15.rész - Sátánok

Mindjárt sírok, túl vagyok a 3000 látogatón :') Köszönöm nektek, hogy olvastok ezért most  hálám jeléül összedobtam nektek egy viszonylag hosszú részt :D A komikat továbbra is kérem!
Ja, és eddig fel sem tudtatok iratkozni az oldalra, mert nem raktam ki, nem szóltatok? XD De mindegy, most már kint van és fel tudtok iratkozni nyugodtan :) 
A részben már kiderül az a bizonyos pletyka, komiban írjátok le, hogy mit gondoltok :D Egész jó képet találtam hozzám, ugye? ;D Teljesen passzol a történethez :) 
Jó Olvasást Mindenkinek <33

~Zoe*

A nap további részében nehezemre esett a koncentrálás. Úgy döntöttem tehát, hogy felhívom a menedzserem, ő legalább rátereli a figyelmem a munkámra. Illetve arra a részére, ami nem arra emlékeztet, hogy romokban a jó hírem.
Előkerestem a telefonom a zsebemből, és ezután kiborítottam a táskám a névjegykártyáért. Meg is lett, azon nyomban bepötyögtem a számot. Három kicsengés után végre felvette a férfi, becses nevén Scotter, de a hangja nem volt valami természetes.
 - Halló tessék?  - szólt bele a telefonba, és hallottam, amint valaki a háta mögött pusztít valamit annyira, hogy majd' megsüketültem.
Olyasmi hangokat hallottam a háttérből, hogy: "Ez nem lehet igaz!", "Scotter, csinálj már valamit!". Elképesztő, hogy a hang hallatán mennyire ismerős érzés fogott el. Én ezt a hangot ismerem valahonnan. Rejtély azonban, hogy honnan.
 - Jó reggelt - feleltem én is - Zoe Parker vagyok, a karaoke bárból.
Nevem hallatán még a telefonon keresztül is hallottam, ahogy megfagy az ereiben a vér. Vagy fél perig biztosan nem is válaszolt, és a háttérzaj is maximálisan megszűnt.
Én is lefagytam az ő reakcióján, vagyis inkább a nem reagálásán. Nem tudom mi történhetett, hogy ennyire megváltozott a hangulat.
 - Á, igen emlékszem rád - szólalt meg végre - Mondd csak nyugodtan.
Örültem neki nagyon, hogy végre mondott valamit, legalább így nem olyan fagyott a hangulat.
 - Csak szerettem volna megkérdezni, hogy mikor találkozzunk - adtam tudtára tervemet.
 - Öhm, nem is tudom. - kezdett hezitálni - A mai nap egyáltalán nem alkalmas, a jövő hét mennyire jó neked?
 - Egyáltalán nem - mosolyogtam - Kirándulni megyünk, azután pedig végzős bál.
Ekkor suttogást hallottam a háttérből. Miért olyan furcsa nekem ez a helyzet?
Mintha lenne ott vele valaki, aki ismer. Vagy inkább egy olyan valaki, aki tud rólam valamit, amit én nem. Vagy fogalmam sincs.
 - Akkor nincs más választásunk, csak a mai nap - mondta.
 - Szerintem is - helyeseltem.
 - Akkor gyere az L.A. hotelbe egy óra múlva - kötötte le a helyet és az időpontot.
 - Ott leszek - feleltem - Viszlát.
Elköszönt ő is és kinyomtam a telefont.
Folyamatosan az a hang kattogott a fejemben, de fogalmam sincs, hogy honnan volt ennyire ismerős. Nem is foglalkozom vele tovább, inkább pihenek még abban az egy órában. Lehuppantam a kanapéra, és a telefonomon kezdtem lapozgatni a képeimet.
A legtöbb képen a csajokkal voltam, amikor hülyültünk. Találtam olyat is, amin az egész család rajta van, vagy csak külön-külön valamelyik tag. Azonban egy kép láttán megállt bennem az ütő.
Vegyes érzelmeket éreztem, amint azt a képet néztem. Már el is feledkeztem az esetről. Visszagondolva arra a napra, csak még bizonytalanabb lettem, de végül az összes érzelmemet tisztázta a mai pletyka, és sikerült összegeznem, hogy a düh kiütéssel győzött a többi érzelmem felett. Azt a képet viszont nem tudtam hova tenni.
Akkori álláspontomba belegondolva, rengeteg minden megváltozott bennem. Vagyis hogy helyesen fogalmazzak, nem változott meg semmi, inkább csak próbáltam nyitni az emberek felé, és ugye az emberekbe ő maga is beletartozik, bár ebben sem vagyok maximálisan biztos.
A kép láttán azonban mégis éreztem valami furcsát. Igaz, a düh még mindig uralja a szívem és a lelkem, de érzek még mást is emellett a felettébb kellemetlen érzés mellett.
Először is, mondhatom azt, hogy érzek egy kis vidámságot, hisz az a patakba esés életem legviccesebb pillanatai közé tartozik. Vicces látvány volt őt olyan szerencsétlenül és tehetetlenül látni, ilyen nem minden nap adatik meg az embernek, hisz Mr. Tökéletes az mindig "tökéletes".
Érzek furcsaságot, mert mégiscsak: akkor még komolyan nagyon utáltam. A kórházas eset azonban sokat lökött az érzéseimen. Ő mentett meg, aztán pedig már azon kaptam magam, hogy aggódok érte, mert balesete volt. Azt hiszem itt történt az, amit csak úgy tudok nevezni, hogy érzelmi fordulat.
Ezzel persze nem azt akartam kifejezni, hogy kedvelem, mert ez nagyon nagy szó. Azt akartam mindezzel mondani, hogy mivel onnantól már nem láttam rajta, hogy undok lenne, ezért kipróbáltam, hogy vajon mi történne, ha én sem lennék az vele. És ez sült ki belőle. Csodálatosan fantasztikus döntés volt a részemről, mit is mondjak.
Érzéseim tisztázásában tovább haladva említhetem még a bizonytalanságot utolsó tényezőként. Eléggé elbizonytalanít ez az egész vele való kapcsolatom. Nem mondhatom, hogy kedvelem, azonban azt sem, hogy utálom. Ez a ma bekövetkezett dolog talán visszahajlított egy kicsit az utálat felé. Kicsit? Fogalmazzak úgy, hogy mérhetetlenül.
Kihasznált, én pedig hagytam magam kihasználni. Miért is vettem volna észre? Annyira láttam rajta, hogy szeretne megismerni, hogy még ha csak magamnak sem mertem beismerni, akkor is kedvesebb lettem vele. Szőrös szívű azért nem vagyok, ha látom egy emberen, hogy nagyon igyekszik akkor nyilván én is próbálok felé nyitni. Most is ez történt, azonban abba nem gondoltam bele, hogy mi van, ha rossz szándékkal akar közelíteni. Ha ebbe belegondolok, ez talán nem történt volna meg.
Fogalmam sincs, hogy mi vakított el ennyire. Vagyis… egy kicsit mégis van. Az ölelés, ami történt tegnap. Abból lett a baj ma. Miért kellett nekem nyilvánosan ilyet tennem, ezzel tulajdonképpen belesétálva a csapdájába? A válasz egyszerűnek tűnik, ám mégsem az: mert a színpadon elvarázsolt az illata.
Komolyan mámorító az illata, nagyon egyedi, olyan, amilyet még soha nem is volt alkalmam érezni, és ez teljesen rabul ejtett. Furcsa ezt kimondani, de így van: rabul ejtett az illata. Még mindig érzem, pedig csak tegnap volt alkalmam megtapasztalni ezt az új illatot.
De ennek a varázsa elveszett, mert csúnyán átvert, ezt pedig nem fogom neki megbocsátani. Belegázolt a lelkembe azzal, hogy képes voltam magamhoz közelebb és közelebb engedni, ő pedig ezt nyújtotta helyette.
Velem nem fog többet játszadozni, én pedig nem fogok magammal kitolni.
Hihetetlen, de már negyed órája nézem azt a bizonyos patakba borulós képet, ami azon a hétvégén történt a nagyinál.
Arcára pillantva halkan kuncogni kezdtem, hisz tekintete forrt a dühtől, amiért megörökítettem ezt az állapotát, és mert ilyen szerencsétlenül járt. Mégis, semmi nem tudott felülkerekedni a dühön.
Ezzel a képpel eredetileg az volt a tervem, hogy megmutatom a suliban, de ennek már annyi, hiszen most már abból csak én jönnék ki rosszul. Kitörölni pedig nem akarom. Senki ne kérdezze, hogy miért, mert nem tudom. Egyszerűen csak nem akarom kitörölni, és kész.
 - Szia, hugi - jött be lihegve az ajtón a bátyám - Láttad már az újságot?
Ezzel a kérdéssel máris tudtam, hogy mire céloz.
 - Nem - feleltem lenyelve a dühömet - Mit írnak benne?
 - Olvasd el - dobta le mellém a papírhalmazt.
Félve, de mégis magabiztosan kinyitottam az első oldalon, ahol a tartalomjegyzék helyezkedett el. Megláttam a számomra "érdekes" cikket, és odalapoztam, szám szerint a 14. oldalra.
A következő cikket találtam benne:

" Justin Bieber újra hódít!

A fiatal kanadai énekes úgy látszik, hamar túllépett Selena Gomezzel való szakításán, hiszen tegnap este egy lánnyal látták ölelkezni az érintett hölgyemény háza előtt.
Az ifjú hölgy neve Zoe Parker, akiről utólag megtudtuk, hogy azon a hangversenyen aratott győzelmet, amin Bieber zsűrizett egy karaoke bárban.
Nem tudni, hogy a két fiatal között fellobbant-e a szerelem lángja, azonban minden jel erre utal, mert több járókelő is alátámasztotta, hogy nem csak egy egyszerű ölelést váltottak. Volt, akik szerint Bieber és Zoe között egy csók is elcsattant, azonban ezt nem tudjuk biztosan. 
Nem csak az utcán váltottak ilyen barátinak nem mondható ölelést, mert már a színpadon is forrt közöttük a levegő, amikor az énekes átnyújtotta a lánynak a díjat.
Sokan azon az elven vélekednek, hogy a kanadai szupersztár ezzel a húzással akarta féltékennyé tenni ex-barátnőjét, azon reménykedve, hogy visszatér hozzá. 
A fiú Twitter oldalán a következő szöveget posztolta: 
"@justinbieber: hihetetlen, hogy a média ilyen mélyre süllyedt..."
Egyelőre semmi nem biztos, annyit viszont tudunk, hogy a két fiatal között már nem csak barátság van a tegnapiakból ítélve. 
A rengeteg Bieber-rajongó azonban már most lázadni kezdett: tucatnyi Zoe-ellenes oldal nyílt a leghíresebb közösségi portálokon. 
Zoe Parkerről egyelőre még semmit nem tudni, a legkisebb jelét sem adta ellenkezésének, vagy esetleg egyetértésének.
Vajon új tini szerelem van a láthatáron? "

