10.rész - Járdaszegély

Itt is lennék! Megint későn hoztam a részt, de bocsássátok meg, mert rengetek a tanulnivalóm... Az a lényeg, hogy itt a rész, és a kommenteket még mindig kérném, mert egyre kevesebb érkezik, és kezdek csalódott lenni :SS
Jó olvasást! <33

~Zoe*

Nem szeretem a napjaimat, mind olyan monoton, és unalmas. Felkelek, megyek suliba, aztán hazamegyek. Dióhéjban körülbelül ennyi lenne. Most is a suliban vagyok, és itt unom szét a fejem magyar órán, az osztályfőnökkel.
 - Mielőtt elmennétek, szeretnék mondani valamit - állított meg minket az utolsó pillanatban - Osztálykirándulásra megyünk jövőhét hétfőn - közölte.
 - És hány napos? Ugye a bálra visszaérünk? - jöttek a kérdések, de most az egyszer nem bántam, mert én is kíváncsi voltam.
 - Persze hogy visszaérünk, csak három naposra megyünk, szerda estére itthon is leszünk - felelte.
 - Hová megyünk? - ennyi kérdést még életemben nem hallottam egyszerre.
 - Malibuba - vigyorgott az egyébként is aranyos mosollyal rendelkező osztályfőnököm - Következő órán megbeszéljük a részleteket.
 - Ez azaz!! - kiáltott fel mindenki - Malibu nagyon jó hely…
És így ment ki mindenki. Máris az egész osztály a kirándulásról beszélt, engem viszont a bál még mindig jobban izgatott. Nem hívott el senki, és szerintem nem is fog.
 - Hú, Zoe, te is örülsz a kirándulásnak? - ugrott a nyakamba a két elmebeteg barátnőm.
 - Persze, főleg ha ti is eljöttök - vigyorogtam, és próbáltam elterelni a gondolataimat a bál irányából.
 - Jó hogy elmegyünk, lesz ott egy csomó malibui pasi… máris megéri. - tárta szét kezeit Abbey.
Hirtelen eszembe jutott Mr. Popsztár. Eddig mindig róla áradoztak, most miért nem teszik? Gondoltam rákérdezek, hisz olyan szokatlan ez tőlük.
 - És az imádottatokkal mi lett? - fordultam feléjük.
Egyszerre hajtották le a fejüket, és kicsit szomorúbbak lettek.
 - Rájöttünk, hogy nincs esélyünk, így inkább hagyjuk… - felelte Deena.
Kicsit sajnáltam őket, de nem tudom miért örültem is neki. Egyfajta megkönnyebbültséget éreztem magamon, vagy nem is tudom mit. Mostanában nem vagyok tisztában az érzéseimmel, és ez felettébb idegesítő.
Átöleltem őket, és egy kicsit vigasztaltam is a kicsi lelküket, mert egyébként meg olyan érzékenyek. Abban a per pillanatban be is csöngettek, így leültem Deena mellé.
 - Jó napot, osztály - jött be ismét az osztályfőnököm, Mrs. Collins.
 - Jó reggelt, tanárnő - felelte mindenki egységesen.
 - Mint mondtam, kirándulni megyünk Malibuba - ült le kényelmes, párnázott székére - Ezzel kapcsolatban szeretném megbeszélni a részleteket. Hétfőn reggel indulunk, busszal megyünk, kb. 1 óra alatt ott is vagyunk. Hozzatok magatokkal alvós cuccot, és ami még kell - hadonászott kezével - Aztán szerdán este indulunk haza, este tíz óra körülre már mindenki otthon is lesz - fejezte be mondandóját.
Remélem, hogy nem lesz rossz élmény ez a kirándulás. Malibu jó hely, és a tengerpart is csodás. De a fejemben mindig ott van az a gondolat.
A bál. Annyira csalódott vagyok. Azt hittem álomszép végzős bálom lesz, de e helyett szerintem el sem fogok menni. Hisz mennyi annak az esélye, hogy valaki olyan hív el, akit én is szeretnék? Egyáltalán kit szeretnék? Ó, én ebbe már beleőrülök.

