34. rész - Sebesség

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Hazudnék, ha azt mondanám, nem rémisztő kézen fogva sétálni vele azok után, ami kettőnk között három és fél éven át zajlott. Csak sétálunk, s én máson sem tudom törni a fejem, csak azon, hogy vajon átver-e, vagy sem. Könnyen lehet, hogy megjátssza magát, nem igaz? Könnyen lehet, hogy mégis valamiféle átverés áldozata vagyok. Elvégre, két ősellenség nem lehet ilyen hirtelen szerelmes. Vagy mégis?
- Hé, minden oké? Rémült arcot vágsz – Justin a kezemet simogatta, s kissé közelebb hajolt az arcomhoz.
- Igen, persze, minden oké – bólogattam hevesen, de az agyam továbbra is dolgozott.
Scooter Justin menedzsere, miért is ne csalhatott volna tőrbe? A menedzserek nagyon értenek az átveréshez, a hamis történetek kiötöléséhez, az emberek manipulálásához. És ha látott bennem lehetőséget, akkor nyilvánvalóan hazugsághoz kellett, hogy folyamodjon a maradásom érdekében. Justint is könnyen meggyőzhette, megmondhatta neki, hogy viselkedjen szerelmesen, holott lehetséges, hogy valójában rettenetesen utál engem.
- Vigyázz! – rántott arrébb sebtében, mire szörnyen megijedtem. Nekipasszírozódtam, s visszafordítottam a fejem a gond fő forrására. Egy hatalmas sártócsa díszelgett a lábam előtt, s ha Justin nem ránt el, egész biztosan nyakig elmerülök benne.
- Izé, köszönöm, nem vettem észre – motyogtam idiótán, s újra felegyenesedtem. Gondolkodásom tárgya érdeklődve vizsgálgatott, majd derekamat megragadva préselt ismét magához.
- Mondd el, mi a baj – nyakamat kezdte simogatna lassan, mire megmerevedtem, s még a légzésem is elakadt. Nem, Zoe, ezt abba kell hagynod. Nem szabad beleszeretned.
- Semmi bajom, Justin – próbáltam hátrálni, de keze nem tágított.
- Mondd el – áthatóan, lágyan utasított, s úgy nézett rám, mintha tökéletesen tudná, mi bajom, de nem akarna rá gondolni.
- Utoljára mondom: semmi bajom! Kérlek, engedj el – bicepszéhez téve kezeimet igyekeztem eltolni őt magamtól. – Fáradt vagyok és nyűgös. Ne nehezítsd meg – ráztam a fejem, s egyik tenyeremmel befedtem a szemeim. Hazudtam, igen, megtettem. Magam sem tudom miért, talán mert el akartam kerülni egy veszekedést, s mert nem volt lelki erőm ezt lejátszani, s azon aggódni, hogy mi lesz a pályafutásommal, ha visszamegyünk Los Angelesbe.
- Ha tényleg csak ennyi a baj, akkor csókolj meg, hogy megnyugodjak – keze visszatért a nyakamra, s én azon nyomban meghátráltam.
Nem direkt volt, és ez megrémisztett. Ösztönösen távolodtam, ösztönösen toltam el őt magamtól. A testem gyorsabban cselekedett, mint az eszem, mit jelent ez? Hogy én nem vonzódom hozzá olyan mélyen, hogy azt a tulajdon testem észrevegye? Mi a franc történik bennem? Justin szemeibe néztem, kinek tekintetébe leplezetlenül beköltözött a melankólia, s végleg levette rólam a kezét.
- Elvesztettelek, ugye? – súgta maga elé. Nem is voltam a tiéd – zengte a belsőm, mire megrettentem. A fene mindenbe, a fene az érzésekbe!
- Én… - csak ennyi fért ki a számon, s mást nem is tudtam kinyögni, csak sebesen eltakartam a szemeim, s hátat fordítottam neki. – Adj időt. Nekem ez… ez túl gyors – úgy mondtam ezeket a szavakat, mintha az életem múlt volna rajta. Rémült voltam, semmiképp nem akartam, hogy közelebb jöjjön hozzám. Arra a térre volt szükségem, ami eddig is megvolt közöttünk.
Nem hallottam beszédet a hátam mögül, idegfeszítő csend lepte el az egész erdőt. Hátrafordultam, hisz azt hittem, végleg elment, de ugyanott állt, ahol megfordulásom előtt, azzal a különbséggel, hogy üresen nézett ki a fejéből. Már épp beszédre nyitottam volna a szám, amikor ő megelőzött.