 - Hát ez... fantasztikus - csuktam be az újságot, és a könnycseppet töröltem le, ami éppen az arcomat készülte elhagyni.
 - Nyugi hugica, majd én megverem azt a gyereket - zárt féltő testvéri karjaiba Austin.
Rettenetes… A helyzet rosszabb, mint gondoltam. Már Zoe-ellenes oldalak is nyíltak a neten. Ilyenkor mit tegyek?! Semmit nem tudok lépni.
 - Nem érdekelnek - ültem fel határozottan.
 - Helyes - bólintott a bátyám - Ne foglalkozz velük, a helyzet csak romlani fog, ha felháborodsz.
Igaza volt Austinnak, nem szabad felháborodnom, mert akkor csak ártanék magamnak. De az újságban viszont megírták azt, amire én már akkor rájöttem, mikor a tévében leadták: Selena. Csak felhasznált, hogy féltékennyé tegye, én voltam az, aki éppen kéznél volt neki, és kapóra is jöttem. Pont jókor, jó helyen, ez vagyok én.
Ijedten pillantottam rá az órára, ami azt mutatta, hogy negyed órám van odaérni a hotelbe.
 - Mennem kell bátyus, szia - öleltem meg szorosan.
 - Légy óvatos, és hívj, ha valami baj van - utasított.
 - Így lesz - mosolyogtam rá, bár eléggé erőltetetten.
Gyorsan felszaladtam rendbe tenni az arcomat, és már nyitottam is a bejárati ajtót.
Rossz ötlet volt: újságírók hada várt odakint, és azon nyomban kérdéseket tettek fel. Egy tévé is kint volt, és mindez élő adásban ment.
 - Zoe, tényleg igaz, hogy együtt vagytok?
 - Zoe, milyen a nagy Justin Bieber barátnőjének lenni?
És még sok ezer kérdés és sok ezer foknyi düh, ami felgyűlt bennem. Azonnal becsaptam az ajtót, nem tudtam kimenni, mit tehetnék?
 - Jézusom, Zoe ezek rengetegen vannak - leskelődött az ablakon Austin.
Most mit csináljak?! Nem késhetek el a találkozómról! Ó, Istenem, amennyire most dühös vagyok, képes lennék egyedül leütni az összes újságírót.
Váratlanul dudálást hallottam kintről, és egy fekete limuzin állt a ház előtt. Austinnal egyszerre néztünk egymásra a döbbenettől lefagyva.
 - Ez meg ki a fene? Egy újabb újságíró? - fintorgott a bátyám.
A helyzet kezd nagyon eldurvulni. Végig figyeltem a limuzint, és kiszállt belőle egy nagydarab fekete férfi, aki kisujjal félrelökte az összes újságírót, és az ajtóhoz furakodott. Csöngetni kezdett.
Nem mondom, hogy nem féltem, mert ha az a férfi képes ellökni egy kézzel 10 újságírót, akkor velem mit csinál?!
 - Most mit tegyek Austin? - kérdeztem bepánikozva.
 - Ki kell nyitnod, vagy különben beveri az ajtót - nézett rám komolyan Austin.
Erőt vettem magamon, és odasétáltam az ajtóhoz. Résnyire nyitottam csak ki, mert ha nem ezt tettem volna, pillanatokon belül 20 újságíróval lettem volna gazdagabb.
 - Szia Zoe, Kenny vagyok, gyere, kiszabadítalak innen, ne félj - mondta a fekete pasas.
Tényleg nem látszott kegyetlennek, szerintem testőr lehet. Na de ki lapul még a limuzinban, akié ez a testőr?
Rápillantottam a bátyámra, aki bólintott egyet, hogy szerinte biztonságos. Eltátogta nekem, hogy majd hívjam fel mindenképpen.
Visszanéztem a férfire, név szerint Kennyre, aki a kezét nyújtotta felém. Odaadtam neki tehát a kezem, és kipréseltem magam az ajtón. Abban a pillanatban a vakuk ezerrel villogtak, ami a szememnek a legkevésbé sem esett jól. Kenny szerencsére a szárnyai alá vett, fekete kabátjával takarta az így is lehajtott fejemet a limuzinig.
Nagyon féltem, mi van, ha megragad az egyikőjük, és összepréselnek, aztán pedig megkínoznak a kérdéseikkel?
Szerencsére ez nem történt meg, mert Kennynek hála, sec-perc alatt bent voltam a limuzinban. Ott már sötétített ablak volt, így egy sátán sem tudott lefényképezni. Most már így fogom őket hívni, teljesen passzol is hozzájuk.
Eszembe jutott azonban, hogy én most egy limuzinban ülök, és valaki velem szemben néz rám. Jobban megnéztem, és felismertem az alakot.
 - Scotter? Te hogy kerülsz ide? - könnyebbültem meg, mikor lecsekkoltam, hogy ő ül előttem.
 - Láttam a tévében az akciót - forgatta meg a szemeit.
 - Nem tudom eléggé megköszönni, hogy kimentettél - hálálkodtam neki.
Örültem, hogy végre biztonságban vagyok, és ahogy hátranéztem, a sátánok sem követnek már.
 - Mindez a miatt a... - nem fejeztem be a mondatomat, mert nem akartam káromkodni.
 - Justin miatt? - olvasott gondolataimban Scotter.
Meglepett, hogy egyből tudta kire gondolok, de nem meglepő, hogy tud mindenről, hisz ő egy menedzser.
 - Igen.. - mondtam flegmán az igent, jelezve ezzel azt, hogy egyáltalán nem szívlelem az érintett személyt.
Scotter csak vigyorgott a mondandómon. Ezt már tényleg nem tudtam mire vélni, de inkább ráhagytam.
Kb. öt perc utazás után elérkeztünk a szállodához. Szerencsére sikerült észrevétlenül, és sérülésmentesen bejutni az épületbe.
Elnézelődtem a szállodán, gyönyörű volt. Nem lep meg, mert 5 csillagos szálloda. Lifttel mentünk fel egészen a harmadik emeletig. Egy hosszú folyosón sétáltunk, de egyszer megálltunk.
Kenny udvariasan kinyitotta az ajtót, amin nő létemre én mehettem át elsőnek. Csak ámultam és bámultam, amikor beléptem a szobába. Szoba..?! Egy egész lakosztály volt.
Minden a legnagyobb tisztaságban és a legprecízebben volt elhelyezve úgy, ahogy arról az összes ember álmodik. Végigmértem a "szobát", és sétáltam egyre beljebb.
 - Scotter, nem láttad a.... - jött elő hirtelen valaki.
Megijedtem, de ahogy elmúlt ez az érzés, azonnal kivettem, hogy ki volt az. Ökölbe szorított kézzel néztem rá, az ő szeme pedig csak vizsgálta az enyémet. Kizárólag a tartásom fogott vissza attól, hogy most ne tépjem meg. A levegő teljesen megfagyott, a feszültséget késsel lehetett volna vágni.
Scotter és Kenny ledermedve figyelték a jelenetet, és kíváncsian várták, hogy mi fog most történni. Mindezt én sem tudom biztosan, de egy dologban biztos vagyok: nem ez lesz életem legszebb cselekedete.

14.rész - Pletyka

Lányok, el sem hiszitek, de olyan ihletet kaptam, hogy leültem a gép elé fél tízkor, és egyszerre megírtam nektek ezt a részt :DD Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, ezért kérek sok komit!
Igyekeztem ezt a részt amolyan kíváncsiságkeltővé csinálni, és izgatottan várom a véleményeket, hogy sikerült-e elérnem a célomat :D Akinek van tippje a részben található dologgal kapcsolatban, az ne árulja el! A következő részben úgyis kiderül ;D
Na, jó olvasást! <3

U.i.: Az előző rész összes kommentjére válaszoltam, és most is fogok majd :) <33

~Zoe* 

Reggel szó szerint arra ébredtem, hogy a hasamra süt a nap. Este nagy gondolkozásom közepette elfeledkeztem a redőny lehúzásáról, így ennek következményét ma reggel sikerült tapasztalnom.
Még csak kilenc óra volt, de felkeltem, mert mintha az ágyam azt akarta volna, hogy ne maradjak tovább. Szokásos reggeli készülődésem után a konyhába tartottam a reggeli táplálékomért.
 - Jó reggelt, álomszuszék - üdvözölt anya - Hogy aludtál?
 - Neked is jó reggelt, és köszi, jól - dörzsöltem a szemem, mert azt azért senki ne várja el tőlem, hogy kilenc órakor teljes agyi kapacitással vágjak neki mindennek.
Nem kellett sokat várakoznom, anya már adta is a gofrimat. Békésen ettem éppen, mikor a bátyám lemászott, szinte szó szerint az emeletről, egy szál alsógatyában.
 - Jó reggelt - ölelte meg anyát - Szia, hugi - én arcra puszit is kaptam, nálunk ez a szokás.
 - Nem megy jól a modellkedés, hogy nem telik ruhára sem? - vigyorogtam rá.
 - Nagyon vicces - dörmögött az orra alatt, de a halvány mosoly az ő arcán is ott virított.
Levetette magát mellém a székre, és ő is nekilátott a reggelijének. Én már betermeltem a gofrit, mikor ő még csak egyet harapott bele.
Illedelmesen megköszöntem anyának a jól megérdemelt ételt, és a kanapét céloztam meg. Kapcsolgattam a tévét, de mindenhol csak reklám ment. De nem akármilyen reklám.

 "Justin Bieber új, Girlfriend parfümje várhatóan június végére már kapható lesz a drogériákban!

Ha volt is olyan kósza gondolatunk, hogy Justin Bieber kalandozása a parfümök birodalmában csak múló szeszély lesz, most mindörökké elfelejthetjük, hiszen itt a legújabb Justin Bieber parfüm, mely igen találóan a Girlfriend nevet kapta. Talán azért születhetett meg a Bieber parfümbirodalom újabb tagja, mert a szakma kifejezetten díjazta első, Someday parfümjét, mely idén elnyerte a celebrity parfümök különdíját, valamint elképesztő mennyiségben fogy a mai napig is."

Tízből kilenc adón ez a reklám ment. Már kezdett túlságosan idegesítővé válni, és furcsálltam is, hogy most ennyire tele van vele a tévé. Mi történhetett?
Ennyiszer sosincs a tévében, csak néha leadják, hogy az új albumával bénázik még mindig, és hogy bocsánatot kér, ha esetleg késne az album stb. De most... Mintha semmi más nem lenne a világon, csak ő.
El is kapcsoltam egy olyan adóra, ahol csak hírek mennek. A teletexten kiírta, hogy tíz perc múlva kezdődik a Bulvár, úgyhogy ott is hagytam, mert már komolyan kíváncsi voltam, hogy mi ez a nagy felhajtás körülötte. Lehetséges, hogy csak el akarják terelni a figyelmet az albumról, ezért nyomatják ezt a sok parfümreklámot. De szerintem van valami a dologban, és kíváncsi vagyok, hogy mi.
Percre pontosan tíz perc múlva kezdődtek a bulvárhírek. Adtak előzetest, először Lady Gagáról lesz szó, aztán Rihannáról, Christina Aguileraról, Miley Cyrusról és végül Justinról.
Imádom az ilyet, mindig azt rakják be utoljára, ami érdekelné az embert. De nem baj, legalább képben leszek a többi hírességgel kapcsolatban is.
Elég hamar lementek a hírességek, most éppen Mileyról van szó, utána pedig jön Justin.
Annyira szokatlannak érzem ezt a helyzetet. Máskor, ha meghallom csak szimplán a nevét a tévében, mint a villám úgy kapcsolom el egy másik csatornára, most pedig azt várom, hogy végre mutassák már.
De érzem, hogy van valami a háttérben. Nem tudom, hogy mi, de érzem, hogy nem szabad elkapcsolnom. Ismerem már annyira a médiát, hogy tudjam, ha egy hírességről több mint elégszer szó van, akkor ott valami szaftos pletyka kering, én pedig kíváncsi természetem révén csupa fül vagyok ilyenkor.
És máris fény derül erre a pletykára, hisz most jön Justin a tévében.
Hallgattam a műsorvezetőt, és minden egyes szava után egyre nagyobbra tágítottam a szemeim. Ez nem lehet igaz! Azonnal értesítenem kell a csajokat.
Gyorsan felszaladtam a laptopomért, és Skypera léptem fel. Mind a négyen fent voltak.
 - Csajok, tévét be, MOST! - utasítottam őket idegesen.
Laptoppal a kezükben futottak a tévéig, és bekapcsolták azt. Néha rápillantottam a képernyőre, és négy döbbent arcot láttam, gondolom hasonlót, mint az enyém lehetett.
Tíz percig papolt a pasi a tévében, és vége lett a műsornak. Levegőt venni is alig tudtam, anyáék arca is a döbbenettől le volt fagyva, ahogy a lányoknak is.
 - Ez hogy lehet? - kérdeztem magamtól halkan, de közben belül forrtam a dühtől.
Hogy lehetek ennyire ostoba? Tudnom kellett volna! Csak azért csinálta, hogy ismét a központban legyen.
 - Zoe, nyugodj le, kérlek - nyugtatott anya.
 - Nyugodjak le? Egy ilyen hír után nyugodjak le?! - mondtam egy oktávval normális hangszínemhez képest magasabban.
 - Csajszi, igaza van anyukádnak, nyugodj meg ez csak egy pletyka. - támasztotta alá anyát Nicole.
 - Csak egy pletyka?! - háborodtam fel.
Valamiért, amikor dühös vagyok, mindig megismétlem az emberek mondatát, érzékeltetve ezt, hogy nem akarom felfogni, amit mondanak.
Senki nem tudott semmit mondani, velem az élen. Austint annyira nem izgatta a dolog, fel is ment, azonban anyát is meglepte egy kicsit a hír. Én voltam az, aki a legjobban kiakadt, de úgy gondolom, hogy teljes mértékben jogosan.
 - Most megyek, csajok, sziasztok - köszöntem el monoton hangon és már le is csuktam a laptopot.
Oldallátásomnak köszönhetően láttam, ahogyan anya beszédre nyitotta a száját többször is, de meggondolhatta magát, hiszen ismer, és tudja, hogy ilyenkor engem nem érdemes zaklatni, így inkább fel is ment az emeletre.
Persze ilyen is csak velem történhet meg. Felfogni sem tudom, hogy ilyen vak vagyok. Tanulnom kéne a környezetem hibáiból, és ilyen helyzetekben okosabbnak lenni, és akkor talán nem történne velem ilyesmi.
A legjobban azonban az háborít fel, hogy mikor kicsit nyitok felé, akkor rájövök, hogy mindent csak merő számításból csinál, félredobva mindent a hírnévért.
Elképesztő, hogy amikor megismered egy ember egyik oldalát, és kezded megkedvelni, hirtelen előhúzza azt a másikat, amit utálsz, ezzel pofára ejtve téged.
Az is bosszant, hogy egyszer már átéltem ilyet, és akkor megfogadtam, hogy legközelebb okosabb leszek, de nem, nekem hagynom kellett magam.
Zoe Bree Parker, ezt most jól benézted.