~*~

Ismét itt vagyok, a főúton. Kezeim izzadni kezdtek attól a gondolattól, hogy nemsoká odaérek. A lépteimet
nagyon lassan vettem, hogy minél később érjek oda ahhoz az épülethez. De lehet, hogy inkább gyorsabban kéne mennem, hogy még időm se jusson ismét elgondolkozni azon, hogy bemegyek.
Kívülállóként az ember csak annyit láthatott, hogy egy lány teljesen zavarodottan először gyorsan, aztán nagyon lassan megy, és végül megáll.
Lassan fel fognak fogadni a kórház új szobraként, amennyit én itt állni szoktam. Az embereknek talán furcsa lehet, hogy mégis mi annyira vonzó egy kórházban, hogy minden nap 15 percet elidőzzünk a látványa csodálásával? De ez a legkisebb mértékig sem csodálás.
Valójában írózás attól, hogy a lelkiismeretem annyira erős, hogy inkább hülyét csinálok magamból egy általam nem is tudom milyennek titulált személy előtt, minthogy egyszerűen csak elsétálnék a bejárat előtt gondolván, már egyszer bementem, és többször nem is szükséges.
Elvégre, ő sem jött be, csak egyszer. És ha én most bemennék, azzal már duplán adtam volna vissza a cselekedetét, ami nem áll szándékomban. Úgyhogy most mit sem törődve belsőmmel, továbbmegyek.
Na, látod Zoe, nem is olyan nehéz. Teljesen megnyugtató, hisz elkerültem egy kínos szituációt, amit az ember soha sem kíván magának. Akkor én miért akarjak önszántamból ilyen helyzetbe kerülni? Annyira érthetetlen vagyok.
Éppen a kanyarnál járva, egy alak jött felém az úton. Fekete pulcsiban, a kapucnija a fején, és amit a legjobban furcsálltam az volt, hogy a jobb kezét maga előtt tartotta. Teljesen úgy nézett ki, mintha bujkálni akarna. És valahonnan az az érzésem volt, hogy én ezt a személyt ismerem.
Azonban annyira elvette a figyelmemet az alak tanulmányozása, hogy nem is figyeltem a lábam elé, és megbotlottam a járdaszegélyben. Nagyot zuhantam, és ráadásul a fájós karomra, így még egy kisebb hang is kiszűrődött a torkomon a fájdalomtól. Két pillanat múlva a baj forrása már ott is termett mellettem.
 - Jól vagy? - kérdezte aggódva.
Akkor már mindent megértettem, hisz láttam az arcát. Nem tudtam mást reagálni, mint a fejemre csapni egy kisebbet, hogy mégis hogy lehetek én ennyire szerencsétlen, hogy mindig akkor történik a baj, amikor ő a közelben van.
És a keze maga előtt tartását is megértettem. Persze, hogy behajlítva tartja, hisz be van neki gipszelve.
 - Semmi bajom - álltam fel olyan hirtelen, hogy még bele is szédültem.
Fogalmam sincs, hogy mit érzek most, de nem tetszik az érzés. Egyszerre vagyok ideges, zavart, és dühös, amiért elestem, és ez rajtam a reszketés formájában tűnt elő.
 - De hiszen te reszketsz, minden rendben? - jött közelebb, és a karját az én sajogó felkaromra simította.
 - Jól vagyok. - álltam hátrébb egy lépéssel, hogy keze már ne súrolja az enyémet.
Zoe, te most mit csinálsz? Egyik pillanatban azt sem tudod, hogy mit érzel, a másikban meg már az érintését sem bírod?
Na, jó, azt tisztázzuk, hogy az érintését eddig sem bírtam. Tulajdonképpen semmit nem bírok, ami vele kapcsolatos. Ez sem igaz. Vagy igen? Ó, te jó ég, én ebbe fogok belehalni.
Szemeimet az arcára irányítottam, amin ismét a csalódottság tűnt elő, és még mindig nem értem, hogy ezt minek köszönhetem. Szemmel látható rajta a csalódottság, amikor taszítom magamtól. És ez annyira zavaros nekem. Mondjuk, nekem most mi nem zavaros...?
 - Akkor rendben - dugta zsebre a kezét - Szia.
 - Szia. - vágtam rá zavarodottságomban, szerintem csak úgy megszokásból.
A pillanat törtrésze alatt elsuhant mellettem, és a kanyarnál el is tűnt.
Most rosszat tettem? Egyáltalán mit csináltam? Még jó, hogy nem mentem be a kórházba, elég nagyot néztem volna, amikor rájöttem volna, hogy már bent sem fekszik. Most azonban teljesen úgy nézett ki, mintha a lelke mélyéig megbántottam volna. De hiszen nem is beszélünk! Miért bántanám meg? Semmit nem értek, és ez kezd komolyan nagyon idegesítő lenni.