~*~ Justin szemszöge ~*~

- Miért csinálod ezt velem? – tártam szét karjaim, miközben felemésztett belülről a düh és a csalódás. – Azt hittem, minden rendben, és eddig minden annyira jó volt, mire te egyik pillanatról a másikra csak úgy… csak úgy ellöksz, mire jó ez? – egyre indulatosabbá váltam, magamnak magyarázva járkáltam ide-oda, miközben ezzel csak annyit értem el, hogy magamat hergeltem. Zoe meredt szemekkel bámult rám, mintha hajlandó sem lenne felfogni a kiborulásomat.
- Mégis mit értesz az alatt, hogy mire jó ez? Justin, úgy jöttünk be ebbe az istenverte erdőbe, hogy ki nem állhattuk egymást, most pedig már… - mutogatni kezdett kettőnkre, s hagyta, hogy ebből megértsem, mit akar mondani. – Ez nekem egyszerűen…
- A magad nevében beszélj, Zoe – szakítottam félbe hirtelen. – Lehet, hogy te ki nem állhattál, de én… - hadartam, s amint felfogtam, miről is beszélek, nagy levegőt véve magamba nyeltem a mondandóm többi részét. Nem, nem fogok neki kitálalni erről, amikor ő képes így keresztülgázolni az érzéseimen.
- De te…? – kérlelt a folytatásért. Farkasszemet néztünk egymással, s az én szívem minden másodperccel jobban megrepedt, ahogyan láttam rajta, mennyire nem érzi azt, amit én. Mit is hittem? Hogy majd Zoe Parker csak így az enyém lesz? Hát, gratulálok, Bieber, még mindig elképesztően naiv vagy.
- Én nem vagyok hajlandó ezt a beszélgetést tovább folytatni – jelentettem ki az utolsó erőmből, és nemes egyszerűséggel elmentem mellette, folytatva az utat.
Fojtogattak a könnyeim, s a gyomrom mindössze egy teniszlabda méretéhez hasonlított az idegességtől. Csak mentem és mentem, a sebtől fájó lábaim egyszerűen képtelenek voltak leállni, hiszen tisztában voltak vele, hogy ha egy kicsit is visszavesznek a tempóból, Zoe meglátja azt az oldalam, amit igazán nem akarok. Egy férfinak erősnek kell lennie, így van? Nem szabadna sírnia egy lány miatt. Nem szabadna hagynia, hogy összeroppanjon mások előtt. Főleg nem az előtt az ember előtt, aki az egész lelki forradalom oka.
- Justin! Várj már meg! – kiabált utánam az az édes hang, ami egyszerre melengette és fagyasztotta jéggé a szívem. Mit sem törődve kérésével, tovább száguldottam, pedig a sebem erős sajgással fenyegetett a gyors tempó miatt. Kit érdekel? Amit belül érzek, az sokkal jobban fáj. – Justin, kérlek! – ezúttal közelebbről hallottam a hangot, amely mintha könyörgött volna nekem.
És ha direkt csinálja? Ha direkt veszi könyörgőre a figurát, mert tudja, úgyis megsajnálom? Mert tudja, hogy reménytelenül szeretem? Nem, nincs az az isten, hogy bedőljek. A lábam mégis máshogy vélekedett, s megállt, hiszen az isten szerelmére, a mindenem ez a lány.
- Ne csináld ezt – nagy szemeivel szinte a lelkembe látott, ahogyan nézett rám. Gyűlöltem, amiért ennyire szeretem.
- El kell döntened, mit akarsz: engem, vagy…
- Téged, Justin – mondta, s a szívem hatalmasat dobbant. – Te kellesz, de minden olyan hirtelen történt, és olyan erősen, és annyira… rohadtul gyorsan – immáron ő kezdett el magának magyarázni, én pedig csak próbáltam kisilabizálni, mit is érez pontosan. – Sajnálom, ha megbántottalak. Időre van szükségem – könyörgött szemeivel. Sosem voltam ilyen érzékeny, de mióta diagnosztizáltam magamon a szerelmet, olyan lettem, mint egy kislány. Elképesztő, hogy így tud rám hatni valaki. – Nézz rám – mondta, s puha kezei közé fogta az arcomat. Kénytelen voltam sóhajtani. Imádom, amikor hozzámér. Belenéztem a szemeibe, és ha lehet, még egyszer beleszerettem. – Melletted vagyok, Justin. Csak ne siettess – igyekezte belevésni a tudatomba azokat a szavakat, s másra sem voltam képes, csak bámulni rá.
Mégis bennem lenne a hiba? Siettetném őt? Túl sokat akarok egyszerre? Mi van, ha a mohóságommal fogom elcseszni az egészet, és elhagy? Már a gondolatra is megrepedt a szívem. Nagyon vissza kell fognom magam vele, mert neki nyilvánvalóan sok vagyok egyszerre. Zoe vizsgálgatott, miközben én leforgattam a fejemben mindezt, s végül csak annyit tettem, hogy átöleltem. Hallottam, amint fellélegzik, és azonnal visszaölel, majd egy puszit ad az arcomra. Édes istenem, végre megkaptam őt, ne kelljen elveszítenem.
- Zoe, szer… - súgtam, s még időben sikerült befognom a szám. Szent szar, majdnem kimondtam. Normális vagyok?!
- Tessék? – nagy szemekkel nézett rám, és látszólag fogalma sem volt, mit tegyen. Nekem pedig ki kellett mentenem magam.
- Szer… Szerintem indulnunk kellene – mutogattam idiótán arra, amerre alapvetően elindultam. Oké, ez a világ legbénább mentőakciója volt.
- Ó, igen… Persze, induljunk – zavarodottan körülnézett és már készült indulni, amikor rám nézett, megtorpant, s visszanyúlt a kezemért, hogy összekulcsolhassa a sajátjával. Még a szám is kiszáradt erre az apró kis gesztusra. Rászorítottam a kezére, és a fájós lábam miatt kissé lassabb ütemben mentünk tovább.