~*~ Justin szemszöge ~*~

 - NEM, NEM, NEM! Ez nem történhet meg, teljességgel lehetetlen! Gyűlölöm a sajtót Scotter, érted, gyűlölöm! - ordibáltam, mint egy fába szorult féreg.
 - Nyugodj már le, haver! - váltott ő is más hangnemre - Az egész a te hibád! Miért nem vagy óvatosabb?
 - Rettenetes, hogy egy lépést sem tehetek anélkül, hogy másnap már ne látnám magam a tévében, én ezt nem bírom tovább! - csapkodtam az asztalt.
 - Te mentél bele ebbe az egészbe, hát vállald a következményét! - csapta be az ajtót Scotter kívülről.
Igazából nem is az izgatott, hogy ismét egy hülye pletyka kering rólam, hanem az, hogy mindebbe belevonták Zoet is.
Mit gondolhat most? Már biztosan látta a tévében, hisz tele van vele minden. Az teljesen biztos, hogy az a kicsi szimpátia is elaludt irántam, ami eddig esetleg még élt benne.
Fogalmam sincs, hogy fogom ezt kimagyarázni, de azt tudom, hogy ez nem maradhat így. Azonnal lépnem kell valamit, mert különben még idegesebb leszek, már ha ez egyáltalán lehetséges.
Felléptem Twitterre, és egy csomó fanom már most teljesen kiakadt. Utálom ezt, de reagálnom kell, mert még a végén azt hiszik, hogy azért hallgatok, mert nem tudok mit kitalálni kifogásnak.
Ezért hát írtam Twitterre.

@justinbieber: hihetetlen, hogy a média ilyen mélyre süllyedt...

Ennél többet nem is akarok, illetve nem is tudok írni, mert ha valami rosszat írok ki, Scotter darabokra szeletel, és a testrészeimet a világ négy pontjára fogja kiállítani, amit a legkisebb mértékig sem szeretnék. Most nagyon dühös vagyok. Már minden sínen volt, erre most jön egy ilyen idióta pletyka... Remélem Scotter intézkedik minél hamarabb, mert itt fog megölni az ideg.
Az pedig csak még jobban felbosszant, hogy a rajongóim elkezdték szidni Zoet, amire nem reagálhatok, mert ha védem, akkor az lesz a baj, viszont ha nem védem, akkor meg az. Na, ilyenkor mi a teendő?!
Rettenetes ez az egész.. Most indulna be Zoe karrierje, erre a média kitalál egy ilyen ostobaságot.
Mit fognak gondolni az emberek szegény lányról? Ha valahol fel fog tűnni, rögtön rá fogják szegezni azt a bélyeget, hogy általam törekedett fel a csúcsra. Pedig mindent magától hozott össze, az csak egy dolog, hogy én ott voltam a versenyen.
Még mindig nem akarom elhinni, hogy ez történt.
Nem akarok Zoe szeme elé kerülni legalább tíz évig ezek után, hisz most biztosan engem hibáztat mindezért. De ugyan kit is hibáztasson, ő nem tehet róla. Nekem kellett volna odafigyelnem, de nem tettem, és tessék, a média rögtön kihasználta az alkalmat.
Hülye paparazzik... Semmit nem utálok jobban náluk a világon. Mindenhová követik az embert, nem hiszem el, hogy sosem fáradnak. Kilépek az utcára, és már rögtön fotósok hada fogad, és elég egy óvatlan pillanat, másnap már mindenki "tud mindent". De itt most semmi nem történt, hát olyan nehéz ezt elfogadni?!
Sosem fogom megérteni a sajtót, de eljutottam arra a szintre, hogy már egyáltalán nem is akarom keresni a magyarázatot.
Nagy ívből teszek magamra most már, innentől az egyetlen célom az, hogy Zoet tisztára mossam az üggyel kapcsolatban, mert ő az az ember, aki aztán végképp nem érdemli meg, hogy egy ilyen dolog miatt menjen tönkre a karrierje. És addig nem is nyugszom, még le nem száll Zoeról mindenki.

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Hogy fogok ezek után kiállni az emberek elé? Annyi Bieber rajongó van, hogy mihelyst meglátnak majd, már le is fujjognak a színpadról anélkül, hogy megismernének.
Én ezt nem fogom bírni. Annyit küzdöttem, és most pedig a hülyeségem miatt megy tönkre minden. Miért vagyok ennyire fájdalmasan vak?
Mindig hagyom magam becsapni, és érzem, hogy egyszer ebbe fogok beleőrülni. Komolyan észre kéne vennem, hogy nem vagyok már átlagos, mert eddig is ismertem ezt a bunkót, csak eddig szerencsémre nem vont bele egyik alattomos tervébe sem.
Szörnyű, hogy most mennyire kiszolgáltatottnak érzem magam. Látom magam előtt az embereket, ahogy a hír hallatán elítélnek, és sosem lesznek majd képesek énekesként nézni rám.
Tönkretettem a saját jövőm a vakságommal, ezek után akár le is mondhatok az énekesi pályáról. Semmi esélyem, az emberek szemében ezek után nem leszek más, csak egy hülye fruska, aki a nagy Justin Bieber segítségével tört ki a semmiből. Pedig éppen ezt akartam elkerülni!
Saját erőmből, teljesen magamtól akartam eljutni a világhírnévig, nem pedig egy ilyen senkiházi segítségével elérni, hogy rám figyeljenek az emberek. Most azonban épp ez történt, és ezt már csak egy időgéppel tudnám visszacsinálni.
Bedőltem neki. Fogadd el, Zoe, bedőltél neki, és belesétáltál az idióta csapdájába. De mindez nem történt volna meg, ha nem hagytad volna magad. Élhetnéd nyugodtan a győztes életedet a családoddal és az új menedzsereddel, akik mindenben támogatnának, nem pedig ilyen dolgokon emészteni magad.
Most oda az álmom, az összes tervem és elképzelésem romokban hever. Annyira el vagyok keseredve, mint még soha.
És mi lesz ezután? Mit kezdek magammal? Őszintén szólva, abba még sosem gondoltam bele, hogy milyen lenne az, ha nem lehetnék énekesnő.
Kicsi korom óta arról álmodozom, hogy az emberek tudják, hogy ki az a Zoe Parker, beszéljenek rólam és szeressenek. Hatalmas rajongótábort akartam toborozni, akiknek szívből énekelhetek, és akik akkor is mellettem állnak, ha éppen mélyponton vagyok, megvédenek, ha az utálók lehordanak, és nem pártolnak el mellőlem egy rossz pletyka miatt.
Ez az elképzelés azonban jelen pillanatban porig van rombolva, és nekem kell kitalálnom, hogy építek majd a homokból ismét várat. Nem hagyhatom annyiban mindezt, és nem is fogom. Ha kell egyedül, vagy segítséggel, de nem fogom hagyni, hogy tönkremenjen az életem.
Ez az ideiglenes tervem a jövőre nézve.

13.rész - Sajnálom

Mielőtt bármit is mondanék, először mindenkinek B O L D O G  K A R Á C S O N Y T  ! ♥

Most pedig jöjjön a blog.

Ismét későn hoztam a részt...Bocsánat mindenkitől, hogy ennyit kellett rám várnotok, de mostanában minden a feje tetejére fordult nálunk. Nem is folytatom tovább az életem leírását, inkább a részről mondanék pár dolgot.

Remélem, hogy mindenkinek tetszik majd, mert kínkeservesen, vért izzadva írtam meg nektek :D A komikat még mindig kérem, ne spóroljatok vele! Ja, és jut eszembe, hogy tetszik az új design? Véleményt a kommentben kérem :)

Még egy dolog: a hírek szerint Justin új akusztikus albuma januárban jelenik meg. Ki várja? Én már tűkön ülök :D De nem fecsegek tovább, olvassatok :)

Puszi mindenkinek <33

~Zoe*

~*~ Justin szemszöge ~*~

Tudtommal egyedül vagyok a bárban. Azonban ez a hiedelmem hamar megcáfolásra került, ugyanis egy lányt látok a színpadon a sötétben járkálni. Ha jól vettem ki, engem néz. És nagyon ismerős az alakja. Csak nem az, akire gondolok…?

 - Justin? - szólított meg.

Hangja egyértelműen elárulta, hogy de, az, akire gondolok. Furcsa volt őt ilyen selymes hangján hallani, mert velem még sosem beszélt így. És mindez eszembe juttatta a színpadon történteket.

Megölelt. És ő ölelt meg, nem pedig én őt. Engedte, hogy közelebb menjek hozzá, én pedig meg is tettem, és rettentő csodálatos volt őt ölelni. Nem akartam elengedni, csakis tettem, mert közönség előtt voltunk. És ölelni is alig tudtam, mert a kezem még mindig gipszelve van, de azért próbáltam minél jobban magamhoz szorítani.

 - Zoe? - kérdeztem vissza.

Megindult felém, a szívem már az első lépésénél akkorát dobbant, hogy majd kiszakadt a mellkasomból. Féltem, hogy esetleg meghallja, akkorát dobbant, de ennek a valószínűsége súrolja a nullát, ugyanis több mint 10 méter távolságra volt tőlem.

Azonban egyre csak közeledett. Minél közelebb merészkedett, én annál jobban elvesztettem a kontrollt magam felett.

 - Igen, én vagyok - felelte mentében, és hallottam a hangjában egyfajta örömöt.

Nem tudtam mire vélni ezt a hangsúlyt, tulajdonképpen most teljesen össze vagyok zavarodva. Vajon miért beszél velem így? Olyan furcsa ez. Minden olyan hirtelen történik. Mintha egyik pillanatról a másikra változna minden. 

Mire a gondolatom végére értem, addigra már odaért elém. A sötétben csak a csillogó szemeit láttam, és a levegőm szaggatva kezdtem venni, annyira elmerültem a látványában.

 - Mit keresel még itt? - csúszott ki a számon.

Örültem ennek a mondatnak, mert így legalább nem gondolja azt, hogy megszólalni sem tudok.

 - Csak itt szerettem volna maradni még egy kicsit - közölte velem, és egy pillanatra lenézett a földre.

Éppen hogy csak láttam, de még így is izzadt a tenyerem, és a levegőm még mindig nem volt képes normálisan kiáramolni a tüdőmből.

 - És te? - szegezte rám kíváncsi szemeit.