~*~ Justin szemszöge ~*~

Utoljára 12 évesen utasítottak el ennyire, amikor egy lány nyilvánosan megalázott a többi barátnője előtt. Ez viszont még annál is rosszabb.
Miért nem egyértelmű az, hogy én csak segíteni akarok? Nem akarok semmit a javamra fordítani, hisz nem is lenne mit. Én csak egyszerűen kedves szeretnék hozzá lenni, de ő ezt a legkisebb mértékig sem engedi meg.
Valami oka csak van annak, hogy ennyire gyűlöl. Mondjuk, nem is csodálom, mert tényleg jó énekes, de még nem futott be. Ez áll a háttérben. De ha hagyná, még segíthetnék is neki.
Nyilvánvaló, hogy nem lesz egyszerű dolgom vele, mert makacs. Nagyon makacs. Én pedig rettentő türelmes. Szóval próbálkozom, mert Never Say Never, ugyebár?

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Annyira utálom, amikor valaki bizonytalan helyzetbe hoz, mert olyankor esetlennek tűnök, pedig nem vagyok az. Minden helyzetben meg tudom védeni magam, és hála Istennek, a fejemben rendben tartom a dolgokat, mert ha valamit nem értek, azt akár 1000 - szer is átgondolom, csakhogy kitisztuljon minden.
De erre egyáltalán nem voltam felkészülve, így csak makogni tudtam, mint egy elme zavarodott. Inkább hagyjuk is ezt a témát, mert csak összezavar.
Egy dolog miatt nem igazán örülök a malibui kirándulásnak. Ez pedig az, hogy tegnap, egy gyönge pillanatomban kezdtem írni egy dalt.
A címét még nem tudom, mert azt mindig csak a végén szoktam átgondolni. Azt sem tudom, hogy kinek írom, inkább csak kiírom magamból az érzéseimet. Eddig csak keveset sikerült írnom, mégpedig annyit, hogy:

I know, I know it's been a while 
I wonder where you are 

És most ismét ihletet kaptam. Vajon hogy folytatódjon? Mi rímel rá? Gondolkozz, Zoe...
Mi lenne, ha azzal folytatódna, hogy: And you're my dream? Az ki sem jön a ritmusra... De akkor mi? And... and... and... Mindenképp kell az and. De azután mit írjak?
Gondolkozásomban a telefonom zavart meg. Nem örültem neki, mert elveszítem a gondolataimat. Deena írta, méghozzá azt, hogy: " amikor a VOLT imádottammal vagy, gondolj rám néha, és említs meg neki."
Hmm... Gondolj rám néha... Ez az! Ó, Deena, imádlak. Megvan a következő sor!
Szóval eddig úgy hangzik, hogy:

I know, I know it's been a while 
I wonder where you are
And if you think of me sometimes 

És ebből a sorból egyenesen következik az, hogy:

'Cause you're always on my mind 

Tökéletes. Eddig el is játszottam a gitáromon, és nagyon tetszik. De a folytatásban ismét bizonytalan vagyok. Mielőtt azonban gondolkoznék, lejegyzetelem az eddigi agyszüleményemet, hogy nehogy véletlenül is elfelejtsem.
Elővettem hát az én drága kis füzetemet, és írni kezdtem.
Számos dalszöveget írtam eddig, de a mások által kritikázott eddigi legjobb szerzeményem a Be Alright címet kapta. Ezt a dalt akkor írtam, amikor egy olyan sráccal jártam, aki elköltözött tőlem, és emiatt kellett szakítanunk. Még mindig fáj, ha rá gondolok, de már túlléptem rajta, és hiszem, hogy fogok még valakit úgy szeretni, mint őt akkor. De ne is szomorítsam magam, inkább írok tovább.
Sec-perc alatt megörökítettem azt a pár sort, amit nagy nehezen megírtam. Nem sajnálom az ilyenre az időt, mert legalább ki tudom magam élni, és levezetni az érzéseimet.
Most viszont elég lesz a dalszövegírásból ennyi, inkább egy kicsit nézem a tévét.

