, hogy számon kérjen? Ki ő? Uh… istenem, hihetetlen, hogy így le tudja rontani a jókedvem.
Hazaértem, és felkészültem az alváshoz, de előtte még felmentem Facebookra, és beszélgettem Abbeyékkel. Elmeséltem nekik a történteket, alig akarták elhinni. Olyan fél 12 körül eldöntöttem, hogy most már alszom. Letettem a laptopom, és élveztem, hogy péntek van, és holnap nem kell korán kelni.
Tyleren gondolkozva merültem bele Álomvilág csodálatos országába...

1.rész - Egy átlagos nap

Sziasztok, ez lenne a második blogom, az Anything Could Happen! Remélem itt is velem tartotok, és írtok véleményt, ha valami nem tetszik benne. Másnak tervezem, mint az elsőt. De nem csacsogok, jó olvasást!

 - Tehát ott tartottunk, hogy... - kezdte az unalmas papolását a történelem tanár.
Egyáltalán nem figyeltem arra, amit mondott, mert teljesen máshol járt az agyam. Nekem már az is történelem hogy mit mondtam tíz perccel ezelőtt, nemhogy még mi történt 100, vagy inkább 1000 évvel az én születésem előtt.  Ráadásul teljesen elvonja a figyelmem az is, hogy egy két lábon járó vadbarom meg nem áll a dumálásban a mellettem levő padban.
 - Zoe… ZOE! - kiabált a történelem tanár szerintem már vagy hatodára.
 - Öhm… igen? - válaszoltam zavartan.
 - Azt kérdeztem, hogy mikor írták alá a Függetlenségi Nyilatkozatot? - ismételte meg nagy türelemmel Mr. Johnson.
 - Őöö... - kezdtem végtelen töprengésbe. De a kicsengő megmentette az életem.
 - Szerencséd - mormogta az orra alá a töri tanárom.
Úgy döntöttem, hogy szünetben nem megyek sehova, inkább a helyemen maradok addig, míg be nem csöngetnek az én imádott énekórámra.
 - Uh… ennél unalmasabb már nem is lehetett volna az óra. - vetődött a padra Abbey.
 - Nekem mondod...? - feleltem unottan.
 - Még szerencse, hogy épp a látószögemben van a világ leghelyesebb pasija - könyökölt fel.
Oldalra fordultam, és csak egy gyereket láttam, nulla intelligenciával, nulla izommal és nulla humorral.
 - Ugye most nem rá céloztál? - forgattam meg a szemem.
 - Most miért? Vedd már észre, hogy az egész osztályból csak te nem szereted a lányok közül - ült fel szemrehányón.
 - És? Én más vagyok, nekem az igazi pasik tetszenek, nem pedig az ilyen... - nem fejeztem be a mondatomat, mert az arcomra volt írva utálatom a bizonyos személy iránt.
 - Jaj, Zoe, rosszul vagy te megcsinálva. - hagyta rám Abbey a dolgot.
A táskámba nyúltam némi élelemért, mert a gyomrom már rendesen korgott. Kényelmesen majszolgattam  szendvicsem, közben az idióta fiúk, köztük Ő is, dobálóztak alufólia galacsinokkal. Ez alatt elővettem az üdítőm is, és lecsavart kupakkal a padomra tettem gondolván, ha lenyelem a falatot, iszom. Viszont az alufólia galacsin teljes erővel nekicsapódott az üvegemnek, így annak tartalma az én, frissen vásárolt felsőmre és gatyámra ömlött. Tekintetem forrt a dühtől, lassan oldalra pillantottam, és felmértem a dobót. Hát ki más lehetett volna, ha nem Ő...?