Kérdése a lehető legváratlanabbul ért. Pedig nyilvánvaló volt, hogy visszakérdez, mert én is ezt kérdeztem tőle. Na de most mit feleljek? Nyilván a teljes igazságot.

 - Még az öltözőmben voltam összepakolni a cuccomat, amit nem vitt el Scotter.

Ekkor esett le, hogy mit mondtam. Nem tudhatja meg, hogy Scotter az én menedzserem! Már elfogadta az ajánlatot, de ha megtudja... Szerintem visszavonja.

Láttam az elmélkedést a tekintetében a név hallatán, de örömmel véltem felfedezni, hogy elűzi a gondolatait.

Nem tudtam nem őt nézni. Annyira jó érzéssel tölt el a látványa, hogy azt nem lehet hanyagolni. Viszont nem maradhatok szótlan, mint egy szemetesláda.

 - Hazavigyelek? - ajánlottam fel.

Ez a kis kérdés rengeteg válaszolási lehetőséget vet fel. Először is, el is fogadhatja, de el is utasíthatja. Aztán kérdés, hogy ezt hogy teszi.

Elképzelhető, hogy felháborodik és azt mondja: "Én sosem leszek hajlandó beszállni a kocsidba, inkább gyalog megyek". De azt is mondhatja, hogy. "Persze". Nos, az utóbbinak jobban örülnék.

Arcára nézve nem tudtam kivenni a választ. Töpreng, vajon mit is feleljen.

Elismerem, nem sűrűn látom ilyen bizonytalannak, de nem rossz ez, hisz ha bizonytalan, az azt jelenti, hogy valamit jól csinálok. Illetve inkább azt, hogy már nem teljesen biztos az érzéseiben. 

Azt viszont egyáltalán nem tudom, hogy csak még jobban megutált, vagy esetleg meg szeretne ismerni. Már rettentő kíváncsi vagyok az előbb feltett kérdésem válaszára.

 - Ha szeretnél. - mondta halkan, és szinte lehajtott fejjel kémlelte a szemeimet.

Ez most vajon mit akar jelenteni? Ha szeretném... Még szép, hogy szeretném! De ezt nem mondhatom ki ilyen nyíltan. 

 - Akkor gyere - intettem neki és az ajtó felé indultam.

Szerintem ez elég elfogadható reakció volt tőlem, mert elég határozottnak ítélem meg az előbb elhangzott mondatom.

Kis léptekkel követni kezdett, és néha-néha mintha megállt volna, hogy eldöntse, vajon jöjjön-e avagy sem. Reméltem, hogy nem gondolja meg magát, mert szeretném hazavinni. Hála Istennek nem változtatott eredeti válaszán, így kijött velem egészen a kocsiig.

Az alatt az 50 méter gyaloglás alatt, ami a kocsihoz vezetett, vagy 1000 különböző érzés töltött el, és egyiket sem tudom behatárolni.

Csak pár érzést tudok megnevezni, mint például az izgalom, meglepődöttség, tehetetlenség és zavartság.

Izgultam, mert nem akarok leégni előtte még jobban. Ugyanakkor meg is lepődtem két dolog miatt is: az egyik az, hogy itt van, a másik az, hogy engedi, hogy hazavigyem. Tehetetlen vagyok, mert nem viselkedhetek vele akárhogy. És zavart..mert szeretnék felé közeledni, de nem tudom,hogy hogy reagálja majd le. Még azt sem tudom, hogy én mit reagálnék.

Minden olyan bonyolult. Pedig egyszerűen is mehetne, de Zoe minden, csak nem egyszerű lány.

Még nem értünk oda a kocsihoz, azonban már kiszúrta a szemem, olyan közel volt. Körülbelül 3 másodpercenként pillantottam oda Zoera, aki ártatlan arccal sétált mellettem.

Imádom azt a tekintetet. Tele van érzelemmel az arca, akárcsak nekem.

Valahogy nem tudom hova tenni ezt az érzést iránta. Mikor a szemébe nézek, vagy egyszerűen csak rá, a szívem mindig kihagy egy ütemet. Az egész lány elbűvöl úgy, ahogy van.

 - Megjöttünk - álltam meg a gyönyörű fehér Ferrarim mellett.

Arcán most láttam először behatárolható érzelmet, ez pedig nem volt más, mint az ámulat. Kíváncsi

szemekkel fürkészte a kocsit, az elejétől a végéig.

Nem hiszem el, hogy ilyet mondok, de féltékeny lettem a kocsimra. Egy kocsira. Bieber, minden oké veled? Féltékeny vagy egy tárgyra. Menj el orvoshoz.

 - Wow... Ez gyönyörű - mondta a látványtól teljesen elképedve.

 - Köszönöm - büszkélkedtem.

Most először nézett rám, de bár ne tette volna. Ezzel a tekintettel elvette a maradék józan eszemet is. Gondolatban fel kellett magamat pofoznom, hogy ne maradjak a járdán.

Udvariasan kinyitottam neki az ajtót, és intettem, hogy üljön be. Bólintott rám egyet a fejével, aztán befészkelte magát a kocsiba.

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Itt ülök a kocsijában. Justin Bieber kocsijában. Sosem hittem volna, hogy egyszer ezzel az általam nem is tudom mennyire kedvelt vagy nem kedvelt személlyel egy kocsiban fogok utazni, ráadásul szabad akaratomból.

Most csukta be az ajtót, és kintről vetett rám egy mosolyt. Hihetetlen, hogy ez a mosoly mennyire beszámíthatatlanul elképesztő volt. Nem tudom, hogy miért, de az volt.

És a legfurcsább az egészben az volt, hogy végig követtem a szememmel, még elhaladt a kocsi előtt, hogy helyet foglalhasson mellettem. Végigmértem egészen a feje búbjától az öve vonaláig, ugyanis csak annyi látszódott belőle az autótól.

Zoe Bree Parker, te most fogtad magad, és végigmérted őt. Miért? Nem tudom. Halvány fogalmam sincs. Egy fél perc sem telt bele és már mellettem is volt. Félve rápillantottam, és pont elkaptam a tekintetét. Pár másodpercig csak bámultuk egymást, és én voltam az, aki elnézett először. Nem bírtam tovább állni azt a tekintetet. A sötétben csak a szemeit láttam, de nekem az is teljesen elég volt a rövidzárlathoz.

 - Indulhatunk? - kérdezte.

 - Persze - feleltem azonnal.

Gipszelt kezét a sebváltóra helyezte, és már indultunk is.

Elmerengtem a kocsi látványában, hisz ilyen luxusverdában még sosem ültem. Persze Mr. Tökéletes ezt is megteheti.

 - Jössz a kirándulásra? - szegezte rám tekintetét.

Kérdését nem tudtam mire vélni, így egy pillanatra összeráncoltam szemöldökömet, aztán válaszoltam.

 - Megyek - mondtam - És te jössz?

Nem tudom, hogy miért kérdeztem vissza. Talán mert csak illik. Vagy éppen azért, mert szeretném, hogy eljöjjön? Képtelenség.

 - Mindenképpen megyek, ez az utolsó kirándulásunk az osztállyal - bólogatott.

 - Aztán pedig jön a nagybetűs élet - mondtam hirtelen, csak úgy a semmiért.

 - Így van. - vágta rá.

Valamiért örültem, hogy jön a kirándulásra. Persze ezzel nem azt mondom, hogy meg vagyok érte őrülve, de most az egyszer nem bánom, hogy jön.

Innen egy szót sem szólt egyikőnk sem. Szerettem volna beszélni vele, de ha ő nem mondd semmit, hát jó, akkor legyen. Azonban egy óvatlan pillanatban véletlenül leejtettem a pirosnál a telefonom a földre.

Mily varázslatos pillanat, éppen egyszerre nyúltunk érte Justinnal. A keze a kezemen végezte, és a hajolás által a fejünk 3 centire került egymástól.

Éreztem, ahogy veszi a levegőt, és akaratlanul is néztem a száját. Próbáltam a szemébe nézni, de az rosszabb volt, mert úgy levegőt sem kaptam a látványtól. Szeme a szám és a tekintetem között járkált hevesen, a keze pedig még mindig az enyémen volt.

Másodpercekig voltunk így, mikor közeledni kezdett felém. Azt hittem meghalok. Mit művel? Azért itt még nem tartunk koránt sem.

Megragadtam a telefonom, és az eredeti ülőhelyzetembe váltottam vissza. Ő is ezt tette, aztán rögtön el is indult a kocsival.

Nem azért távolodtam el, mert nem akartam, hogy megcsókoljon. Éppen azért, mert teljesen berezeltem ettől a hirtelen dologtól. Nem szeretem, ha ilyen gyorsan mennek a dolgok, nekem lépésekre van szükségem.

De az sem igazán igaz, hogy akartam vele smárolni, mert nem mondanám. Nem akartam vele smárolni. Kimondhatom nyugodt szívvel.

Egyikőnk sem szólt egy árva szót sem ezután. Néha oldalra pillantottam rá és lerítt róla, hogy szégyelli magát. Nem is tudom, lehet, hogy meg kéne neki mondanom, hogy ne eméssze magát. De ezt ilyen nyíltan nem akarom kimondani. Hát akkor, hogy tegyem? Megvan! Ismét megölelem. Talán úgy majd veszi a lapot.

Két perc sem telt bele, már le is parkolt a házunk előtt. Kiszállt, és kinyitotta nekem az ajtót.

Hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy ilyen udvarias, sőt... Azt hittem ennél sokkal rosszabb. Kiszállásom alatt egyszer sem nézett a szemeimbe. Furcsán hangzik, de… hiányoltam a tekintetét. Annyira érdekesen szép szeme van.

Úristen komolyan kimondtam?! Kimondtam, hogy szép a szeme? Jobb lesz, ha itt abbahagyom a gondolkozást erről, mert még elfajulnak a dolgok.

Most inkább arra kéne koncentrálnom, hogy megszólaljak. És az ezzel az egyetlen baj, hogy nem tudom, hogy tegyem. Így hát a legegyszerűbb módot választom.

 - Köszönöm, hogy hazahoztál - mondtam, és közben a tekintetére kiéhezve figyeltem őt.

 - Nincs mit - felelte, de nem is nézett rám.

Ez most azt jelenti, hogy nekem kéne lépnem valamit? Ha azt szeretnéd, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalása, akkor így van, Zoe, neked kell lépned.

Így ismét kitártam a karjaim. Ekkor lassan, a szempillái alól nézett rám, egyenesen a szemembe. Végre rám nézett... Úgy örültem ennek, mint még soha semminek, és ezt furcsálltam… nagyon.

Félénken közelebb lépett, és kitárva mindkét karját magához húzott, ismét. Nyaka köré fontam a kezeim, ő pedig a gipsztelen kezét derekamra simította, a másikat pedig a hátamhoz.

Leírhatatlan érzés volt a kezét ismét a derekamon érezni. Égett a bőröm érintése helyén, de nem is foglalkoztam vele. Jobban lefoglalt az illata.

Émelyítő illata van… egyszerűen megunhatatlan. Minél közelebb mentem hozzá, annál jobban éreztem az illatot, és mivel érezni akartam, közelebb léptem. Egy szemernyi levegő sem maradt kettőnk között mozdulatom után.

Éreztem a száját a hajamnál, és hallottam, ahogy mély levegőket vesz orrán keresztül. Fejét szinte az arcomnak nyomta oldalról, így bőrünk érintkezett egymáséval, igaz, csak egy kicsit a magasságkülönbség miatt. Fejemet ismét a nyakába temettem, mert az illata ott érződik a legjobban. Azt hittem elájulok, mikor teljesen érezhettem a belőle áradó mámorító illatot.

Derekamon simogatott a hüvelykujjával, ami még csak rátett egy lapáttal az érzéseimre. Gyomromban pedig valami furcsa dolog motoszkált, és csak kis idő múlva jöttem rá, hogy ezek azok a bizonyos pillangók, amik ilyenkor az ember gyomrában rendetlenkednek.

Most sokkal tovább álltunk így, mint a színpadon, de valamiért egyáltalán nem bántam. Sem a közelségét, sem pedig azt, hogy nem távolodik el.

 - Sajnálom… - súgta fülembe váratlanul.