"Jó napot, Los Angeles!

Justin Bieber új albuma, a Believe, még mindig nem kapható a boltokban, mert a tini sztárnak problémái akadtak egy dal írásával. 
A korongot egyébként június 15.-ére várják, de ha nem lesz meg a dal, ez akár egy, vagy két hónappal is eltolódhat.
 - Mindent megteszek, hogy megírjam a dalt, de egyszerűen semmi sem ad ihletet. Sajnálom, ha csalódnotok kell, de értetek teszem - nyilatkozta a tini sztár.
Mi szurkolunk neki, hogy sikerüljön!"

Ez azért eléggé vicces. Bár, nekem is szoktak lenni olyan pillanataim, amikor egyáltalán nem tudnék dalt írni, de azért erre számíthatott volna. Alap dolog az ilyen egy énekesnél.
Bárcsak én is itt tarthatnék már! Lenne egy saját albumom, rajongóim, és ez annyira jól esne. De nem adom fel, mert egyszer valakitől hallottam azt, hogy Never Say Never, de fogalmam sincsen, hogy kitől. Viszont annál inkább megmaradt bennem ez a mondat, mert teljesen igaz.
És mindezek ellenére is hiszem, hogy világhírű énekes válhat belőlem.

9.rész - Én nem így képzeltem el...

Ééééés már itt is vagyok :D Örültök? Tudom, hogy örültök ;DD 
Írtátok, hogy későn hozom a részeket..nos, ezen megpróbálok változtatni, már amennyire tudok.. Remélem ez a rész is tetszeni fog :) Azt is nagyon remélem, hogy sikerült jól leírnom az érzéseket .D 
Ja, és még annyit meg kell említenem , hogy nagyon kevés a komi... Az előző fejezethez sem érkezett annyi, mit általában szokott..Remélem ez nem marad így :( 
Na, de ennyi lenne,
Jó Olvasást <33

~Zoe*

~*~ Justin szemszöge ~*~

Halk zajt hallottam az ajtó irányából, így zsigereimben volt, hogy a hang irányába fordítsam a fejem. Egy kíváncsi szempárral akadtam szembe, de fogalmam sem volt, hogy ki az, mert az illető nem mert, vagy nem akart magából többet megmutatni.

De akkor... Kicsit jobban kinyílt az ajtó, és előtűnt mögüle az a személy, akire a legkevésbé sem számítottam.

Lefelé nézett, csak néha - néha egy pillanatra fel, hogy fel ne bukjon valamiben, ami éppen az útjában áll. Ahogyan belépett a fénybe a sötét folyosóról, egyre jobban kirajzolódott tökéletes alakja, amitől a szívem kicsit hevesebben diktálta az iramot.

 - Bejöhetek? - kérdezte, mint egy ártatlan kiscica, aki hízelegni akar.

Rá sem ismertem, mintha nem is őt láttam volna. Tőle valami olyasmi köszöntést képzeltem volna el, hogy beront az ajtón, leordítja a fejem úgy, hogy belenyomódok az ágyba, aztán elégedetten kimegy. De nem.

Ehelyett egy olyan lányt láttam, aki törékeny, és akármelyik pillanatban összeomolhat akár egy rossz szótól is.

Azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon legyek vele én is olyan, mint ő velem? Vajon neki hogy esne? De nem tudok vele olyan lenni. Hogy miért? Mert gyengéd szálak fűznek hozzá. Maradjunk ennyiben.

 - Persze - feleltem neki egy halvány mosoly kíséretében.

Tulajdonképpen el sem hiszem, hogy őt látom most magam mellett.

De Bieber, ne szállj el magadtól! Az ő esetében még arra is fel kell készülnöm, hogy tüzet okád rám egyik pillanatról a másikra. A látszat csal, ezt már volt alkalmam többször is megtapasztalni.

Beljebb jött két kicsi lépést, és becsukta maga után az ajtót. Ekkor már teljesen szemügyre vehettem őt.

Alsó ajkát harapdálta, amitől azt hittem, komolyan orvost kell hívnom. Kíváncsi szemekkel nézett felém szakaszosan. Mintha szégyellné magát valamiért. De miért?

