~*~ Justin szemszöge ~*~
Amikor elértem Zoet, azt hittem menten elájulok. Megmeredve állt ott, szeméből pedig már kicsordultak az első, legfájdalmasabb könnycseppek. Egy tapodtat sem, mert mozdulni eredeti helyéről. Remegve, mint a nyárfalevél nézett farkasszemet a vadállattal, aki egyre csak mordult rá, s mikor érzékelte, hogy megjelentem, fejét felém fordította.
Vadkutya. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez az állat egy vadkutya. Pontosan úgy néz ki, mint egy ártalmatlan háziállat, aki ki van éhezve. Távolról nem tűnik olyan ártalmasnak, azonban mihelyst az ember belenéz a szemébe, elveszti önuralmát, és eddigi szép gondolatait az állatról.
Sötét bundája és nagy fülei rejtőzködő képességére és remek érzékszervekre utaltak. Ez nem jelent jót egyikünknek sem. Én sem tagadom, kihagyott egy ütemet a szívem, amikor ez az állat rám meresztette magabiztos, harcra kész tekintetét. Tulajdonképpen fogalmazhatunk úgy is, hogy megfagyott bennem a vér.
Teljesen tehetetlenül álltam ott, 10 méterre Zoetól, aki óvatosan, csak a szemével nézett felém. Egy percre sem akarta szem elől téveszteni támadónkat, ezért rövid, mégis mély tartalommal teli pillantást vetett rám. Ő is szörnyen rémült volt, valószínűleg sokkot kapott, de láttam, hogy észnél van. Maximálisan tudja, milyen helyzetbe került, és hogy ilyenkor mit szabad tenni és mit nem. Azonban én ezt már kevésbé tudtam elmondani magamról.
Ebben a kivételes helyzetben, azt sem tudtam mit kéne tennem, így tanácstalanul fürkésztem Zoet. Sosem láttam még valakit ennyire elszántnak. Éreztem, hogy valamire készül, és hogy ezt a valamit nemsokára véghez is fogja vinni. Istenem, csak add, hogy ne döntsön rosszul. Fogalmam sincs, mennyire tud most helyesen gondolkozni, hiszen a sokk valószínűleg eluralta teste minden porcikáját.
Mind a hárman csak állunk. A kutya előttünk, én távol Zoe mellett. Még mindig szörnyen tehetetlen voltam, hiszen ha megmozdulok akár egy lépést is, a kutya elindul Zoe felé, elkapja, és valószínűleg szétmarcangolja. Azonban nem állhatok itt a végtelenségig. Ki kell találnom valamit most azonnal. Tippem sincs, hogy ennek a kutyának mikor kattan be az agya, és mikor kezd el őrült sebességgel rohanni Zoe felé. A legkisebb mértékig sem szeretném, hogy ez a veszélyhelyzet átmenjen horrorfilmbe. Belehalnék, ha Zoenak valami baja lenne. Inkább engem teperjen le ez a dög, de őt hagyja békén.
Továbbá, azt sem tudom, hogy Zoe mire készül. Jó lenne tudni, hiszen akkor talán én is a terve szerint cselekednék. Így viszont elég nehéz letenni a voksot egy gondolatmenetem mellett.
A helyzet egyre csak feszültebb. A félelmet és az izgalmat a levegőben életlen késsel mindenféle akadályok nélkül lehetne vágni. Nem bírom ezt tovább.
Tekintetem még mindig Zoe és a vadállat között járkált. Észrevettem, hogy Zoe apró lépteket kezdett el tenni felém, de olyan aprókat, hogy szinte alig lehetett látni a mozgását. Léptei szinte zajtalanok voltak, csak az elszáradt levelek recsegtek lába alatt.
Hevesen dobogó szívvel, és tettre kész elmével és testtel figyeltem az eseményeket. A felém közeledő lány folyton csak a kutya szemeit nézte, nem merte levenni róla a szemeit, mert tudta, ha ezt megteszi, mindennek annyi lesz.