Ezzel az egy szóval térített vissza illata világából a földre. És az pedig, hogy ez egy bocsánatkérés volt, csak még jobban ráigazolt arra, hogy tényleg szégyellte magát a kocsiban történtek miatt.

 - Megbocsátok - feleltem neki.

Fülemnél éreztem, ahogyan a szája mosolyra húzódik, és ennek örültem. Nem tudom miért. Mostanában semmit nem tudok, és ez egyre idegesítőbb.

Azonban egy valamit tudok, el kell engednem, mert ha még egy percig tovább kell szagolnom az illatát, itt omlok össze a karjaiban az illatától. Hangsúlyozom: az illatától. Nem tőle, csak az illatától.

Karjaimat tehát elmozdítottam nyakáról, ő pedig levette a kezét rólam. A szemeimbe nézett, és mosolygott. Most már biztos, hogy eltűntek belőle a rossz érzések.

 - Akkor, szia. - mondtam.

 - Szia, és jó éjt - nyújtotta oda nekem a nyereményeim, amiket ha nem ad oda, ottfelejtek.

 - Neked is - vettem ki kezeiből a tárgyakat, és már indultam is a kapu felé.

Hátamon éreztem a tekintetét, ami egy percre sem tűnt el rólam. Mielőtt beléptem volna a kapun, hátranéztem. Jól gondoltam, addig be sem száll a kocsiba, még be nem megyek. Intettem neki egy utolsót, és eltűntem a kapu mögött.

Ahogy benyitottam az ajtón, anyáék éppen mentek föl. Elújságoltam nekik a dolgokat, de legnagyobb meglepetésemre tudtak mindent.

 - Honnan tudjátok? - néztem rájuk értetlenül.

 - A tévé mindent közvetített - felelte Austin.

Így már mindent értek. Akkor beszélnem sem kell tovább. Ennek tudatában elindultam felfelé a lépcsőn, de anya utánam szólt.

 - Láttam ám azt az ölelést a színpadon... - vigyorgott titokzatosan.

Na, ne már. Akárcsak a csajokat hallanám. Mindenki azzal az öleléssel piszkál... az csak egy ölelés volt. Vagyis... Lehet, hogy nem csak egy szimpla ölelés volt, de ezt nekik nem kell tudni.

Szemeimet megforgatva indultam fel tehát a szobám felé. A trófeákat beraktam a vitrinembe a többi közé, a virágot pedig vázába tettem.

Ledobtam magamról mindent, és már be is mentem a zuhany alá. Nem tart sokáig a zuhanyzás nálam, így 10 perc múlva már az ágyamban kötöttem ki.

Fáradt is vagyok, meg nem is. Az az illat jár a fejemben... Olyan kellemes. Sosem éreztem még ehhez hasonlót. De inkább nem is gondolkozok róla tovább, mert még a végén megijedek magamtól.

Felnéztem Facebookra és egy csomó gratuláció érkezett mindenkitől. Aztán a Twittert is megcéloztam, ott is sokan üzentek.

Nem is tudom miért, de úgy döntöttem, hogy megnézem Justin twitterét. Pár perccel ezelőtt posztolta a következő kis szöveget:

@justinbieber: fantasztikus volt a mai verseny, gratulálok a győztesnek, és még egyszer bocsánat tőle..

Meglepett a mondat utolsó fele. De nem feleltem neki, mert akkor rájön, hogy az adatlapját nézem. Így hát fogtam a laptopot, és az éjjeliszekrényemre helyeztem, immáron kikapcsolva.

Életem legfurcsább napja volt ez a mai, de egyben most már biztos vagyok benne, hogy kitörök a burokból, és bizonyítok az újdonsült menedzserem segítségével.

Végre, sok éves munkám meghozza gyümölcsét, és bizonyíthatok az embereknek. Ezzel a gondolattal hajtottam álomra a fejemet.

12.rész - A győztes

Sziasztook :DD Meg is hoztam a részt, most viszonylag hamar, és szerintem elég hosszú is lett. Remélem tetszeni fog :) Komizni még mindig ér ;D

Jó Olvasást <333 

~Zoe*

~*~ Justin szemszöge ~*~

Jól hallottam, hogy azt mondta, Zoe Parker?! AZ a Zoe Parker?! Létezhetetlen, hogy itt van. Ha tudja, hogy itt vagyok, biztos, hogy nem jön el. Abban a pillanatban felsétált a színpadra. 

Haja enyhén takarta az arcát, viszont mikor felnézett, az egész arca kirajzolódott. Szemei csak úgy csillogtak a reflektorfényben, ajkát pedig megint harapdálta. Imádom, amikor az ajkát rágja. Olyankor annyira ártatlannak tűnik. Főleg, hogy ehhez a cselekvéshez hozzájárul a barna boci szeme, amiben minden ember elveszik.

Fel sem tűnt, és annyira végignéztem rajta, hogy még a mellettem ülő Nick is észrevette.

 - Csak nem tetszik a lány? - küldött felém egy amolyan "Felszednéd, mi?" nézést.

Nem tudtam, mit mondjak neki. Nem kérdés, nagyon tetszik Zoe, de ennyire nem kéne elárulnom magam.

 - Szép lány - feleltem bólogatva.

 - Szép? Te hülye vagy, ő nem szép, hanem gyönyörű - merengett el Zoen Conor.

Ennél a kijelentésnél valami megmozdult bennem. Ugyanaz, mint mikor Tyler keze Zoe derekán volt. És az a szó, amit Tyler majdnem kimondott akkor. És most rajtam a sor, kimondom: féltékeny vagyok.

Igen, féltékeny vagyok. És ebben az a vicc, hogy nem is járok Zoeval, és nem is fogok, mert ő még mindig ki nem állhat. Viszont ez nem csak rajtam múlik, mert ha meg akarna ismerni, akkor már rég nem utálna, ezt garantálom. Egyébként meg tuti, hogy Zoe észrevett engem, de rám sem néz. Undorodik tőlem.

 - Indulhat - mondta Steve, a bár tulaja, a DJ-nek.

Minden elcsendesült, és a zene sem hallatszódott. Miért nincsen zene? Csak nem valami hiba van?

A bárban lévő összes személy kíváncsian várta, hogy miért nincsen zene. És végül nekem kellett rájönnöm. És akkor jöttem rá, mikor Zoe elkezdett énekelni. Ehhez a dalhoz szinte nem is kell zene. Hisz ez Whitney Houston - I Will Always Love You.

Zoe torkából felcsendültek az első sorok:

If I should stay

I would only be in your way...

Csodálatos a hangja. Mindenki csak álmélkodva hallgatta a simogató hangját. Gyönyörűen énekelt. A közönségtől egy csepp zaj sem áradt, annyira elmerengtek, hogy mégis hogyan lehet egy ilyen törékeny lánynak ilyen ütős hangja.

Végig hibátlanul énekelt. Nem tudtam róla levenni a szemem. Csak úgy árad belőle a szeretet és az akarat. Nem vitás, ő erre a pályára született.

És mindjárt következik az a rész, amikor a legnehezebb a dal. Itt dől el minden. Valóban nem kellett rá sokat várni, a dal a legmegpróbáltatóbb részéhez ért:

And I will always love you...

És kitartja a hangot. Még mindig és még mindig. Ez hihetetlen! A közönségtől most szűrődött ki először hang, de csak álmélkodtak még mindig.

Rajtam a libabőr szaladgált, és még egy könnycsepp is előtűnt az arcomon, de ahogy körbenéztem, nem csak nekem.

Hihetetlen ez a lány. Eszméletlen hangja van. Egész biztos, hogy most felkeresi valaki, hogy a szárnyai alá vegye. De várjunk csak... Miért ne lehetnék az a valaki én? Azért, mert nem fogadná el az ajánlatom, inkább meg sem próbálom.

A dal a végéhez ért. A közönség fülsüketítően tombolt neki, én pedig úgy döntöttem, felállva tapsolok neki. Ekkor a tekintete rám terelődött, és egy halvány mosolyt intézett felém. Ez mindennél jobban esett.

Nick, Conor, és a szemét vörösre sírt Miley is felállva tapsoltak neki, mert teljes mértékben megérdemli. Zoe nagyon meghatódott és ő is sírni kezdett. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, és szorosan átöleltem volna. De nem tehetem, és ez fáj.

 - Wow, hát ez elképesztő volt. - dadogta Steve - Hallgassuk meg a zsűrit, Miley?

 - Elképesztő vagy te lány tudod? Nézd meg, potyognak a könnyeim! - nevetett Miley.

Zoe is mosolygott, de közben sírt, törölgette a szemét a zsebéből előkutlászott zsebkendővel.

 - Nem kérdés, te ennek lettél teremtve, gratulálok. - fejezte be mondanivalóját Miley.

Ekkor esett le, hogy valamit majd nekem is mondanom kell. Jézusom, de mit?! Valamit csak összekaparok majd. Remélem.

 - Ez egyszerűen fantasztikus, fantasztikus és fantasztikus volt! - mondta Nick - Hatalmas hangod van, abba ne merd hagyni az éneklést!

Ekkor Zoe megrázta a fejét jelezve, hogy ez egyáltalán nem áll a szándékában.

 - Mondd, te hol voltál eddig? - csapott egyet az asztalra Conor.

Zoe nem válaszolt csak kedvesen mosolygott. Meg tudtam volna enni olyan édes volt.

 - Egy szó mint száz, elképesztő vagy, és nagy jövő áll előtted - bólogatott Conor.

 - És Justin, neked mi a véleményed? - tette fel a kérdést Steve.

Te. Atya. Úr. Isten.

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Ezt álmaimban sem gondoltam volna. Mindenkinek nagyon tetszettem, és sok könnyes szemet látok, ami csak növeli bennem az önbizalmat. Már hallottam Miley, Nick és Conor véleményét. Az utolsóra vagyok a legjobban kíváncsi. Azonban két perce meg sem szólal, és látom rajta, hogy rettentő zavarban van.

 - Szóhoz sem jutok, Zoe - dőlt hátra székében, és végigmért.

Ez a cselekvése rettentően zavart. Még a mosolyt is lemosta az arcomról. Jól esett, hogy állva tapsolt nekem, de az még nem hatalmazza fel arra, hogy ennyire látványosan méregessen.

Látta rajtam, hogy a mosoly megszűnt az arcomon, és onnantól rám sem nézett. Rettentően szégyellte magát.

 - Fantasztikus voltál, gratulálok - mondta lehajtott fejjel.

Furcsálltam. Miért képes ő ennyire megváltoztatni a kedvem? Itt állok egy színpadon, az összes ember tombol értem, és egy ilyen ember képes teljesen átváltoztatni az érzéseim? Ezt nem tudom hova tenni. Sosem történt velem ilyesmi.

 - Köszönjük szépen, Zoe - vigyorgott a tulaj rám.

Hamar lerohantam a színpadról a lányokhoz.

 - Hallod te lány, elképesztően fantasztikusan csodálatosan jó voltál! - rázott Deena.

 - És még Justin is jót mondott rólad! Felfogod ezt?! - sikítozott Abbey.

Te jó Isten, ne juttassák már eszembe Justint. Nem mintha kiment volna a fejemből, de akkor is.

 - Köszönöm csajok. - vettem nagy levegőt.

Ezután elfoglaltuk a helyünket, és hallgattuk az utánam következő versenyzőket. Már csak ketten voltak. Miközben álltam, egy pillanatra sem tudtam levenni a szemem Justinról, és ez felettébb idegesített. Nem is az idegesített, hogy nézem őt, hanem az, hogy ő is néz engem, és tulajdonképpen mi most szemezünk.

Azonban egyikőnk sem mosolyog, vagy hasonlók. Olyan volt ez a szemezés, mintha valamit szeretett volna elmondani a szemeivel nekem. És meglepődve vettem észre, hogy nekem mennyire tetszik a szeme.

Csillogott benne valami, amikor rám nézett, és erre kicsit nagyobbat dobbant a szívem, mint általában szokott. Azt vettem ki tekintetéből, hogy bocsánatot akar kérni. És valami azt súgja, hogy ezt meg is fogja tenni.