Semmi oka nincsen a szégyenkezésre. De az is lehet, hogy zavarban van. Igen, ez már elfogadhatóbb magyarázat. Viszont azt sem igazán tudom, hogy miért érzi magát zavarban. Csak azért mert rólam lenne szó? Kizártnak tartom, hogy miattam érzi feszültnek a helyzetet.

Egy szó, mint száz. fogalmam sincs, hogy most mi fog történni.

Megfogta a fekete kisszéket, és odahúzta az ágyam mellé, végül egy óvatos mozdulatsorral leült. Így szemmagasságba kerültem vele, aminek csak egy dolog miatt nem örülök: észre fogja venni, hogy nem fogok tudni ránézni. Ugyanis ha ránéznék, a gép, amire fel vagyok kötve, azonnal kiakadna a rettentő gyors szívverésemtől.

Láttam tekintetén, hogy nem igazán tudja, mit is mondjon. De bevallom, még én sem tudom. Annyira váratlanul ért ez az egész, mint derült égből villámcsapás.

 - Hallottam mi történt… - szólalt meg bizonytalanul - Sajnálom…

Ó, Istenem, ez a lány! Mindig tudja, mit kell mondani, amire ezer százalék, hogy nem tudok válaszolni semmi kézzel foghatót.

 - Hát… így alakult… - nyögdécseltem, mert szavakat is alig találtam, ahogyan rávetült tekintetem.

Annyira elbizonytalanodtam, ahogyan őt néztem. Miért ilyen kedves velem? Tegnapelőtt még azt sem engedte, hogy három méternél közelebb menjek hozzá. Azelőtt viszont még ölelkeztünk is. Van egy ikertestvére?

Jézusom, Bieber, de hülye vagy. Már kínodban minden baromságot kitalálsz.

Gondolkozásom alatt levettem róla tekintetem, de mikor visszavettem, azt véltem észrevenni, hogy egy pontot különösen fürkészik rajtam. Lassan odapillantottam, és elkönyveltem, hogy az a pont a csupasz testem, amin egy feltűnő vágás látszódik az üvegszilánkoktól. Ekkor észrevette magát, és elnézett egy másik irányba.

Bevallom, örültem neki, hogy nézett, mert az azt jeleni, hogy tetszett neki az, amit látott. Bár elképzelhető, hogy csak a heget nézte, de én nem úgy láttam. A heg nem fedi be az egész felsőtestem. És most, hogy ezt észrevettem, talán emiatt volt az a bizonyos zavarba jövés, amikor bejött. Valamit csak jól csinálok.

 - És te hogy vagy? - kérdeztem, elvégre azt azért nem várhatom el, hogy ő beszéljen végig.

 - Megvagyok… - nézett a sebre, ami a jobb felkarján helyezkedett el.

Mindig is utáltam az ilyen beszélgetéseket, amelyek mindkét fél számára rettentő kínosak, és csak annyiból állnak, hogy: "Hogy vagy?" "Megvagyok". 

Most mit mondjak neki? Nem akarom, hogy hülyének nézzen, amiért egy szót sem szólok. De ezzel szerintem ő is így van. Valakinek pedig meg kell törnie a csendet, mert beleőrülök.

Viszont érzéseim miatt nem tudtam hanyagolni látványának elkerülését, ezért egyszer ránéztem.

Ahogy ott ült mellettem… Láttam, hogy tépelődött, mit is tegyen. Alsó ajkát még mindig harapdálta, néha nyelvével nedvesítette azt. Kissé lejjebb haladtam a szájánál, a szemem megakadt a mellein. Egy atléta volt rajta, és egy pulcsi, így mellének csak egy halvány vonala rajzolódott ki, de nekem az is elég volt. Sőt… már túl sok is.

A hajába néha - néha beletúrt, és akkor egy pillanatra rám vezette tekintetét, de abban a pillanatban el is kapta azt.

Teljesen elvette az eszem. Megpróbáltam más felé nézni, de valahogy a tekintetem mindig rajta végződött. Tudtam, hogy nagyon nehéz dolgom lesz, de eldöntöttem magamban: nekem ez a lány kell. Mégis le kell erről mondanom, mert ő gyűlöl engem.

 - Jut eszembe… - kapta fel a fejét - Elhoztam a házit.