Úgy éreztem, nekem is ideje tennem valamit, ezért Zoehoz hasonlóan én is elkezdtem apró léptekkel haladni. Egyre kevesebb távolság volt köztünk, mondhatni körülbelül két méter. A szívem már a torkomban dobogott, nyelni sem tudtam, ezért teljesen kiszáradt a torkom. Óvatosan lépkedtem és lépkedtem Zoe felé, a keze már majdnem az enyémben volt, amikor megtörtént a katasztrófa.
Mivel Zoe teljes mértékben az állatra koncentrált, nem figyelt a lába elé, ezért egy óvatlan lépésnél megbotlott egy kőben, majd egy kisebb sikoly után a földön landolt. Ez volt az a pillanat a vadkutyának, amikor nem várt tovább, akcióba lépett. Ugatott egy hatalmasat, majd vicsorgó fogakkal és hihetetlen gyorsasággal felénk iramodott.
Szemében izzott a vágy, hogy nekiessen Zoenak, nekem pedig azonnal cselekednem kellett, különben a mellettem fekvő lány nem ússza meg élve.
Őrült sebességgel, a másodperc tized része alatt döntöttem, hiszen gondolkozni sem volt időm. Zoe mellett hevert egy viszonylag nagynak mondható faág, azt azonnal felkaptam a földről, és menten a kutya felé pillantottam, aki már készült volna megharapni Zoet, amikor én a szájába adtam a vastag faágat, mint egy játékbotot egy rendes háziállatnak. Ezután elkezdtem tolni a kutyát a faág két végét fogva. Csak reménykedtem benne, hogy az állat nem ereszti el a szájával a botot és nem támadja le éles fogaival a kezem. Hatalmas erőfeszítésembe tellett, mire eltoltam öt méterre a vicsorgó kutyát Zoetól, amikor egy hirtelen mozdulattal kirántottam a vastag ágat a vadállat szájából, amire ő vonyított egyet. Valószínűleg meglazult az egyik foga, amiért teljesen ráharapott a botra, én pedig kihúztam onnan azt. Egy helyben megállt, közben folyamatosan, lehajló fejjel nyüszített. Szívem felvándorolt a fülembe, a világ teljesen megszűnt körülöttem, csak a kutyára tudtam koncentrálni. A bot még mindig a kezemben volt, és azt hittem nem fog már többet támadni az állat, de hatalmasat tévedtem.
Vett magán egy utolsó szusznyi erőt, és nekem esett, jobban mondva a lábamnak, majd beleharapott. Hatalmas ordítás hagyta el a számat és még egy könnycsepp is kicsordult a jobb szememből, de nem hagyhattam magam, Erőt vettem magamon, majd egy határozott mozdulattal pofon vágtam a dögöt az ággal. Nem kellett neki több, ezért fogta, és elvonszolta magát, először lassan, majd nagy iramban, mígnem teljesen eltűnt a látókörömből. Hatalmasat sóhajtottam, amikor eljutott az agyamig, hogy vége, azonban megkönnyebbülésemet megszakította a lábamba belehasító szörnyen kellemetlen fájdalom.
Hihetetlenül fájt a lábam. Felhajtottam a nadrágom szárát, és láttam a kutya két farkasfogát a lábamon. Ahogy elnéztem, fél centi mély sebet ejtett a bokámon, de ettől eltekintve szörnyen fájt. Mégis, mit sem törődve magammal, azonnal Zoehoz fordultam.
Az elszáradt füvön feküdt, és még csak meg sem mozdult. Ekkor csordult ki a második könnycsepp a szememből, hiszen ha túl későn reagáltam és a kutya megharapta valahol, örökké magamat fogom hibáztatni. Amilyen gyorsan csak tudtam, odabicegtem hozzá, de a lábam csak lassításra késztetett, hiszen egy nyílt seb van rajta. Azon a 10 méter úton nem tudtam abbahagyni a sziszegést a szörnyű fájdalom miatt, de mikor elértem Zoet, azonnal lerogytam mellé.