 - Most hagyjuk a zsűrit dönteni, fél óra múlva eredményhirdetés! - jelentette ki Steve, ugyanis időközben megtudtam, hogy ez a neve.

 - Biztos, hogy te fogod megnyerni! - mondta Julie.

 - Ez a legkevésbé sem biztos - vágtam rá, mire a lányok csak megforgatták a szemüket.

Én is remélem, hogy nyerek, de nem akarom elbízni magam, mert utána csak csalódni fogok.

Fél óra alatt úgy döntöttünk a lányokkal, hogy bekapunk valamit, így odamentünk a bárpulthoz, és kértünk hamburgert. Azt bemajszoltuk, és már következett is a várva várt eredményhirdetés.

 - Kérek minden versenyzőt, hogy fáradjon fel a színpadra - mondta Steve.

Így is tettem, a többi 14 versenyzővel együtt felálltunk a színpadra, és vártuk az eseményeket.

Mint kiderült, négy díj van: az első, a második, a harmadik helyezés, és egy közönség díj.

 - A harmadik helyezett nem más, mint… - és már nyitotta is a borítékot - Erica Smith!

A lány éppen mellettem állt, és nagyon örült a harmadik helynek. Miley adta át neki a díjat, ami egy kisebb kupát jelentett.

 - A második helyezett - borítéknyitás - Eva Simons!

Ő a sor végén állt, és ugrándozott. Tényleg jó hangja van a lánynak, megérdemli. Neki Nick adta át a díjat. Azonban csalódottan vettem észre, hogy már csak egy hely van, és az az első hely. Nem érzem azt, hogy nyerek. Voltak nálam jobbak is.

 - Az első helyezett végül nem más, mint.. - hatásszünet - ZOE PARKER!

Micsoda?! Én?! Én nyertem..?! Ezt nem hiszem el, én nyertem!!

Az örömkönnyeim hullani kezdtek, és már a lábamon is alig álltam. Láttam a lányokat amint ünnepelnek, és ez csak még jobban felvidított. És akkor vettem észre, hogy ki indul meg felém a díjjal a kezében.

Justin. Ő fogja nekem átadni a díjat.

Most mit tegyek? Nem leszek vele bunkó. Meglepetést fogok neki okozni. Nem csak neki, magamnak is, de  megteszem, mert valami azt súgja, hogy meg kell.

 Már csak öt méter választott el tőle. Aztán végül odaért elém, és átnyújtotta a díjamat. Nem is mosolygott, mert csalódott volt valami miatt. Remélem, nem fogja bánni, amit most teszek.

Elvettem tőle a kupámat és a virágot, és kitártam a karjaim. Furcsán nézett rám, de ismét felcsillant a szemében az a valami. Közelebb jött, én pedig nyaka köré fontam a karjaim.

Így van: megöleltem. És nagyon jó volt. Az ő kezei félénken a derekamra simultak, és húzott maga felé velük.  Mivel magasabb nálam, ezért az én fejem a nyakánál kötött ki. Amikor a fejem a nyakához ért, megcsapott az illata.

Eszméletlen kellemes illata van, és nem is a ruhájából jött, hanem a bőréről. Naphosszakig tudtam volna szagolni azt az illatot, annyira jó volt. Ráadásul az érintését sem bánom. Miért nem?

Annyira kellemes, ahogyan ölel, hogy arra szó sincsen. Mi van velem? Élvezem az ölelését. Igen, Zoe, kimondtad, te élvezed az ölelését. És még csak fél perce ölelkeztek, te máris teljesen kész vagy az illatától. Ekkor eltűnt belőle a félénkség, és kezeit derekamról a hátamra simította, aztán úgy ölelt, mint aki nem akar elengedni. Ebbe a cselekvésbe beleremegett a testem. És éreztem valamit. Valami nagyon jót.

Csak kis idő múlva jöttem rá, hogy ezt az érzést Justin ölelése okozza nekem. Ugyanezt éreztem, mikor a kórházban ölelt át. Viszont ez most így sokkal, de sokkal jobb.

Csalódottan vettem észre azonban, hogy szorítása ellazul, és távolodik tőlem. Keze még mindig rajtam volt, én pedig még egy utolsót szippantottam az illatából. Egyik kezét a felkaromra helyezte, a másikkal viszont elengedett, és közben folyamatosan tartotta velem a szemkontaktust.

Mosolygott. Rettentő elégedetten mosolygott. És ennek én voltam az oka. Miért örül nekem ennyire? Csak nem…? Dehogy, kizárt, hogy tetszem neki. És miért feltételezek én ilyet? Csak nem nekem is tetszik? Őszintén szólva: fogalmam sincsen. Azt viszont tudom, hogy ebből az ölelésből nem volt elég egy.

Visszament a helyére, és a közönségdíj nyertese következett.

 - A közönség díjat pedig nem más kapja, mint - borítékbontás - Ismét Zoe Parker!

Na jó, ez már több, mint valószínűtlen. A közönségdíjat is én kapom? Te jó Isten, mennyire jó érzés ez! Erre várok már évek óta, és végre bekövetkezett. Taroltam. És ez volt a célom.

Conor közeledett felém a díjjal. Ő már azonnal tárta a karját az ölelésre, én pedig el is fogadtam. Viszont az ő ölelése cseppet sem volt annyira kellemes, mint a Justiné. Durva volt, éreztetni akarta, hogy ő a főnök, és senki más. Gyorsan ki is téptem magam a szorításából, mert nem akartam, hogy elvesszen az a csodás érzés, amit Justin okozott nekem az ölelésével.

Ő is visszament a kényelmes bőrszékéhez, és leült. Steve sétált oda hozzám.

 - Nos, Zoe, többszörös nyertes vagy, milyen érzés? - tartotta oda nekem a mikrofont.

 - Leírhatatlan érzés, el sem hiszem. - vigyorogtam - Köszönöm a közönségnek a díjat, megtisztelő.

 - Megérdemelted - ütögette meg gyengén a vállam - Na, gyerünk, menj ünnepelni!

Le is rohantam a színpadról rögtön a lányokhoz.

 - Megmondtuk, hogy te nyersz! Nagyon büszkék vagyunk rád - öleltek meg.

 - Nélkületek nem ment volna, köszönöm csajok - szorítottam őket, már amennyire tudtam a virágtól meg a két kupától.

 - Ja, és láttuk ám azt az ölelést.. - kacsintott Julie.

 - Milyen ölelést? - tettettem a hülyét, pedig tudtam, hogy Justinról van szó.

 - Jaj, ne játszd meg magad, láttuk rajtad, hogy imádtad, ahogy ölelt - vigyorgott Nicole.

És erre most mit mondjak? Valóban, rettenetesen imádtam az ölelését. Elmondjam nekik? Mégis csak a barátnőim.

 - Hát, jó volt. - simogattam a tarkómat zavartságomban.

 - Aha... Jó volt mi? - kacsintgatott Abbey.

 - Na, most már hagyjátok abba - mondtam és szerintem rákvörös lehettem.

Hatalmas buli vette kezdetét. Mindenki engem ünnepelt, és kérleltek, hogy énekeljek, én pedig persze szó nélkül teljesítettem a kéréseket. Fél órája bulizhattunk már, amikor elkezdtek menni az emberek. Nem sokan maradtak, csak páran, vagyis én a csajokkal, meg még a négy zsűritag, meg persze Steve. Stevevel azonban volt még valaki. Egy másik férfi, aki közeledett felém.

 - Szia, te vagy Zoe Parker, ugye? - kérdezte kedvesen.

 - Igen, én lennék - feleltem ugyanúgy.

 - Lenne számodra egy ajánlatom - vágott bele a közepébe - Egy lemezszerződésről lenne szó, ami amolyan karrierbeindító lenne számodra.

 - Lemezszerződés? - álmélkodtam.

Zoe Bree Parker, neked most lemezszerződést ajánlottak! Ez fantasztikus! Még szép, hogy elfogadom.

 - Benne lennél? - kérdte.

 - Benne - bólintottam határozottan.

 - Remek! Még beszélünk telefonon, itt a névjegykártyám, hívj, ha ráérsz - nyújtotta oda a kis kártyát.

 - Köszönöm szépen - csattantam ki a boldogságtól.

A férfi csak egy mosolyt intett felém és el is ment. Vetettem egy pillantást a névjegykártyára, a férfi neve Scotter Braun. Egész jó név, és még meg is tudom jegyezni.

Utána néztem, és kiment az ajtón Conorral, Nickkel és Mileyval. Azonban Justint nem láttam sehol.

Biztosan már elment... De miért érdekel ez engem ennyire? Na jó, Zoe, ne játszd meg magad, te érzel valamit iránta. Élvezed az ölelését, őt keresed, és nem tudod kiverni a fejedből.

Remélem, hogy ez nem az, amire gondolok. Pedig egyre jobban hiszem, hogy az. Nem akarom, hogy tetsszen nekem. Mert még ha így is van, nem szabad neki mutatnom, úgy kell vele viselkednem, ahogyan eddig.

 - Lányok, menjetek, nekem még van egy kis elintézni valóm - mosolyogtam rájuk.

Pedig igazából semmi elintézni valóm nem volt. Csak abban reménykedtem, hogy látom még, de ennek elég kevés esélye van.

 - Rendben, akkor, szia csajszi - ölelgettek meg mind a négyen.

El is mentek, öt percen belül. Körbe néztem, és csak én maradtam ott. Stevet mintha elnyelte volna a föld, pedig az előbb még itt járkált. Leraktam a díjaimat a bárpultra, és ismét felsétáltam a színpadra.

Jó érzés volt megint oda állni, és visszagondolni, mi is történt velem az elmúlt pár órában. Az ölelés egyszerűen nem megy ki a fejemből, annyira jó volt. Remélem lesz még ilyen.

Jézusom, Zoe, mintha nem is te beszélnél. Gondold át, hogy tetszik-e neked. De igazából nem. Még nem tetszik. A tetszés az még soká van. Csak egyet léptem felfelé a lépcsőn, ami a tetszéshez vezet. 

Miközben járkáltam, zaj szűrődött valahonnan. Hátra néztem, és a szememnek is alig akartam hinni...

11.rész - Karaoke

Szavakba önteni nem tudom, hogy mennyire sajnálom, hogy megint későn hozam a részt, de zajlik az életem, mostanában túlságosan is...
Az előző résznél megemlítettem a kevés komit. Nos, van nekem egy olyan olvasóm, akit úgy hívnak, hogy DrinJus, és ő ráébresztett, hogy nem a kommenteken múlik ez az egész, mert ha én hiszek magamban, akkor minden lehetséges. És nem tudom neki eléggé megköszönni, amiért erre rávilágított, így csak annyit tudok mondani, hogy nagyon imádlak DrinJus! Remélem, hogy még sokáig fogsz olvasni, és nem okozok csalódást se neked, sem pedig a többieknek.
Persze a többi olvasómat is nagyon szeretem, hisz nélkületek nem is működne ez az egész blog.
A kommentekről még egyszer annyit, hogy nem azok a legfontosabbak viszont nekem sokat jelentenek, úgyhogy aki eddig is írt, az ne hagyjon fel ezzel a jó szokásával :DD
Jó Olvasást Nektek :) <33
u.i.: Ez a kép a tiéd DrinJus, remélem örülsz neki :DD