Jaj, de jó, végre nincs csönd. Már megőrjített.

 - Köszönöm - feleltem hirtelen, még magam sem fogtam fel, hogy most mondtam valamit.

Lehajolt a táskájához, de keze folyton beleakadt a pulcsijába, ezért levette azt. Ekkor már jobban látszott a melle vonala, de most jobban leragadtam a nyakánál. 

Rettentő csábító nyaka van. A kulcscsontja egyszerűen vonzza a tekintetem.

Lerakta a könyveket az asztalomra, aztán visszahelyezkedett a legutóbbi pozíciójába. Ránézett fehér órájára, és egy pillanatra kimeredt a szeme.

 - Mennem kell. - mondta és közben lassan rám nézett.

Ez az a két szó, amit ilyenkor utálok. Nem akartam, hogy elmenjen, mégis engednem kellett, hisz mit gondolna, ha azt mondanám, hogy: "Ne menj, maradj!".

 - Rendben... - néztem el oldalra egy pillanatra.

Felállt, és visszakapta magára szürke pulcsiját. Ráhelyezte a vállára a táskát, és az ajtó felé indult.

 - Szia… - köszönt el halkan.

 - Szia… - tettem így én is.

Szememet még mindig rajta legeltettem, és tudtam, hogy ez így lesz addig, amíg el nem hagyja a kórtermet.

A kilincs felé nyúlt, az ajtó már félig nyílt. Éppen készülődött kimenni, mikor hirtelen utána szóltam, a legnagyobb meglepetésemre.

 - Várj..! - nyújtottam utána a kezemet.

Annyira hirtelen jött ez a szó, és fogalmam sincs, hogy miért mondtam. És azt sem tudom, hogy most mit mondjak!

Bieber... ezt most jól elcseszted.

 - Öhm... Köszönöm a... A... Házit.. - dadogtam, mint egy hülye.

Valószínűleg teljesen agy halottnak nézhettem ki, mert Zoe csak ráncolta a szemöldökét erre a határozottan értelmetlen mozdulatsoromra.

 - Nincs mit - jutalmazott meg válaszával, és még mellé, hogy tejesen elvegye az eszem, halványan mosolygott.

Aztán kiment.

Atya Úr Isten, ennél kínosabb helyzetbe már nem is hozhattál volna! Ilyen még sosem volt. Megszólalni sem tudtam, tulajdonképpen semmivel nem vagyok tisztában, minden olyan hirtelen történt.

Egy valamit viszont tudok: bejött hozzám, és ez már jelent valamit. Vagy nem? Áh, hát persze, hogy nem. Hisz csak azért jött be, mert viszonozni akarta az életmentésem. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Semmit nem akart tőlem, szimplán csak visszaadni mindent.

Most elkeseredtem. Pedig már abban reménykedtem, hogy egyéb okokból is bejött, de ez teljesen kizárt. Egyáltalán, mit vártam? Hiszen tudom, hogy gyűlöl, akkor hogy gondolhatom azt, hogy érdeklődésből jött be hozzám? Szerintem nem is érdekli, hogy vagyok.

De ha csak ezért jött volna be, akkor nem lett volna zavarban. Ez sem igaz.

Simán zavarban lehet, mert nem is beszéltünk, alig két szót valaha, és az sem volt elég kedves, úgyhogy tejesen normális, hogy zavarba jött. Nincs hozzászokva ahhoz, hogy kedves legyen velem.

És akkor miért nézte annyira a felsőtestem? Erre nem találok magyarázatot. Ha valakinek nem tetszik valami, azt nyilvánvalóan nem nézi. Tehát Zoenak tetszett, amit látott, különben nem nézte volna. De az is lehet, hogy csak azt nézte, mennyire esetlen vagyok 18 éves fiú létemre. Igen, valószínűleg ez lehet a képben. Nem tetszett neki, azért nézte, mert nem látott még ilyen vézna 18 éves srácot…

Bele kell törődnöm: semmi esélyem nála. A legkisebb mértékben sem érdeklem. És ez mindig így van… Vagyis nem.

Nálam nem így szokott lenni, ezért is ilyen furcsa most a helyzetem. Általában minden lányt könnyen megkapok, de ebbe már belefáradtam. Azok a lányok nem érnek semmit, olyan, mintha nem is lennék velük együtt, mert a többi srácnak is ugyanúgy engedik, hogy fogdossák.