Megfogtam a fejét, és megvizsgáltam mindenhol. Hatalmas megkönnyebbülésemre egy darab sérülést sem láttam rajta, teljesen ép volt. Valószínűleg a sokktól elájulhatott, hiszen őt mindig megviselik a nagyobb traumák. Fel kellett ébresztenem, hiszen addig nem vagyok nyugodt, még rám nem néz, és nem beszél hozzám. Simogatni kezdtem hát az arcát és közben szólongattam, hátha felébred...
~*~ Zoe szemszöge ~*~
Lassan és óvatosan nyitogatni kezdtem a szemem, és próbáltam forgatni a fejem, de egy kéz megakadályozta. Ez a kéz Justiné volt, s csak akkor láttam meg, hogy könnyes a szeme, amikor sikerült a sajátomat teljes mértékben kinyitni. Először nem ugrott be hol vagyok és miért, de utána minden eszembe jutott: a csalódottságom, a sietségem és a kutya... Mihelyst visszatértek fejembe az emlékek, rémülten és remegve ültem fel, majd egyenesen Justin karjaiban landoltam.
Szörnyen nagyot sóhajtott, amikor felébredtem, az sem érdekelte, hogy sírok és remegek, csak szorított magához és nem látszott úgy, hogy el akar engedni. Azonban én sem akartam őt, egy kicsit sem. Ott ültünk a fűben egymást szorítva, én is sírtam és ő is sírt egy kicsit. Én az illatával nyugtattam magam, ami hatni látszott, hiszen szipogásom enyhén abbamaradt. Justin puszikkal árasztotta el az arcomat, így még azt is elérte, hogy a fejem lángvörösen égjen, de nem érdekelt. Ott volt, ölelhettem és ez mérhetetlenül jól esett.
Kis idő után engedtem a szorításon, hogy a szemébe tudjak nézni. Fájdalmasan mosolygott rám, majd letörölte a könnycseppjeim.
- Minden rendben? Nincs bajod? Nem fáj semmid? - kezdett aggodalmaskodni, mint egy óvó anyuka.
- Teljesen jól vagyok - nyugtattam meg - És te?
Justin csak fájóan a bal lábára nézett, mire reflexből én is arra fordítottam a fejem. Majdnem elájultam, amikor megpillantottam a bokáját. Vérzett, és két harapásnyom volt rajta.
- Úristen, Justin, mi történt?! - riadtam meg, mire ő kezem után nyúlt és nyugtatni próbált.
- Küzdöttem a kutyával. - felelte halkan, miközben folyton a szemeimbe nézett.
Ekkor esett le igazán: ismét megmentette az életem. Immáron másodjára, ha ő nem lenne, én már halott lennék. Azt sem tudtam hirtelen mit mondjak, csakis kizárólag két érzés kerített hatalmába: a hála és a szörnyű lelkiismeret-furdalás. Miattam van az egész!
- Justin én annyira sajnálom, ha nem rohantam volna úgy el... - csordult ki ismét egy könnycsepp a szemeimből, de ő nem engedett tovább beszélni.
- Nem rohantál volna el, ha én nem vagyok hülye - állapította meg.
Igen, eléggé csalódott voltam, miután azt hittem meg akar csókolni, de nem tette. Én nem tagadom, megtettem volna, ha ő nem tol el magától, amire kicsit sem számítottam. Azt hittem ő is akarja, de hülyét csináltam magamból, ezért pedig annyira rosszul éreztem magam. Itt mind a ketten hibásak vagyunk, mert valahogy a kettőnk dolga sosem megy simán. Valamit csak elrontunk, és semmit nem foghatunk a másikra. Ehhez két ember kell.
Azonban Justin kijelentésére nem tudtam mit felelni. Valóban nem rohantam volna el, ha ő nem teszi ezt, de mint azt már egyszer átgondoltam, nem csak az ő hibája. Mindkettőnké.
- Zoe, sajnálom. - fogta meg az állam, hogy a szemembe tudjon nézni - Hülye voltam. Azt hittem el fogsz utasítani és...
- Ne folytasd - vágtam a szavába - Én is sajnálom. Nyilvánvaló jelet kellett volna adnom és akkor...