~Zoe*

Annyira kellett már nekem ez a hétvége, mint egy falat kenyér. Hétfőn kirándulás, ráadásul három napos, úgyhogy ahhoz kell az energia, hogy fent tudjak maradni minden este hajnalig. De ha már itt tartunk, bepakolok, hogy azt se kelljen holnap.
Elővettem a Louis Vuitton táskámat, amit még előző karácsonyra kaptam anyától. Ebbe tökéletesen belefér háromnapi kellék.
Kinyitottam a szekrényemet, és kutlászni kezdtem az aljában, ahol a fürdőruháimat tartom. Úgy döntöttem, hogy többet viszek, szám szerint hármat, a három napra. Miután ez kész volt, megálltam a szoba közepén, és az államat kezdtem simogatni, ugyanis a következő dolog nem tudom, hogy mi legyen. De mivel semmi nem jut az eszembe, ezért a ruhákat pakolom, közben úgy is beugrik majd, mi még létfontosságú.
A lelkes ruhapakolás végén villant be, hogy mivel fürdőruhát pakoltam, ezért ebből egyenesen következik, hogy törölköző is kell, amiből szintén egyértelmű, hogy kell naptej, strandpapucs, napszemüveg és szalmakalap is.
Erről beszéltem. Mindent felhalmozok, sosem tudom eldönteni, hogy mit vigyek magammal. Még a végén kicsi lesz a táska.
Fél óra halmozás után végre sikerült szelektálnom a legszükségesebb dolgokat, és a táska sem fog szétszakadni.
 - Zoe, gyere le légy szíves, téged keresnek - kiabált fel anya a lentről.
Már futottam is a vezetékes telefonhoz, és kikaptam anya kezéből a kagylót.
 - Igen? - szóltam bele, és kíváncsian vártam, hogy ki felel majd.
 - Szia csajos - hallottam Deenát.
 - Szia - támaszkodtam az asztalnak - Miért nem a telómon hívtál?
 - Mert ki vagy kapcsolva - mondta.
Elkezdtem gondolkozni, és beugrott, hogy este olyan sokáig hallgattam a zenét, hogy lemerült a telóm, és nem dugtam be.
 - Ja, értem - mondtam, miután már mindent értettem - És miért hívtál?
 - Csak azért, hogy van-e kedved eljönni a karaoke bárba velem, Abbeyvel, Julieval és Nicolelal - hadarta a neveket.
 - Hmm... Nem is tudom - törtem a fejem.
 - Naa, légyszi! Nélküled nem jóóó - nyafizott a telefonba Deena, amire én csak kuncogtam egyet.
 - Hát jó, elmegyek - adtam be a derekam neki.
 - Ez az! - sipákolt egyet - Akkor fél óra múlva ott találkozunk, szia.
 - Szia - búcsúztam el, és letettem a kagylót.
 - Ki volt? - kérdezte anya két palacsinta sütése közben.
 - Csak Deena - legyintettem - Karaoke bárba hívott.
 - Remélem, elmész, mindenkit leversz - vigyorgott rám anya.
 - Ugyan - rántottam meg a vállam, és már indultam is felfelé.
Még annyit láttam, hogy anya a fejét csóválja, amiért nem vagyok képes bízni magamban.
Ezt még ő sem értheti, akármennyire is ismer. Nem tudja, min megyek keresztül, és nekem ehhez idő kell, hogy kellőképp fel tudjam dolgozni.
Szobám ajtajához érve be is fejeztem az erről való elmélkedést, és az öltözésre koncentráltam. Nem vittem túlzásba, egy fekete fényes cicanacit vettem fel, és hozzá egy "I ♥ LA" mintás bő pólót, és egy tornacsukát. Derékig érő hajamat copfba kötöttem, tettem fel egy kis sminket, és késznek nyilvánítottam magamat.
Fogtam egy kisebb táskát, és beledobáltam az alap kellékeket, mint a telefon, pénztárca, stb.
Rögtön el is indultam, mert már csak 10 percem van odaérni. Felkaptam a napszemüvegem, és a karaoke bárt tűztem ki következő célnak.
Nem sűrűn járok ilyen helyekre, de amikor megyek, akkor mindig jól érzem magam. Lámpalázas sem vagyok, mert imádom a színpadot, inkább csak az önbecsülésemmel van a probléma. Az viszont javítható egy kis akaraterővel.
Már csak ötpercnyire vagyok a bártól, és egyre izgatottabb vagyok. Most nagyon van kedvem énekelni, talán jobban, mint valaha. Úgy érzem, most mindenkit lesöprök, nincs akadály. Talán mindig így kéne hozzáállnom.
Nem sokkal később megpillantottam a bárt, és az előtte álló négy csodálatos barátnőmet. Már távolról felismertek, és hevesen integetni kezdtek. Aztán mikor átsétáltam a zebrán, mind a négyen öleléssel fogadtak, és olyan erősen szorítottak, hogy azt hittem, ott fogok megfulladni.
 - Mehetünk? - kérdezték szinte egyszerre.
 - Naná - indultam meg a bejárat felé.
Befizettük a belépőt, és egy őr bevezetett minket a bár szívébe. Azonnal megpillantottam a színpadot.
Annyira vágytam már oda felmenni, de még várnom kell, ennek meg van a rendje.
 - Jó napot hölgyeim és uraim! - lépett fel egy elegánsan felöltözött férfi a színpadra.
Valószínűleg a bár tulaja lehet.
 - A mai napra versenyt hirdettünk ki, amire még egy óráig lehet jelentkezni bárkinek - mutatott a bizonyos jelentkezési hely felé - Mindenkinek jó szórakozást!
 - Zoe, Zoe, jelentkezz, tutira megnyered! - biztattak a lányok.
Ellenkezésnek nem láttam értelmét, mert tudtam, hogy úgyis rábeszélnek, akármibe is kerül nekik.
 - Biztos, hogy jó ötlet ez? - haraptam rá alsó ajkamra.
 - Még szép! Na, sicc, jelentkezni - húztak a pult felé.
Gondolkozni sem volt időm, máris a sorban álltunk.
Furcsán érzem most magam. Vajon tetszeni fog az embereknek a hangom? Nagyon remélem, mert imádok énekelni, és nem szeretném abbahagyni. A versenyt nem hiszem, hogy megnyerem, mert annyira jónak nem tartom magam. De bármi lehetséges, ha hiszünk benne.
 - Jó napot, mi a neve? - zavarta meg elmélkedésem a férfi, akinél jelentkezni kell.
 - Zoe Parker - vágtam rá.
Felírta egy lapra a nevemet, aztán kaptam egy karszalagot, ami megpecsételte jelentkezésem.
 - A verseny egy óra múlva kezdődik, mindenkit név szerint szólítunk a színpadra - tájékoztatott a férfi - A nyertes elég sokat vihet, hisz itt rengeteg menedzser lapul, akik csak arra várnak, hogy felfedezzenek valakit, de a bártól serleget kap a legtehetségesebb - vigyorgott - A zsűri hozza meg a végleges döntést.
Ennyi információt még életemben nem kaptam egyszerre, de sikerült mindent megjegyeznem. Kíváncsi vagyok erre az egészre, és már várom azt a pillanatot, mikor már a színpadon állok, és megmutatom, mit tudok.

~*~ 1 óra múlva ~*~

A verseny pillanatokon belül kezdődik. Ahogy elnéztem a karszalagokat, rengetegen jelentkeztek. Egyik
embert sem ismerem, nem tudom, hogy milyen hangjuk van.
Rettenetesen ideges vagyok. Nem tudok leállni az alsó ajkam harapdálásával, pedig ha így fojtatom, vérezni fog a szám. Sosem izgultam még ennyire, de megpróbálok lenyugodni, amennyire csak tudok. Szerencsére a csajok biztatnak, így nem lehet semmi probléma.
Délután ötkor indultam el otthonról, és másfél órája vagyok itt, ami annyit jelent, hogy fél 7 van. Hosszú este lesz ez a mai, úgy érzem.
 - Jó estét Los Angeles! - hallottam meg hirtelen ismét azt a férfihangot - Karaoke bárunk 19. versenye veszi most kezdetét, mindenkinek jó szórakozást hozzá! - vigyorgott hevesen - Azonban mindenek előtt bemutatnám a zsűrit.
Erre kíváncsi vagyok, remélem, jó zenészek ülnek majd azokban a bizonyos székekben.
 - Hölgyeim és uraim, bemutatom a 4 zsűritagot! - mondta, és a reflektorfény sorjában ment az embereken, akik a zsűri asztal mögött ültek, így még az egyiket bemutatták, a másik 3 nem látszódott.
 - Gyönyörű színész- és énekesnőnk, Miley Cyrus! - kiabálta.
Ó, te jó ég, Miley Cyrus! Egyszerűen imádom, mint színészt, és mint énekest is.
 - Újonnan felfedezett ifjú úr, Conor Maynard! - mutatott felé.
Wow! Conor Maynard? Úristen, kikészülök.
 - A híres Jonas Brothers banda egyik tagja, Nick Jonas!
Nick Jonas? Zoe, maradj nyugodt és a pasik helyett próbálj inkább az éneklésre koncentrálni, elvégre, ezért vagy itt, nem?
 - És végül, de nem utolsó sorban a fantasztikus... - itt egy fél órás hatásszünet - JUSTIN BIEBER!
Hogy kicsoda?! Na neeeee. Én ki nem állok arra a színpadra, az hót ziher. Nehogy már még ő mondjon rólam kritikát... Ő! Hát mégis hogy gondolták ezt?
 - Zoe, te is látod? Justin itt van! - lökdösött Abbey.
 - Repdesek. - mondtam unottan – Csajok, én nem éneklek - jött kijelentésem a semmiből.
 - Innen már nincs visszaút Zoe! - intett rám Nicole.
Nincs visszaút. A fenébe már, Mr. Tökéletes! Muszáj ennyire tönkretennie az életemet?
És hogy ül abban a székben... Tejbe tök vigyorral, olyan elégedett, hogy ott ülhet, hogy szinte már idegesítő. Mégis valami mást is érzek. Nem tudom magamat értelmesen kifejezni ezzel kapcsolatban, annyit mondhatok, hogy furcsa az érzés. Furcsa őt néznem. És még milyen furcsa lesz ott kint állnom!
Szedd össze magad Zoe, itt az idő, hogy bizonyíts! Jobb vagy nála, és ezt most meg fogod neki mutatni úgy, hogy le fog fordulni a székéről.
 - És jöjjön ma esti első versenyzőnk, Eva Simons! - mondta a férfi.
A lány felment és énekelni kezdett. Nem mondom, hogy jó hangja volt, de nem is volt rossz. Inkább különleges. A dal végén a zsűri következett.
 - Eva, szép volt, ám van még mit javítani. - rázogatta a fejét Nick.
Olyan aranyosan mondta, hogy teljesen elmosolyodtam. Nem vitás, nagyon helyes srác, de Conor is az. Nick után nyilatkozott Miley és Conor, és végül Mr. Popsztár.
Fél óráig folyamatosan mentek a versenyzők, de egyszer elkövetkezett a halálom másodperce.
 - Színpadra szólítom Zoe Parkert! - mondta a műsorvezető.
Akkor tudtam, hogy ez az éneklés lesz életem legfontosabb éneke.