Egyikőnk sem szólt egy árva szót sem az út alatt, és nem tudtam, hogy ennek örüljek-e vagy épp sajnáljam a dolgot. Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, hogy nem akarom elengedni a kezét, mert rettegek, hogy sosem érezhetem többet, ha mégis megteszem. Így sétáltunk csendesen, amikor Zoe megpillantotta a következő nyomunkat az egyik fa törzsére akasztva. Már éppen megindultam volna, amikor idegen kacajt hallottunk, s megfagytunk mentünkben.
- Hallottad ezt? – súgta Zoe. Csak bólintani mertem mindössze. Ki a fene van még itt rajtunk kívül?
Még mindig kézen fogva osontunk a nyomot tartalmazó fa mögé, s elbújtunk. Körülfordultam a tengelyem körül, a karom teljesen kicsavarodott, mégsem láttam semmit. Nyitottam volna a szám valamiféle beszédre, azonban Zoe a másodperc tizedrésze alatt berántott a bokrok és a fatörzs közé, majd nekem préselte magát. Abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogyan érezzek, hiszen az istenért is, imádom, ha ennyire közel van, megbolondít vele. A szabad kezem semmi perc alatt rátelepedett a derekára, mire Zoe vegyes érzelmekkel az arcán rám nézett, majd halványan elmosolyodott. Ó, istenem, nagy ívből teszek rá, ki van ott, meg akarlak csókolni.
- Nézd – motyogta halkan, majd óvatosan a távolba mutatott. Kikukkantottam a fa mögül, és mindössze egy félmeztelen felsőtestet láttam. Jobban megnéztem, és kiszúrtam egy lányt is mellette. Aztán tovább vizsgáltam, és akkor leesett.
- Jake és Lana – mondtuk egyszerre Zoéval, mintha csak megbeszélt lett volna. Ránéztem, és mást sem láttam visszatükröződni az arcán, csak tömör undort.
- Mi a francot csinálnak? – kérdte, leginkább saját magától. Nagy nehezen visszavezettem a koncentrációm rájuk, és erkölcstelen hangok záporát volt „szerencsém” kivenni az erdő zajai között. Csak nem éppen…
- Szexelnek? – mondtuk ismét egyszerre, mire Zoe undorodott arcát szégyellős tekintet váltotta fel, ahogyan rám nézett.
Mély levegőt vettem, s eszembe jutott a látványa, majd a gondolataim, amikor átvette a pólóját. Lepörgött előttem a félmeztelen teste, a nyaka, és a dereka a napfényben. Újra a lelki szemeim elé költözött az intenzív fantáziakép, és legközelebb már csak azon kaptam magam, hogy a légzésem sebessége az egekbe szökik.
A lehető leggyorsabban adtam magamnak egy mentális pofont, hiszen épp az imént estünk túl egy ezzel kapcsolatos vitán, és a legutolsó dolog, melyet akartam, az volt, hogy eltaszítson magától. Azonban amint észhez tértem, megvizsgáltam Zoét, és azt vettem észre, hogy ő pontosan ugyanúgy cselekszik a fejében, mint én.
Szája apró résre volt tátva, és szemei minden másodperccel sötétebb árnyalatot vettek fel. Hozzám simuló testén éreztem, amint elkezd hevesebben lélegezni, majd az alkaromon lévő kezével kissé rám szorít. Nagyot nyeltem a gondolatra, miszerint ezt én váltottam ki belőle, majd úgy döntöttem, kísérletet teszek.
A derekán tartózkodó tenyerem lejjebb vezettem a csípőjéhez, majd rántottam rajta egy kisebbet, így már nem volt testrészünk, amint ne érintkezett volna. Arra számítottam, hogy ez majd felébreszti, és ellök magától, ehelyett viszont eleresztette az alkarom, és felvezette puha kezét a nyakamra, majd hüvelykujjával végigsimított az álkapcsomon. Minden egyes molekulám megremegett erre, a levegőm bent rekedt, és fogalmam sem volt, mit művelünk, de alig vártam, hogy lássam, mi kerekedik ki belőle.
Vettem a bátorságot, és megkerestem a pólója szegélyét, csak hogy egy kicsit is érezhessem azt a puha bőrt a derekán, ő pedig felvezette az ujját a számra, és lassan végigsimított rajta. Istenem, a tiéd vagyok, bármikor megcsókolhatsz. Ajkaim érintésekor Zoe beharapta a száját, és akkor már nem tudtam, meddig fogom bírni cérnával. Ha ő nem áll le, akkor nekem sem kell, ugye? Ugye nem bukik ki rám, ha folytatom?
Félve nyeltem egyet, majd egy lágy puszit adtam a számon lévő ujjára. Zoe ekkor beszívott egy kis mennyiségű levegőt, és sűrűn pislogott, majd elmosolyodott. Ó, te jó ég, ha tudnád, milyen gyönyörű vagy. Lassan odahajolt hozzám, hogy adjon egy halvány puszit a számra, és akkor úgy éreztem, sosem voltam még annál boldogabb. Szereti a gyengédséget. Nagy szerencséje van, mert amennyire szeretem, más sem tudok vele lenni, csak gyengéd.
- Ki kell kerülnünk őket – súgta még mindig közel a számhoz. – Nem akarom közelről látni, amint… nemzenek – fintorodott el, rám pedig olthatatlan kényszer tört, hogy nevessek. Ilyenkor imádni valóan édes.
- Ahogy kívánja, hölgyem – elővettem a legcsábosabb hangszínem, és miközben átnyúltam a fa tövén a borítékért, hálát adtam Istennek, amiért ismét fesztelen körülöttünk a levegő.
Amikor megkaparintottam a borítékot, kinéztünk, és ők még mindig folytatták a „nemzést”, ahogyan Zoe fogalmazott. Szétvált kezeinket újra összekulcsoltam, majd leguggolva utat törtem magunknak kissé távolabb tőlük. Zoe mögöttem jött, én pedig megálltam, hogy leellenőrizzem, elég távol vagyunk-e már. Szerencsére nem voltak látótávolságon belül, így leültem a fűbe, mire nagy meglepetésemre Zoe az ölemben foglalt helyet. Megfeszültem a kellemes érzéstől, amit nyújtott nekem, de sebesen átkaroltam, és együtt nyitottuk ki a borítékot, amely végre már közelebb fog minket vinni a végső kijárathoz.