- Te nem vagy hibás, én voltam a bolond - fogott mindent magára.
- Nem. Mindketten hibáztunk - adtam tudtára iménti gondolatomat.
Kijelentésemre egy pillanatig nem felelt és nem is reagált. Azonban végül bólintott egyet, és ismét szemeimbe nézett.
- Én nem haragszom. Sosem haragudtam - mondta őszintén.
- Hát… én haragudtam, de most már kicsit sem érzek dühöt - vallottam be én is érzéseim épp olyan őszintén, mint ő.
Rám mosolygott, majd megölelt. Jobban esett az ölelése, mint az előbb, mert most jobban szorított. Ugyanakkor ismét adott egy puszit az arcomra, de sokkal hosszabban, mire én teljesen elvörösödtem, de nem érdekelt most sem. Csak élveztem a pillanatot.
- Justin - váltam el tőle -, fertőtlenítenünk kell a lábad, mielőtt elfertőződik - közöltem vele.
- Viszont előtte találnunk kell egy helyet éjszakára, mert fél óra és teljesen sötét lesz - nézett fel az égre.
Helyeselően bólintottam egyet, majd felpattantam. Mivel Justinnak nem ment egyszerűen a felállás, ezért segítettem, neki. Egyik kezével átkarolta a nyakam, és így fel tudott állni.
- Indulhatunk? - néztem rá, majd a lábára.
Bólintott egyet, mire nekiindultunk. Továbbra is a nyakam körül volt a karja, így mentünk keresni egy éjszakához alkalmas helyet. Csak battyogtunk, közben pedig figyelembe vettük, hogy a nyom azt mondta: menjünk a fejünk után. Így is tettünk, az ösvényen haladtunk, az biztos helyre vezet, legalábbis remélem. Már alig látszott a nap, amikor Justin szólt, hogy álljak meg.
- Nézd, az ott mi? - mutatott a dolog felé.
A Justin által mutatott irányba néztem és megláttam egy kupolaszerű kőlátványosságot. Nagyon jól nézett ki, ráadásul ha este esik az eső vagy valami, akkor még a víztől is megvéd.
- Az tökéletes lesz, induljunk mielőtt vaksötét lesz - lépkedtünk óvatosan előre.
Nem sok idő telt bele már oda is értünk. A kupola alatti talaj tökéletes állagú volt, nem volt sem saras, sem túl kemény. A hálózsák úgyis puhít majd rajta egy kicsit.
A nálunk levő segédeszközök segítségével egy pillanat alatt tüzet raktunk, hogy lássunk is valamit. Justin leterítette mind a két hálózsákot egymás mellé, majd ő ráült az egyikre úgy, hogy a hátát a kőfalnak támasztotta. Én készülődtem a fertőtlenítésre, hiszen ahhoz is megvoltak a kellő eszközök: kötszer, fertőtlenítő spray és vatta. Letettem mindent Justin mellé, ő pedig kissé elszörnyedve nézett a sprayre, hiszen biztosan tudja, hogy csípni fogja. Vetettem rá egy megnyugtató pillantást, majd behúztam a hátizsák cipzárját. Letelepedtem Justinnal szembe, majd adtam neki az utasításokat.
- Nos - tettem magam mellé a cuccokat - Tűrd fel a nadrágot a térdedig, hogy rendesen hozzáférjek a sebhez.
Ő minden szó nélkül csinálta azt, amit mondtam neki, s mikor végzett, nagy szemekkel meredt rám. Szinte olvasni lehetett a tekintetén, hogy fél attól a fertőtlenítőtől.
- Oké, akkor most le kell fertőtlenítsem a sebet a sprayvel, utána pedig bekötöm - közöltem vele a leendő cselekedeteim.
- Csípni fog? - nézett rám hatalmas, kiskutya szemekkel, mire akaratlanul is elmosolyodtam.
- Hát azt hiszem, igen - feleltem neki, mire még jobban elszörnyedt.