10.rész - Járdaszegély

Itt is lennék! Megint későn hoztam a részt, de bocsássátok meg, mert rengetek a tanulnivalóm... Az a lényeg, hogy itt a rész, és a kommenteket még mindig kérném, mert egyre kevesebb érkezik, és kezdek csalódott lenni :SS
Jó olvasást! <33

~Zoe*

Nem szeretem a napjaimat, mind olyan monoton, és unalmas. Felkelek, megyek suliba, aztán hazamegyek. Dióhéjban körülbelül ennyi lenne. Most is a suliban vagyok, és itt unom szét a fejem magyar órán, az osztályfőnökkel.
 - Mielőtt elmennétek, szeretnék mondani valamit - állított meg minket az utolsó pillanatban - Osztálykirándulásra megyünk jövőhét hétfőn - közölte.
 - És hány napos? Ugye a bálra visszaérünk? - jöttek a kérdések, de most az egyszer nem bántam, mert én is kíváncsi voltam.
 - Persze hogy visszaérünk, csak három naposra megyünk, szerda estére itthon is leszünk - felelte.
 - Hová megyünk? - ennyi kérdést még életemben nem hallottam egyszerre.
 - Malibuba - vigyorgott az egyébként is aranyos mosollyal rendelkező osztályfőnököm - Következő órán megbeszéljük a részleteket.
 - Ez azaz!! - kiáltott fel mindenki - Malibu nagyon jó hely…
És így ment ki mindenki. Máris az egész osztály a kirándulásról beszélt, engem viszont a bál még mindig jobban izgatott. Nem hívott el senki, és szerintem nem is fog.
 - Hú, Zoe, te is örülsz a kirándulásnak? - ugrott a nyakamba a két elmebeteg barátnőm.
 - Persze, főleg ha ti is eljöttök - vigyorogtam, és próbáltam elterelni a gondolataimat a bál irányából.
 - Jó hogy elmegyünk, lesz ott egy csomó malibui pasi… máris megéri. - tárta szét kezeit Abbey.
Hirtelen eszembe jutott Mr. Popsztár. Eddig mindig róla áradoztak, most miért nem teszik? Gondoltam rákérdezek, hisz olyan szokatlan ez tőlük.
 - És az imádottatokkal mi lett? - fordultam feléjük.
Egyszerre hajtották le a fejüket, és kicsit szomorúbbak lettek.
 - Rájöttünk, hogy nincs esélyünk, így inkább hagyjuk… - felelte Deena.
Kicsit sajnáltam őket, de nem tudom miért örültem is neki. Egyfajta megkönnyebbültséget éreztem magamon, vagy nem is tudom mit. Mostanában nem vagyok tisztában az érzéseimmel, és ez felettébb idegesítő.
Átöleltem őket, és egy kicsit vigasztaltam is a kicsi lelküket, mert egyébként meg olyan érzékenyek. Abban a per pillanatban be is csöngettek, így leültem Deena mellé.
 - Jó napot, osztály - jött be ismét az osztályfőnököm, Mrs. Collins.
 - Jó reggelt, tanárnő - felelte mindenki egységesen.
 - Mint mondtam, kirándulni megyünk Malibuba - ült le kényelmes, párnázott székére - Ezzel kapcsolatban szeretném megbeszélni a részleteket. Hétfőn reggel indulunk, busszal megyünk, kb. 1 óra alatt ott is vagyunk. Hozzatok magatokkal alvós cuccot, és ami még kell - hadonászott kezével - Aztán szerdán este indulunk haza, este tíz óra körülre már mindenki otthon is lesz - fejezte be mondandóját.
Remélem, hogy nem lesz rossz élmény ez a kirándulás. Malibu jó hely, és a tengerpart is csodás. De a fejemben mindig ott van az a gondolat.
A bál. Annyira csalódott vagyok. Azt hittem álomszép végzős bálom lesz, de e helyett szerintem el sem fogok menni. Hisz mennyi annak az esélye, hogy valaki olyan hív el, akit én is szeretnék? Egyáltalán kit szeretnék? Ó, én ebbe már beleőrülök.

~*~

Ismét itt vagyok, a főúton. Kezeim izzadni kezdtek attól a gondolattól, hogy nemsoká odaérek. A lépteimet
nagyon lassan vettem, hogy minél később érjek oda ahhoz az épülethez. De lehet, hogy inkább gyorsabban kéne mennem, hogy még időm se jusson ismét elgondolkozni azon, hogy bemegyek.
Kívülállóként az ember csak annyit láthatott, hogy egy lány teljesen zavarodottan először gyorsan, aztán nagyon lassan megy, és végül megáll.
Lassan fel fognak fogadni a kórház új szobraként, amennyit én itt állni szoktam. Az embereknek talán furcsa lehet, hogy mégis mi annyira vonzó egy kórházban, hogy minden nap 15 percet elidőzzünk a látványa csodálásával? De ez a legkisebb mértékig sem csodálás.
Valójában írózás attól, hogy a lelkiismeretem annyira erős, hogy inkább hülyét csinálok magamból egy általam nem is tudom milyennek titulált személy előtt, minthogy egyszerűen csak elsétálnék a bejárat előtt gondolván, már egyszer bementem, és többször nem is szükséges.
Elvégre, ő sem jött be, csak egyszer. És ha én most bemennék, azzal már duplán adtam volna vissza a cselekedetét, ami nem áll szándékomban. Úgyhogy most mit sem törődve belsőmmel, továbbmegyek.
Na, látod Zoe, nem is olyan nehéz. Teljesen megnyugtató, hisz elkerültem egy kínos szituációt, amit az ember soha sem kíván magának. Akkor én miért akarjak önszántamból ilyen helyzetbe kerülni? Annyira érthetetlen vagyok.
Éppen a kanyarnál járva, egy alak jött felém az úton. Fekete pulcsiban, a kapucnija a fején, és amit a legjobban furcsálltam az volt, hogy a jobb kezét maga előtt tartotta. Teljesen úgy nézett ki, mintha bujkálni akarna. És valahonnan az az érzésem volt, hogy én ezt a személyt ismerem.
Azonban annyira elvette a figyelmemet az alak tanulmányozása, hogy nem is figyeltem a lábam elé, és megbotlottam a járdaszegélyben. Nagyot zuhantam, és ráadásul a fájós karomra, így még egy kisebb hang is kiszűrődött a torkomon a fájdalomtól. Két pillanat múlva a baj forrása már ott is termett mellettem.
 - Jól vagy? - kérdezte aggódva.
Akkor már mindent megértettem, hisz láttam az arcát. Nem tudtam mást reagálni, mint a fejemre csapni egy kisebbet, hogy mégis hogy lehetek én ennyire szerencsétlen, hogy mindig akkor történik a baj, amikor ő a közelben van.
És a keze maga előtt tartását is megértettem. Persze, hogy behajlítva tartja, hisz be van neki gipszelve.
 - Semmi bajom - álltam fel olyan hirtelen, hogy még bele is szédültem.
Fogalmam sincs, hogy mit érzek most, de nem tetszik az érzés. Egyszerre vagyok ideges, zavart, és dühös, amiért elestem, és ez rajtam a reszketés formájában tűnt elő.
 - De hiszen te reszketsz, minden rendben? - jött közelebb, és a karját az én sajogó felkaromra simította.
 - Jól vagyok. - álltam hátrébb egy lépéssel, hogy keze már ne súrolja az enyémet.
Zoe, te most mit csinálsz? Egyik pillanatban azt sem tudod, hogy mit érzel, a másikban meg már az érintését sem bírod?
Na, jó, azt tisztázzuk, hogy az érintését eddig sem bírtam. Tulajdonképpen semmit nem bírok, ami vele kapcsolatos. Ez sem igaz. Vagy igen? Ó, te jó ég, én ebbe fogok belehalni.
Szemeimet az arcára irányítottam, amin ismét a csalódottság tűnt elő, és még mindig nem értem, hogy ezt minek köszönhetem. Szemmel látható rajta a csalódottság, amikor taszítom magamtól. És ez annyira zavaros nekem. Mondjuk, nekem most mi nem zavaros...?
 - Akkor rendben - dugta zsebre a kezét - Szia.
 - Szia. - vágtam rá zavarodottságomban, szerintem csak úgy megszokásból.
A pillanat törtrésze alatt elsuhant mellettem, és a kanyarnál el is tűnt.
Most rosszat tettem? Egyáltalán mit csináltam? Még jó, hogy nem mentem be a kórházba, elég nagyot néztem volna, amikor rájöttem volna, hogy már bent sem fekszik. Most azonban teljesen úgy nézett ki, mintha a lelke mélyéig megbántottam volna. De hiszen nem is beszélünk! Miért bántanám meg? Semmit nem értek, és ez kezd komolyan nagyon idegesítő lenni.

~*~ Justin szemszöge ~*~

Utoljára 12 évesen utasítottak el ennyire, amikor egy lány nyilvánosan megalázott a többi barátnője előtt. Ez viszont még annál is rosszabb.
Miért nem egyértelmű az, hogy én csak segíteni akarok? Nem akarok semmit a javamra fordítani, hisz nem is lenne mit. Én csak egyszerűen kedves szeretnék hozzá lenni, de ő ezt a legkisebb mértékig sem engedi meg.
Valami oka csak van annak, hogy ennyire gyűlöl. Mondjuk, nem is csodálom, mert tényleg jó énekes, de még nem futott be. Ez áll a háttérben. De ha hagyná, még segíthetnék is neki.
Nyilvánvaló, hogy nem lesz egyszerű dolgom vele, mert makacs. Nagyon makacs. Én pedig rettentő türelmes. Szóval próbálkozom, mert Never Say Never, ugyebár?

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Annyira utálom, amikor valaki bizonytalan helyzetbe hoz, mert olyankor esetlennek tűnök, pedig nem vagyok az. Minden helyzetben meg tudom védeni magam, és hála Istennek, a fejemben rendben tartom a dolgokat, mert ha valamit nem értek, azt akár 1000 - szer is átgondolom, csakhogy kitisztuljon minden.
De erre egyáltalán nem voltam felkészülve, így csak makogni tudtam, mint egy elme zavarodott. Inkább hagyjuk is ezt a témát, mert csak összezavar.
Egy dolog miatt nem igazán örülök a malibui kirándulásnak. Ez pedig az, hogy tegnap, egy gyönge pillanatomban kezdtem írni egy dalt.
A címét még nem tudom, mert azt mindig csak a végén szoktam átgondolni. Azt sem tudom, hogy kinek írom, inkább csak kiírom magamból az érzéseimet. Eddig csak keveset sikerült írnom, mégpedig annyit, hogy:

I know, I know it's been a while 
I wonder where you are 

És most ismét ihletet kaptam. Vajon hogy folytatódjon? Mi rímel rá? Gondolkozz, Zoe...
Mi lenne, ha azzal folytatódna, hogy: And you're my dream? Az ki sem jön a ritmusra... De akkor mi? And... and... and... Mindenképp kell az and. De azután mit írjak?
Gondolkozásomban a telefonom zavart meg. Nem örültem neki, mert elveszítem a gondolataimat. Deena írta, méghozzá azt, hogy: " amikor a VOLT imádottammal vagy, gondolj rám néha, és említs meg neki."
Hmm... Gondolj rám néha... Ez az! Ó, Deena, imádlak. Megvan a következő sor!
Szóval eddig úgy hangzik, hogy:

I know, I know it's been a while 
I wonder where you are
And if you think of me sometimes 

És ebből a sorból egyenesen következik az, hogy:

'Cause you're always on my mind 

Tökéletes. Eddig el is játszottam a gitáromon, és nagyon tetszik. De a folytatásban ismét bizonytalan vagyok. Mielőtt azonban gondolkoznék, lejegyzetelem az eddigi agyszüleményemet, hogy nehogy véletlenül is elfelejtsem.
Elővettem hát az én drága kis füzetemet, és írni kezdtem.
Számos dalszöveget írtam eddig, de a mások által kritikázott eddigi legjobb szerzeményem a Be Alright címet kapta. Ezt a dalt akkor írtam, amikor egy olyan sráccal jártam, aki elköltözött tőlem, és emiatt kellett szakítanunk. Még mindig fáj, ha rá gondolok, de már túlléptem rajta, és hiszem, hogy fogok még valakit úgy szeretni, mint őt akkor. De ne is szomorítsam magam, inkább írok tovább.
Sec-perc alatt megörökítettem azt a pár sort, amit nagy nehezen megírtam. Nem sajnálom az ilyenre az időt, mert legalább ki tudom magam élni, és levezetni az érzéseimet.
Most viszont elég lesz a dalszövegírásból ennyi, inkább egy kicsit nézem a tévét.

"Jó napot, Los Angeles!

Justin Bieber új albuma, a Believe, még mindig nem kapható a boltokban, mert a tini sztárnak problémái akadtak egy dal írásával. 
A korongot egyébként június 15.-ére várják, de ha nem lesz meg a dal, ez akár egy, vagy két hónappal is eltolódhat.
 - Mindent megteszek, hogy megírjam a dalt, de egyszerűen semmi sem ad ihletet. Sajnálom, ha csalódnotok kell, de értetek teszem - nyilatkozta a tini sztár.
Mi szurkolunk neki, hogy sikerüljön!"

Ez azért eléggé vicces. Bár, nekem is szoktak lenni olyan pillanataim, amikor egyáltalán nem tudnék dalt írni, de azért erre számíthatott volna. Alap dolog az ilyen egy énekesnél.
Bárcsak én is itt tarthatnék már! Lenne egy saját albumom, rajongóim, és ez annyira jól esne. De nem adom fel, mert egyszer valakitől hallottam azt, hogy Never Say Never, de fogalmam sincsen, hogy kitől. Viszont annál inkább megmaradt bennem ez a mondat, mert teljesen igaz.
És mindezek ellenére is hiszem, hogy világhírű énekes válhat belőlem.