Sziasztok! Jöttem ide is. :) Rég voltam már errefelé, úgy éreztem, erre a blogra is ráfér egy kis frissités. 
Olvasgattam a kommentjeiteket, és mindegyiken egytől egyig nagyon szélesen mosolyogtam! Annyira aranyosak vagytok, megtisztelő ilyeneket olvasni és ugyanakkor lenyűgözőnek tartom, hogy mindezt az én blogom csikarta ki belőletek (gondolok itt a nem alvásra, nem evésre, nem ivásra, nem tanulásra a blog miatt), végtelenül jól esett az összes. 
Külön nagyon köszönöm azoknak, akik hosszú véleményt írtak, imádom őket olvasni és épp olyannyira belemerülni a ti véleményetek olvasásába, mint ti ebbe a történetbe. :) Az új olvasókat pedig köszöntöm itt, remélem maradtok, amíg csak lehet. Belőletek gyűjtöttem az inspirációt, hogy megírjam ezt a részt, ami vegyesre sikeredett, de azért bízom benne, hogy nem sikerült túl unalmasra. 
Legközelebb nagy valószínűséggel a Broken blogomban fogok jelentkezni, addig is nagyon várom, hogy olvassam a kommentjeiteket!:)

Bye ladies xoxo

U.i.: Nemsoká túllépjük a 100.000 oldalmegtekintést és a 60 feliratkozót. Fogalmatok sincs, mennyit jelent ez számomra, mennyire jó ezt látni, amikor a nulláról indultam. Imádlak titeket. Az ölelés nektek jár. ♥