Fogtam a vattát, majd a sprayt, és fújtam egy éppen elégséges mennyiséget a vattára. Mielőtt még nekiestem volna Justin lábának, rápillantottam. Mit is mondjak, nem tűnt nyugodtnak.
- Készülj, csíp - készítettem fel, mire ő összeszorította a szemét, én pedig nekiláttam a dolognak.
Mihelyst hozzáértettem a vattát Justin sebéhez, sziszegni kezdett, amit teljesen megértettem, hiszen nagyon csípheti a fertőtlenítő. Jó alaposan lekentem a sprayvel a sebet, mire Justin már szinte vergődött.
- Kész, többet nem fog csípni - dobtam le magam mellé a vattát.
Justin kinyitotta az eddig összeszorított szemeit, és csak akkor láttam, hogy könnybe lábadt a szeme a fájdalomtól. Kissé bűnösnek éreztem magam, hiszen fájdalmat okoztam neki, de miután rám vigyorgott, el is felejtettem a lelkiismeret-furdalásom.
Vágtam egy darab kötszert, majd ráhelyeztem a sebére, éppen úgy hogy eltakarja azt. Megkértem, hogy fogja oda, amíg én rákötözöm a fáslit. Így is tett, szépen sikerült is leápolnom a sebét. Büszkén pillantottam a kötésre, ugyanakkor szomorúan, hiszen miattam történt.
Justin lehajtotta a nadrágja szárát, majd felém nézett és a kezemért nyúlt. Ez a cselekvése annyira megijesztett, hogy ugrottam egy kisebbet, hiszen teljesen el voltam bambulva. Elmosolyodott reakciómon, majd közelebb húzott magához...
~*~ Justin szemszöge ~*~
Sosem láttam még ennyire tökéletesnek őt, mint az utóbbi pár percben. A tűz fényében csak úgy csillogott a szeme miközben ápolta a lábamat. Alig bírtam róla levenni a szemem, hiszen annyira tökéletes volt a látványa. A szememnek mindenféleképpen felüdülés volt a történtek után. Miután pedig végzett, magam mellé húztam, hogy közel érezhessem magamhoz. Semmi mást nem csináltunk, csak szótlanul ültünk egymás mellett. Kezét a kezembe vettem, ami teljesen hideg volt. Valószínűleg fázott egy kicsit, ezért én nekiálltam megmelegíteni a kezét a sajátom segítségével, mire ő csak mosolygott egyet rám.
Valamiért úgy éreztem, ki kell neki öntenem a szívem. Vagyis, olyan értelemben, hogy ami nyomaszt. Lelkiismeret-furdalásom van, amiért annyi éven át szekáltam. Nem akarom ezt az ügyet letisztázatlanul hagyni.
- Zoe, én.. - kezdtem bele - Tényleg nagyon sajnálom.
Felém fordult, és értetlenül nézett rám, hogy ezzel mégis mire akarok kilyukadni. Tekintete csak még jobban elvette az eszem, alig bírtam folytatni, amit elkezdtem, és bár nehezemre esett, de megtettem.
- Sajnálom, hogy hosszú évekig csak piszkáltalak... - néztem lehajtott fejjel magam elé - Csakis azért volt, mert féltem. Féltem, hogy belőled hamarabb lesz sztár, mint belőlem. De őszintén, Zoe, nagyon megbántam, hiszen te jobban megérdemelnéd. Csodálatos ember vagy, és a hangod is gyönyörű. Nem kellett volna ezt tennem veled... - szégyelltem el magam, majd nagy nehezen a szemeibe néztem.
- Tudod, én már túlléptem rajta - vallotta be őszintén - Tudtam, hogy ezért csinálod, ez pedig csak még jobban ösztönzött arra, hogy jobb legyek. Hogy ne adjam fel. Úgyhogy még azt is mondom, hogy jót tettél vele - mosolyodott el halványan.
Hihetetlen, hogy nem haragszik. Komolyan azt mondta, hogy túllépett rajta? El sem hiszem. Most leírhatatlanul boldog vagyok.
- Akkor... Tényleg nem haragszol? - néztem rá nagy szemekkel, mire ő felém nézett és megrázta a fejét.