 - Tűnj a szemem elől! - kiabáltam rá, és már rohantam is a mosdóba, hogy javítsak a helyzeten.
Deena és Abbey is utánam jöttek.
 - Minden rendben? - kérdezték kórusban.
 - Úgy tűnik, mintha minden rendben lenne? Az idióta imádottatok most öntött le narancslével! - kiabáltam, és a fejem rákvörös volt a dühtől.
 - Jól van már. - halkultak el mindketten, és segítettek kiszedni a foltot a ruhámból.
Félig-meddig sikerült is, csak a felsőm alján látszódott egy kisebb folt. Mikor visszamentem, vagy hat srác kórusban felröhögött, köztük nyilván a probléma okozója is. Csak a legjobb fiú barátaim, Tyler és Leo jöttek oda hozzám.
 - Minden rendben vadmacska? - simogatott meg Tyler.
Mindig vadmacskának hívnak. Akkor neveztek el így, mikor egyik gyönge pillanatomban szétszedtem egy párnát, mikor ott alvós bulit tartottam.
 - Hát, már sokkal jobb, köszi - vetettem rá egy halvány mosolyt.
 - Ne is foglalkozz azzal a barommal. - fintorgott Leo.
Szerencsére ő is gyűlöli, velem együtt. Komolyan durva, hogy 12 lányból 11 szereti azt az elkényeztetett kis hurkapálcikát, én vagyok az az egy, aki még józan, és az is marad. Még jó hogy Leora mindig számíthatok. Viszont sajnos Tyler jóban van VELE.
 - Jó napot osztály! - köszönt ránk simogató hangján Mrs. McCarty, az énektanár.
 - Jó napot! - rendeződött mindenki a helyére.
Ezen az órán Deena ül mellettem, Abbey pedig előttem, szegényke egyedül.
 - Kezdjük akkor a hangszálak bemelegítésével - adta az utasítást Mrs. McCarty.
Skáláztunk párat, aztán közölte velünk az órára vonatkozó további terveit.
 - Most egy nehezebb dallal fogunk megpróbálkozni, amely Christina Aguilera-tól a Hurt - mondta.
Imádtam azt a számot. Fájdalmas, és az ember lelkéig hatol.
 - Ehhez pedig egy aranytorkú énekesre lenne szükségem - folytatta.
Nem is jelentkeztem, mert tudtam, hogy úgysem engem fog választani, hanem ŐT. Mindenki hevesen jelentkezett, csak én ültem ott úgy, mint egy kuka, pedig nagyon szerettem volna énekelni.
 - Hát jó, akkor gyere csak - mutatott RÁ Mrs. McCarty.
Elénekelte a dalt, számomra cseppet sem megható módon, mert egy magas hang is alig jött ki a torkán, ráadásul ez a dal egy fiú torkából elég furán hangzik, nemhogy még egy ilyen torokból, ami nemhogy arany, hanem még azt sem lehet rá mondani, hogy rozsdás.
Megpróbálkoztak még egy páran a dal eléneklésével, kisebb-nagyobb sikerrel.
 - Zoe, megtennéd, hogy te is megpróbálod? - mosolygott rám kedvesen az énektanár.
Én tétováztam egy sort, mert nem tudtam, hogy én képes vagyok-e ezt a dalt hibátlanul elénekelni, de bízom magamban, úgyhogy megpróbálom.
 - Persze - feleltem, és már oda is álltam a kisebb színpadra, a mikrofon mögé.
Mindenki árgus szemekkel figyelt, csak pár srácon láttam, hogy nem tetszik nekik az, amit látnak, de engem nem különösebben érdekelt mindez. Elindult a megnyugtató zongora zenéje, én pedig a megfelelő résznél belekezdtem a nem éppen egyszerű dalba:

Seems like it was yesterday when I saw your face 
You told me how proud you were but I walked away 
If only I knew what I know today

Rettentő jólesett énekelni. Mrs. McCarty leült az egyik pad tetejére, és figyelte, hogy mit alkotok. Tekintetében látszódott, hogy várja már a nehéz részt. Ami el is következett:

I would hold you in my arms 
I would take the pain away 
Thank you for all you've done, 
Forgive all your mistakes. 
There's nothing I wouldn't do 
To hear your voice again 
Sometimes I want to call you but I know you won't be there 
I'm sorry for blaming you for everything I just couldn't do 
And I've hurt myself by hurting you...

Teljesen beleéltem magam a dalba. Észre sem vettem, hogy most színpadon állok, olyan volt mintha magamnak énekelnék. Átéreztem a fájdalmat, amit egyszerűen csak úgy dőlt a dalból. A szám végén felnéztem, és láttam amint egy könnycsepp cserbenhagyja Mrs. McCarty szemét, és saját útjára indul.
 - Hát ez - szedte össze gondolatait - Ez elképesztő volt.
Meg is tapsolt. A többiektől is kaptam tapsot, főleg a barátnőimtől, és fiú barátaimtól, akik még fütyültek is. Vigyorogva leültem a helyemre, de közben cselesen egy pillanatra RÁ pillantottam. Féltékeny volt, és az arca teljesen eltorzult. Amúgy sem egy szép gyerek, most viszont végképp rondább volt, már ha lehet ezt még fokozni.
Csodálatosan telt el az énekóra, gitározhattam is, aminek külön örültem, mert a szenvedélyem. Sajnos hamar eltelt a kedvenc órám, amit szerencsére másik egyéb óra nem követett.
 - Nem voltál semmi vadmacska - karolta át a nyakam Tyler.
Elismerem nagyon jól esett gesztusa. Talán túl jól... Ajaj. Lehet, hogy tetszik. Oké, Zoe, ezt most azonnal verd ki az okos kis fejedből. Ha én is tetszenék neki, már lépett volna, hisz három éve a legjobb barátaim közé sorolhatom. Úgyhogy állj le szépen a gondolkozással, és válaszolj neki.
 - Köszönöm - nyögtem ki végül.
Az osztály további 11 lánya KÖRÉ gyűlt. Nem érdekelt, sőt mi több, egyenesen undorodtam tőle, így hát az ajtó felé vettem az irányt két megbízható srác barátommal. Még hátrafordultam egyszer, és odaszóltam a csajoknak.
 - Abbey, Deena! Jöttök? - néztem egyenesen a szemükbe.
 - Igen, megyünk. - mondták elvarázsolva.
Istenem, csak mondd meg nekem, hogy mi tetszik nekik azon a srácon? MI? Nem is idegesítem magam. Összeszedtem a cuccom és öten elindultunk haza, ugyanis meglepő módon nagyon közel lakunk egymáshoz.
 - Jaj, de jó lenne vele járni, úristen, most képzeld el… - áradoztak egész úton Abbeyék.
Egész úton ezt kellett hallgatnom. Hála Istennek, a srácok kicsit elterelték a figyelmem róluk.
 - Akkor holnap tali skacok! - integettem nekik a kapuból.
 - Oké, szia! - kiabálták.
 - Szia, vadmacska! - mondta oda külön Tyler, és ehhez még egy kacsintás is járult, amitől rendesen elaléltam.
Bementem a házba, aztán levettem a cipőmet, és elindultam fel, az én birodalmamba. Imádtam a szobám. Annyira az énemet tükrözi. Ott virít mindig a gitárom is a szobámban, amin napi rendszerességel játszom valamit. Átöltöztem valami elfogadható cuccba, mivel nem is tudom ki, leöntött narancslével a suliban.
 - Zoe, kicsim, itthon vagy? - hallottam a nappaliból szűrődő hangot.
 - Igen! - kiabáltam le.
Leszaladtam és anyát pillantottam meg. Karjaim köré zártam, aztán leültem a kanapéra.
 - Milyen napod volt? - mosolygott.
 - Hát… azt inkább hagyjuk - eresztettem lejjebb a vállaim és egy pontot fürkésztem az orrom előtt - És neked?
 - Nekem jó, előléptettek - vigyorodott el.
 - Hogy mi? Ne mondd, hogy te lettél az igazgatóhelyettes? - mersztettem tágra a szemeim.
 - Pedig de - sóhajtott elégedetten, aztán szorosan megölelt örömében.
 - Hiszen ez fantasztikus anya, te lettél az Elle magazin igazgatóhelyettese! Még kimondani is sok. - huppantam vissza a puha kanapéra.
Még elbeszélgettem anyával arról  hogy is történt ez az egész előléptetés dolog, aztán visszamentem a szobámba, és tanultam másfél órát. Mikor végeztem, lefürödtem és gépeztem. Felültem az ágyamon, és az ölembe vettem a laptopom. Felmentem Facebookra, és láttam, hogy ketten ismerősnek jelöltek, van három üzenetem és 12 értesítésem. Mindegyiket megnéztem, aztán meguntam, mert senki nem volt fent. Így hát kikapcsoltam a szerkezetet, és megpróbáltam aludni. Éppen mikor sikerült volna, megcsörrent a telefonom.
 - Halló? - szóltam bele öntudatlan állapotban.
 - Szia, Tyler vagyok, felébresztettelek? - felelte Tyler, amire persze az én szemem, mint a villám, úgy pattant ki.
 - Igen, de semmi baj, mondd csak - éledtem fel.
 - Holnap átjön pár haver, és arra gondoltam ti is átjöhetnétek a lányokkal, medencés bulit tartunk - hallottam a hangjában valami furcsát. Azt hiszem vigyorgott, míg mondta, hogy "medencés bulit tartunk".
 - Öhm… nekem oké, szerintem a csajok is ráérnek - bólogattam a telefonba hülyén.
 - Remek, akkor majd holnap még megbeszéljük a részleteket - felelte.
 - Okés - válaszoltam mosolyogva.
 - Jó éjt, vadmacska - mondta, viszont ebben a két szóban csupán volt vagy hat hanglejtés.
 - Jó éjt - köszöntem el.
Visszaraktam az én drága fehér IPhone-omat az éjjeli szekrényre. Aztán elkezdtem gondolkozni. Most komolyan azt mondta, hogy medencés buli? És hogy pár haver? Remélem Ő nem lesz ott, mert hisztizek. Utálom azt a... Nem is tudom, mit mondjak rá. Körülírni is alig tudom, mert egy értelmes szót sem találok eme értelmetlen lényre. De miért is gondolkozom és róla? Menjünk vissza Tylerhez. Ha medencés buli lesz az annyit jelent, hogy nem lesz rajta póló, amiért máris megéri elmenni. Igen… azt hiszem, tényleg tetszik.
Ezzel a mondattal fejeztem be gondolatmenetem, mert a következő pillanatban Álomvilág elrabolt az ő csodálatos világába...