33. rész - Patak

~*~ Justin szemszöge ~*~

Valamiért mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy Zoenak ne kelljen ismét átélnie azt, amit azzal a sráccal, aki elköltözött tőle. Láttam, hogy mélyen megviselte, ami történt, és ez megölt belülről. Szeretem őt, mióta pedig megcsókoltam, sokkal közelebb kerültem hozzá, és ez egyszerűen az egekig repít. Nem hagyhatom, hogy bennem is csalódjon bármi miatt is. Végre az enyém, nem szúrhatom el.
A dal, amelyet énekelt pedig egyszerűen beleégett a fejembe. Minden szava megmaradt bennem, minden érzés, amit kiváltott belőlem ezzel, és ez valami olyan reakciót indított be bennem, amiről nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik. A végtelen boldogság és a felülmúlhatatlan szomorúság, a két dolog, amely teljes ellentétben áll egymással, összekeveredett, és nem tudok vele mit kezdeni. Kevés dal váltja ki ezt belőlem, de ennek sikerült. Egy röpke pillanatra felmerült az agyamban, hogy ez lehetne a hiányzó dal az albumomról, de rettentő szemétség lenne tőlem, ha elkérném tőle. Ez az ő érdeme, az ő fájdalma, az ő dala, nem az enyém.
Szorosan tartottam a kezét, próbáltam hozzászokni, hogy én most tényleg Zoe Parker kezét fogom, és tényleg szerelmes vagyok belé, és tényleg mindjárt kinyírom magam, amiért úgy beszélek, mint egy sikítozó tizenhat éves tini lány, de ha az ember szerelmes, furcsa dolgokra képes. Ha ezt Ryan meghallaná… kiszekálná belőlem a szuszt is.
- Nézd azt a követ – szólalt fel Zoe. – Rá van téve egy boríték. Az lesz a 7. nyom.
Menten a jelzett irányba néztem, és valóban igaza volt: a kövön ott pihent egy boríték, csak ránk várva. Pár másodperc kellett pusztán, hogy odaérjünk, és máris a kezünkben tarthattuk a papírt. Zoe, kinyitotta, mellém állt, s kissé felém is tartotta a lapot, hogy lássam.

 „Már csak három van hátra, de először nézzetek a lápra, nyolcadik nyomotok megtalálására.”