Tényleg boldog lettem. Szörnyen jó érzés telített el, amely nem is akart elmúlni. Valami furcsát éreztem... Valami elképesztően jót. És csak utána jöttem rá mi ez az érzés. Meg kell csókolnom. Egyszer már elhalasztottam, nem tehetem meg még egyszer. Azonban nem is támadhatom le csak úgy. Bieber, nehogy megint elszúrd, mert kinyírlak.
Fejemet nekitámasztottam a kőnek és meredtem magam elé. Nem tudtam, hogy csináljam. Féltem is meg nem is, de nem szalaszthatom el. Óvatosan oldalra fordítottam a fejem, így teljes látószögből csodálhattam Zoet. Mikor felé néztem ő a kezünket tanulmányozta, amik még mindig egymást szorították. Abban a pillanatban, ahogy észrevette, hogy nézem, ő is rám vezette tekintetét. Csak bámultunk egymásra, mint két bolond, mikor ő beszédre nyitotta a száját.
- Gondolod, hogy minden rendbe jön majd? - szánta felém ezt a rettenetesen többértelmű kérdést.
- Hogy érted? - ráncoltam össze a szemöldököm.
- A pletyka - felelte halkan, és elfordult tőlem.
Már értem. Aggódik, mi lesz, ha talán összejövünk, és igazat adunk a pletykának, miszerint Zoe engem használ fel, hogy híresebb legyen. Ez semmiképp nem igaz. Ő tipikusan nem ez a lány, ő ilyet sosem tenne. Viszont teljes mértékben megértem az aggódása okát.
- Ha rajtam múlik, biztosan - feleltem határozottan.
Válaszomra ismét felém nézett, s halványan elmosolyodott. Megőrjített az a tekintet. Alig bírtam már magammal, de nem teperhettem le.
Ismét csak szótlanul néztük egymást, miközben üldögéltünk a tűz fényében. Fájdalmasan tökéletes volt, ahogyan Zoe vizsgálgatta az arcom. Láttam, ahogyan részletezi a szemeim, majd az orrom és a szám. Nem bírom már, kell nekem a csókja. Kell az az érzés, mégpedig most és azonnal.
Szám tanulmányozása után ismét a szemeimre tért rá. Úgy éreztem ez a megfelelő alkalom. Bieber, most vagy soha.
Óvatosan, szörnyen kis mozdulatokkal közeledni kezdtem felé, közben pedig folyamatosan a szemeit néztem. Hatalmas megkönnyebbülésemre, ő is közelített, így nem ért az a nyomás, hogy ő nem akarja. Már csak pár centi választott el a szájától. A szívem oly hevesen dobogott, hogy azt hittem, menten szívinfarktust kapok. Hevesen vettem a levegőt, ezért a szám és a torkom kiszáradt, amiért nyeltem egy hatalmasat, ajkaimat pedig benedvesítettem. Ezek után behunytam a szemem. Mertem remélni, hogy nem hagy faképnél, és érzi, hogy mennyire akarom most ezt. Pár másodpercig csukva tartottam a szemem, és már kezdtem csalódott lenni, hogy nem érzem Zoet, amikor hirtelen egy puha, meleg száj simult az enyémhez. Mérhetetlenül boldog voltam, ugrálni tudtam volna örömömben. Azonban a csóknak még közel sincs vége, az igazi élvezet még csak bőven ezek után jön.
Fél percig csak szoktuk egymás ajkait, mikor én résnyire nyitottam a szám, és nyelvemmel körülnyaltam Zoe ajkait, ezzel bebocsátást kérve az ő nyelvéhez. Nagy örömömre ezt meg is kaptam, így már egy igazi csókot válthattunk. Szívem már alig bírta a strapát, azt hittem pillanatok múlva felmondja a szolgálatot. Orromon keresztül kapkodtam a levegőt, miközben hevesen csókoltam Zoe ajkait. Nem tudtam betelni vele. Az az érzés… Egyszerűen hihetetlenül tökéletes, és máris nem tudok betelni vele, pedig még véget sem ért!