De Zoe nem ilyen. Ő teljesen más. Annyira... nem is tudom jellemezni milyen. Különleges. Talán ez rá a megfelelő szó. És az én személyemet ez teljesen rabul ejtette.

~*~ Zoe szemszöge ~*~

 Ez a helyzet ennél kínosabb már nem is lehetett volna. Mondhatnám: ez volt életem legkínosabb 10 perce. Viszont annyi mindent éreztem, mikor ott voltam bent.. Kezdjük talán a legmeglepőbbel: a felsőtestével.

Teljesen kiakadtam magamon… Egyszerűen nem tudtam a meztelen felsőtestéről levenni a szemem.. Muszáj volt néznem, mert úgy éreztem, egy alkalmat szalasztok el azzal, ha elkerülöm azt a látványt. Nem mondanám, hogy tetszett, amit láttam, de nem volt rossz. Viszont ha már nem volt rossz, akkor csak tetszett. Jézusom, nem tudom! Fogalmam sincs mi történt odabent, egy biztos: szörnyen fura volt. Ennyit tudnék róla mondani. Viszont most jobb lesz, ha elterelem a gondolatomat, mielőtt teljesen megőrülök.

Hála Istennek erre a gondolatomra értem haza. Mielőtt még becsuktam az ajtót, megcsodáltam a mindig gyönyörű naplementét.

Anya várt a jól megérdemelt kajával, és közben jót beszélgettünk, szokásunkhoz híven. Egyszer azonban váratlanul csöngettek.

A piros szalvétámmal megtöröltem az ételtől maszatos szám, és kinyitottam az ajtót.

 - Szia, Leo - öleltem át.

Váratlanul ért a látogatása, nem is tudtam, hogy miért jön, így kérdő tekintetemmel jeleztem neki, hogy magyarázatot kérnék ittlétére.

 - Csak mondani szerettem volna valamit - felelte mosolyogva.

Arca kifejezéséből leszűrtem, hogy nem rossz dologról van szó, mert mint a tejbe tök, úgy vigyorgott. Remélem, jól feltételezek.

 - Gyere fel a szobámba - hívtam beljebb.

Anyával üdvözölték egymást, és ezután Leo követett fel, egészen a tulajdon birodalmamig. Illedelmesen intett nekem, hogy én menjek be először, így hát így is tettem. Ő leült az ágyamra, én pedig mellé, és kíváncsian vártam mi is a nagy hír.

 - Készen állsz? - húzta az agyam, mint általában szokta ilyenkor, hisz ismer, és tudja, hogy rettentő kíváncsi ember vagyok.

 - Nyögd már ki! - ugráltam ülve az ágyamon.

 - Tyler elköltözött a városból - mondta nyugodtan - És a suliból is elment. A két fiú helyett pedig jött két másik, Jim és Adam. Egész jó fejek – mosolyodott el.

Szerintem ezek voltak életem legszebb szavai. Ennyire még nem örültem semminek, mint most ennek. Hála az égnek, megszabadultam tőle, és nem kell kellemetlenül éreznem magam, amiért egy levegőt szívok vele. Többé nem. A két srác pedig remélem, tényleg rendes, bár annál a kettőnél már szinte csak jobb lehet.

 - Jaj de jó! - dőltem hátra az ágyamon, és a plafont kezdtem fixírozni.

Penge oldallátásom segítségével láttam, hogy Leo csodálkozva bámul rám, akárcsak egy hercegnőre, vagy nem is tudom. Most valószínűleg legszívesebben a pasimként viselkedne, és lefeküdne mellém, vagy esetleg lesmárolna, ahogyan kinéztem a szeméből érzelmeit.

Viszont sajnos nekem nem tetszik, csak barátként szeretem. Ő pedig már több mint négy éve nem csak a barátot látja bennem. Néha zavar, néha nem, de együtt tudok élni vele, elvégre nem lehet könnyű a helyzete annak, aki szeret valakit, de tudja, hogy soha nem lehet az övé. Valószínű, hogy Leo is ezt érzi most.

 - Én most mennék, ha nem baj, mert sietnem kell - forgatta meg szemeit, és utána villantott rám egy 32-es mosolyt.