- Láp? Te látsz itt lá… - kezdett volna Zoe bele a kérdések sorozatába, de balra fordulásának pillanatával párhuzamosan megpillantott egy kisebb lápos tavat. – Gyere – húzott a kezemnél fogva, a nyomot eltette a zsebébe.
Odasiettünk a láphoz, és hirtelen rám tört a kétségbeesés, amikor megpillantottam a nyomunkat. De ahogy láttam, nem csak rám.
- Ez nem lehet halál komoly – jelentette ki. – Hogy tették azt oda be? És egyáltalán hogy nem fújta le a szél? És mégis hogy a francba fogunk bemenni érte? Ki találta ki ezt a… - ennél a pontnál nem bírtam tovább, a szájára tapasztottam a sajátomat, s fél percig ott tartottam, majd egy kis mosollyal elváltam.
- Nyugodj le, te neuropata – vigyorogtam ezúttal.
- Minek neveztél? Azt mondtad rám, hogy ne… - ismét nem hagytam, hogy befejezze, egy újabb csókkal jutalmaztam. Ezúttal mélyebben csókoltam, bízva benne, hogy az én kis idegbetegem lenyugszik. Jézusom, Bieber, máris úgy beszélsz róla, mintha a tiéd lenne.
- Mond, mit tegyek, hogy megnyugodj, hm? – kedvesen mosolyogtam rá, és abban a pillanatban tényleg bármit megtettem volna, amit csak kér.
- Ne csókolj meg többet – meredt a szemeimbe hevesen, nekem pedig szinte azonnal lehervadt a mosolyom.
Azt kérte tőlem, hogy ne csókoljam meg többet? Jól hallottam? Én azt hittem, hogy neki is… Azt hittem, hogy nem bánja, ha közeledek. Egyszer sem ellenkezett, és most meg csak úgy kinyögi, hogy ne csókoljam meg többet? Egy kész világot romolt le bennem ezzel a kijelentéssel, s ez biztosan ki is íródott az arcomra, mint minden érzelem általában.
- Mármint, nem úgy értettem – mondta, amikor észrevette az arckifejezésem. –  Én csak… Ajj, gyere ide – dadogott, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül magához húzott.
Meglepődtem, annyira, hogy nem is tudtam visszacsókolni azonnal, de amint feleszméltem, már össze is találkozott a nyelvünk. Átjárt a szokásos áram, mindenembe behatolt, s ezáltal a hideg is tetőtől talpig kirázott. Istenem, nem tudtam, hogy ennyire is tudok szerelmes lenni egy olyan lányba, mint amilyen ő.
- Ne haragudj rám – vált el, s a boci szemei bocsánatkérően pillantottak rám. – Még mindig felidegesítesz néha – dörmögte. Erre elmosolyodtam, és közel húztam.
- Helyes – kacsintottam rá, és egy cuppanós puszit adtam a szájára. Ezek a szerelmi hangulatváltozások elképesztőek.
- De most mondd meg, hogy szedjük ki azt onnan? – tér vissza a fő problémára, a nyomra.
Az a kis boríték a láp közepén volt egy lapos kövön, úgy, hogy a mocsaras vízen kívül semmi más út nem volt, amin át megközelíthettük volna. Igaza van Zoenak: hogy tették azt oda be? Ha valahogyan betették, akkor csak van egy járható út, ami odavezet.
Zoe felkapott egy kis követ, és mérgesen a tóra pillantott.
- Egy kő a tó közepén? Mit csináljak vele? Ugorjak oda? – vágta bele haragosan a vízbe a kavicsot, majd elfordult. Arra számítottam, hogy a kis kő majd elsüllyed a vízben, de nem ez történt. Helyette megpattant valamin, s csak utána veszett el a folyadékban.
- Zoe, láttad ezt? – suhantam a tó mellé, és néztem bele. A sötét, iszapos víz alatt semmit nem láttam, de a segítségem azonnal megérkezett. A gyönyörű társam megragadta a derekam, megsimította egy pillanatra, majd felém nyújtott egy hosszú faágat. A szívem is megállt a cselekvésére, főleg amikor szembe találtam magam az észveszejtő barna boci szemekkel.
- Használd ezt – szólalt meg. Megnyaltam az ajkaimat, s elvettem tőle az eszközt. Még mindig nem hiszem el, hogy csókolóztam vele, és nem is egyszer. Az enyém lesz.
- Köszönöm – hálálkodtam, és visszatértem a feladatra, mielőtt a maradék józan eszem is odaveszett volna. Kissé felkavartam a vizet a bottal, de még így sem volt éppenséggel tiszta a helyzet. Beljebb hajoltam, aztán a botom beleütközött valamibe. Viszont még így is csak a hegyével tudtam érinteni azt a dolgot.
- Na, mit látsz? – csengett Zoe törékeny, de mégis ütős hangja mögülem.
- Semmit – adtam az őszinte választ. – Valamit találtam, de túl messze van, és ha beljebb hajolok, beleesek a vízbe – magyaráztam.
Erre Zoe hirtelen éktelen nevetésbe kezdett. Abbahagytam a kutatást, és őt néztem inkább, amint nevet. Egyszerre éreztem végtelen örömöt, amiért ilyen jóízűen kacag, s fokozott zavart, mert fogalmam sincs, mi volt ilyen vicces abban, hogy azt mondtam, beleesek a… Ó.
- Igen? Szóval most kiröhögsz, amiért eszedbe jutott a patakos ügy, mi? – tettettem felháborodást, s ledobva a botot a földre, felé közeledtem. Még mindig röhögött, megszólalni sem tudott. – Az egész a te hibád volt! Már akkor is teljesen elvetted az eszemet – értem oda elé, és mosolyogva, ugyanakkor komolyan meredtem rá. Zoe kacaja fokozatosan csillapodott, s kezdett ismét beszédképes állapotba kerülni.
- Nem igaz! Csak kifogásokat keresel, az igazság az, hogy béna voltál – összehúzta rám a szemét játékosan, s szélesen elvigyorodott. – Még mindig megvan az a kép. Talán itt az ideje, hogy kitegyem Twitterre – színlelt gondolkodást.
- Esküszöm az istenre, ha megteszed… - fenyegetően mutattam felé a mutatóujjammal, ugyanakkor derülten méregettem őt.
- Akkor mi lesz? – vonta fel a szemöldökét, majd összefonta a karjait a melle alatt, s úgy meredt rám. Elgondolkodtam, majd eszembe jutott a nyerő ötlet.
- Mindenkinek azt fogom mondani, hogy könyörögtél értem – győztesen elvigyorodtam, és elkezdtem őt utánozni. – Justin, kérlek, csókolj meg, gyere közelebb, ne engedj el – vékonyítottam el a hangomat, majd elröhögtem magam. Zoe tátott szájjal, immáron azt hiszem komolyan elszörnyedve nézett.
- Összekeversz engem magaddal, Mr. Popsztár – nem változtatott a testhelyzetén, csak a szemeit szűkítette ismét össze.