Mohón faltam ajkait, igyekeztem magam türtőztetni, de még a vak is látta, hogy erre a pillanatra várok már időtlen idők óta. Kezemet az arcára tettem, s a csók közben lágyan simogattam puha arcát. Nem bírtam ki. Muszáj volt a nyakához érnem. Muszáj volt végigsimítanom a kezem azon a tökéletes vonalon. Meg is kíséreltem a cselekvést, kezeim közé fogtam Zoe fejét, majd lassan lejjebb csúsztattam őket, mígnem a nyakához nem értek. Annyira kellemes érzés volt, hogy fel kellett sóhajtanom. Egyszerűen megőrülök a nyakától, és most végre beteljesíthetem vágyaim, és végigsimíthatom rajta mindkét kezem.
Úgy érzem, repülök, az egekben vagyok ettől a csóktól. Azonban valami nem jó. Zoe nincs hozzám elég közel, hisz mind a ketten ki vagyunk csavarodva, amiért egymás mellett ülünk. Legnagyobb örömömre ezt Zoe is észlelte, de nem tudtam mit akar tenni.
Pár pillanat múlva viszont megtudtam. Egyszerűen fogta magát, jobb kezével a nyakamhoz nyúlt, amitől szabályosan megborzongtam, majd egy határozott mozdulattal beleült az ölembe. Komolyan? Ha ez így megy, én nem fogom túlélni ezt a csókot.
Így már maximálisan élvezhettem a közelséget, amitől még jobban megőrültem. Mint két eszement, úgy faltuk egymást, nyelveink többször is összetalálkoztak. Kezeimet Zoe derekára vezettem le, és olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak lehetett. Teljes mértékben hozzám simult, én pedig azon izgultam, hogy vajon érzi-e a csaknem mellkasomból kiszakadó szívemet, ami már oly gyorsan ver, hogy nem csodálkoznék rajta, ha hirtelen feladná a harcot.
Zoe két kezével a nyakamat birizgálta, ami leírhatatlanul jól esett. Jobb kezét lejjebb csúsztatta a mellkasomra, így pedig már biztos voltam benne, hogy érzi szívem heves dobogását. Ez onnan is beigazolódott, hogy kissé belemosolyodott csókunkba, mire én sem tudtam megállni, és elvigyorodtam.
Bal kezemet lassan végigsimítottam Zoe gerincén, mire egy jóleső sóhajt kaptam cserébe, ami többet ért mindennél. Így már nem tudtam leállni, két kézzel beletúrtam a már amúgy is kissé kócos hajába, és még jobban, szenvedélyesebben csókoltam.
A legkisebb mértékig sem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat. Annyira tökéletes most így, hogy legszívesebben így élném le az egész életem, ezzel az érzéssel, és ezzel a lánnyal. Totálisan szerelmes vagyok belé, ez pedig csak most igazolódott be bennem. Megőrülök érte. Ez a folyamat pedig már visszafordíthatatlan.
Több mint tíz percig faltuk egymást, mire már Zoe nem bírta tovább levegővel, és lihegve, egy utolsó puszit nyomva ajkaimra, elvált tőlem. Még nem akartam kinyitni a szemem. Hagytam, hogy pár pillanatig átjárjon az a felemelő érzés, ami remélhetőleg ezek után még át fog egy párszor. Zoe sem vált el teljesen tőlem, a homlokát az enyémnek döntötte, és hevesen szuszogott, hozzám hasonlóan. Két percig próbáltuk visszanyerni szívverésünk eredeti tempóját, majd kinyitottam a szemem. Az ölemben ülő lány annyira elégedetten mosolygott rám, hogy eltelített a büszkeség és a teljes mértékű szerelem. Két kezem közé vettem arcát, és egy hosszú puszival jutalmaztam. Élveztem, hogy megtehettem, és nem voltak gátlások, semmi. Megcsókoltam, és ez volt az eddigi legjobb csók, amit valaha is adtak nekem. Ez pedig kétség kívül az a pillanat volt, amiből nem volt elég egy.