- Mr. Popsztár? – nyögdécseltem két nevetés között. – Hát ez tetszik. És én nem könyörögtem érted! – jutott el a tudatomig a vád, ami, valljuk be, valamelyest igaz volt.
- Ó, nem? – egy kisebb hatásszünetet tartott, majd leeresztette összefont kezeit, s elkezdett engem imitálni. – Jaj, Zoe, megőrülök érted, kellesz nekem, ne hagyd abba az ölelést – pár oktávval lejjebb vitt hangja már tényleg majdnem olyan mély volt, mint az enyém, és még a mozdulataimat is élethűen utánozta. És mégis mi a fene hagyta el a száját!
- Én sosem mondtam ilyet – védekeztem, holott jól tudtam, igaza van.
- Akkor biztosan magamnak mondtam azt az előbb, hogy „már akkor is teljesen elvetted az eszemet” – mélyült el megint, amikor elismételte a pár perccel ezelőtt elhangzott mondatomat. Ó, a fene abba az okos fejébe.
- És akkor mi van? Te sem tűntél éppen olyannak, mint aki ellenkezni akar! – vágtam vissza. Na, erre varrj gombot.
- Mert megsajnáltalak, azért! – jelentette ki. Egy percig sem vettem komolyan, amit mondott, és készen álltam bebizonyítani neki, hogy akar engem.
- Megsajnáltál, mi? – indultam meg felé hevesen, majd a derekánál fogva magamhoz rántottam. Egyből megfeszült, a lélegzete bent akadt. – Szóval azt akarod mondani, hogy amikor ezt csinálom – vezettem fel a nyakára, arra a csodálatos területre a kezemet, majd cirógatni kezdtem. Egy pillanatig behunyta a szemét, és a lélegzetét szabálytalanul engedte ki. -, akkor sajnálatból rezzensz össze? Vagy amikor ezt csinálom – fejemet a nyaka közepéhez vezéreltem, s egy elnyújtott csókot leheltem a helyre. Két másodperc alatt belém markolt, körmeit szinte belevéste a vállamba, majd el is engedte. -, sajnálatból szorítasz magadhoz? Tényleg ezt gondolod? Mert én másképp vélekedek – fejeztem be a gondolatmenetet, s belülről felemésztett a megkönnyebbülés. Valóban kiváltok belőle reakciót. Hatással vagyok Zoe Parkerre. Bieber, most aztán büszke lehetsz.
- Te sem vagy éppen kisangyal, Popsztárkám – hunyorgott, s egy egyszerű mozdulattal közel rántott magához.
Minden porcikám hozzáért, s nem tudtam tovább levegőt venni. A szája pontosan három milliméterre került az enyémtől, reflexből szét is nyílt a szám, amint megéreztem őt. Kezével elindult a hátamon: lentről kezdte, lassú mozdulatokkal tapogatta ki minden ízületemet, minden domborulatot, egészen a tarkómig, ahol is alulról beletúrt a rendezetlen hajamba. Teljesen elvette az eszemet, és ő ezt nagyon jól tudta.
- Na, ki nem akar ellenkezni? – suttogta érzékien. Abban a pillanatban, ha nő lettem volna, egészen biztosan teherbe estem volna attól a hangszíntől. Megrökönyödve, tehetetlenül omlottam szét a karjaiban. Bármit megtehetett volna velem, semmi miatt nem álltam volna ellen.
- Zoe – súgtam a szájába, s valami csoda folytán rá tudtam venni a kezeimet, hogy cselekedjenek: szabályosan magamhoz passzíroztam a lányt, akibe reménytelenül bele vagyok zúgva, annyira, hogy éreztem a szívverését a mellkasomon.
- Igen? – súgta vissza. Húzza az agyam, hát persze, nem is ő lenne.
- Csókolj meg – mondtam, sőt, szinte már fohászkodtam. Erre győztesen elmosolyodott, és a szemeimbe nézett.
- Hmm, még könyörögsz is, ez egészen új – kuncogott. Ó, istenem, de imádni valóan édes, amikor kuncog.
- Nem hiszlek el – hunytam le a szemeimet, s vigyorogva szenvedtem. – Ha elismerem, hogy te győztél, megcsókolsz végre? – adtam meg magam. Erre még szélesebb lett a mosolya. Oké, szóval szeret nyerni. Szép kis kapcsolat lesz a miénk, ez biztos.
- Talán – morfondírozott, majd vigyorogva, egyetlen szó nélkül közelebb tolta a fejemet, s a szája már az enyémen is volt.
Pillanatokon belül fellobbant bennem a láng. Zoe ajkai tökéletesen illettek az enyémekre, mindenféle megerőltetés nélkül tudtam őt csókolni, ahogy csak akartam. Ismét érezni őt egyszerűen felemelő volt, alig tudtam megállni, hogy ne faljam fel elevenen. Istenem, szerelmesnek lenni annyira jó.
Egy hosszú puszi után Zoe elégedetten vigyorogva vált el tőlem, s ettől csak még jobban úgy éreztem, menthetetlenül belé zúgtam, és ezt nem is fogom tudni sokáig magamban tartani.
- És most, hogy ezt megbeszéltük, talán ki kéne szednünk onnan azt a borítékot – mutatott rá.
- És hogy akarod ezt kivitelezni, Mrs. Mindent Tudó? – vettem fel az ő stílusát, mire szájtátva felém bámult.
- Úgy, hogy amíg te szerencsétlenkedtél a bottal, addig én kiszúrtam a víz alatti köveket, amiket el lehet ugrálni a nyomig – közölte. Ekkor jöttem rá: pont ezért szerettem belé. Mindenki körülugrál, ő pedig simán azt mondja rám, hogy szerencsétlen vagyok.
- Akkor hajrá, legalább ha beleesel, én is le tudlak fényképezni téged – kacsintottam felé.
- Tényleg? Mégis mivel, Mr. Műszaki Zseni, amikor minden elektronikai eszközt elvettek tőlünk? – fonta össze a karjait ismét. Ó, a francba.
- Hah, megoldom – legyintettem. Ez a lány lesz a vesztem.
Zoe egy fejcsóválás után szembefordult a tóval, és egy nagyot ugorva rálépett az első kőre. Mivel nem látszott ki a kődarab a vízből, olyan volt, mintha a vízen járt volna. Gyönyörűen nézett ki, és tényleg sajnáltam, hogy nem volt nálam semmi, amivel megörökíthettem volna a pillanatot.
Sec-perc alatt beugrált a nyomig, amit egy elegáns mozdulattal fel is kapott, és visszafelé vette az irányt. Fogalmam sem volt, hogy honnan látja a köveket, mert én csak zöldes iszapot láttam a víz feszínén úszkálni. Lehet, hogy tényleg van valami különleges képessége. Bieber, neked totálisan ellepte a fejedet a rózsaszín köd.
- Megvan! – ugrott ki, és megrázta a lábát, hogy lejöjjön a cipőjéről a mocsaras víz. Közben átnyújtotta a papírt, amit azon nyomban el is olvastam.

„ Csak vizsgáld meg a szelet, ami majd a kilencedik nyomhoz vezet”

Így is tettem, ahogyan a filmekben szokás, megnyaltam a mutató ujjamat, és feltartottam. Zoe értetlenül nézett rám, azt hitte, végleg elment az eszem, de aztán elolvasta a nyomot, és valamelyest kitisztult a kép számára.
- Arra kell mennünk – böktem a tó menti irányba. A szél arról fújt, így egész biztos, hogy az lesz a megfelelő irány. Zoe közben már ki is kutatta a táskából az iránytűt, és belemerülve fordult el a jelzett irányba.
- Az irány nyugat – állapította meg, s a szerkentyűt visszacsúsztatva a zsákba elindult, majd hirtelen visszanézett rám. – Esetleg jössz, vagy itt kívánsz maradni? – tette fel a kérdést tárgyilagosan.
- Azt inkább hagyjuk, hogy mit kívánok – mormogtam, hogy csak én halljam, és szó nélkül megindultam felé.
A tó mellett állva várt, s én azonnal megragadtam a kezét, így összefont ujjakkal indultunk a kilencedik nyomunk irányába.


Sziasztok, megjöttem ide is! :) Örömmel láttam a 10 kommentet az előző rész alatt, örülök, hogy még éltek, és mivel a Broken blogomba még nem született rész, ezért szerettem volna valamilyen formában jelentkezni, hogy tudjatok olvasni.
Először is, nagy megkönnyebbülés, hogy még vannak, akik olvassák, és nézik, és várták a visszatérést, ez sokat nyom a latba, ezért él még ez a történet. 
Másodszor. Kaptam egy tetanuszos kommentet, amire erővel beleveretem a fejem a falba. Ne haragudjatok, ez totál kiment a fejemből, és köszönöm a kedves kommentelőnek, hogy eszembe juttatta. Meglátszik, hogy kiestem a rutinból, de még jó, hogy ti itt vagytok. :)
Azt hiszem, nincs mit mondanom. Kíváncsian várom a visszajelzéseket, remélem ez alkalommal is lesznek!:) Legközelebb valószínűleg a Broken-ben fogok jelentkezni, de a suli miatt nagyon bizonytalan, hogy mikor. Addig is sziasztok :)

U.i.: 59 feliratkozó, köszönöm szépen :)