Bólintottam egyet, és lekísértem a bejárati ajtóig. Ott megálltam, ő pedig velem szembe fordult.

 - Holnap találkozunk - öleltem át.

 - Rendben… - szorított magához.

Ilyenkor annyira rossz érzés belegondolni, hogy mennyire fájhat ez az ölelés neki. És mivel neki fáj, nekem is.

 - Jut eszembe… - vált el tőlem, kivételesen a legnagyobb örömömre - Elhívott már valaki a bálra?

Ó, te jó ég. Nem akarom. Nem, nem, nem, nem, nem, nem és nem. Most tudom, mi következik: el fog hívni. De én nem akarom visszautasítani! Nincs rá szívem.

 - Még nem… - feleltem, mert azért hazudni nem akarok.

 - Oké… - mondta, aztán elköszönt és tovalépett.

Megúsztam! Nem hívott el! Még. Tuti, hogy előbb-utóbb el fog hívni, és olyankor mindig nemet kell mondanom, és azt utálom. Azonban kérdése rengeteg mindent felvetett a fejemben.

Az első, és legfontosabb az, hogy még nem hívott el senki. Ha jövő hét péntekig nem hív el senki, akkor vagy egyedül megyek, vagy nem megyek a bálra. Azt viszont nem tehetem meg, hogy kihagyom életem legfontosabb eseményét. Ilyen csak egyszer van az életben, és ha kihagyom, azt már nem lehet bepótolni.

Aztán a második dolog: ha nem hív el senki, de én mégis el akarok menni, akkor nincs más választásom, minthogy Leoval megyek el a bálra. Nem szégyellem, hisz a legjobb barátom, de... Nem így képzeltem el a végzős bálomat.

És végül a harmadik: egyáltalán kit szeretnék, hogy elhívjon..?! Nincs is olyan ember, aki tetszene… Eddig azért a senkiért voltam oda, de most, hogy ez történt... Atya világ. Az összes jel arra utal, hogy én most ki fogom hagyni a végzős bálomat.

És ez az a dolog, amit még a legfőbb ellenségemnek sem kívánnék.

8.rész - Bemegyek... vagy mégsem?

Wow wow wow wow wow wow wow wow.....kb ezt érzem most, ahogyan megpillantottam, hogy a történetem még csak a 8. fejezetnél jár, de máris túlléptem az 1000 látogatót!!!
Mindenkinek annyira köszönöm, és a kommenteknek is nagyon örülök, mint tudjátok, ebből merítek erőt az íráshoz, úgyhogy ne spóroljatok a mondanivalótokkal :DD
Vegyétek példának DrinJus-t, aki eddig a részeimhez mindig egy külön alfejezetet írt XD Nagyon köszönöm DrinJus, hogy mindig írsz, és legfőképp azt, hogy bőven kifejted a véleményed :) De a többieknek is köszönöm, az összes komi jól esik, és azt is elhatároztam, hogy mostantól minden kommentre válaszolni fogok, úgyhogy legyetek résen ;) 
De nem fecsegek, olvassatok :) <333

~Zoe*

Reggel a suliban, a folyosón menve első órámra, még mindig nem volt alkalmam látni azt a személyt, aki az összes baj forrása. Fogalmam sincs, hogy mi lesz az első reakcióm, mikor megpillantom a teremben, de egy biztos: nem lesz fényes jelenet.
Már csak tíz méterre voltam a tanterem ajtajától, ami nyitva volt. Egy pillanatra megálltam mögötte, és összegyűjtöttem az összes lelki és testi energiámat a következő cselekedetemhez. Végül fogtam magam és besétáltam a terembe.
Abban a minutumban síri csönd lett, mintha egy szellem jött volna be az ajtón. Alig tudtam állni azt a sok tekintetet. Egyikben sem véltem észrevenni undort, inkább meglepődöttséget és kíváncsiságot láttam mindenki arcán. A helyem felé tartottam drága barátnőm, Deena mellé.
És akkor... Megláttam.
A düh minden porcikámat átjárta, a karizmaim megfeszültek, így kényszerből is ökölbe kellett szorítsam a kezem a kellemetlen érzés elkerülése végett. Szememben szinte látni lehetett a lángcsóvákat, amiért egy olyan személyre vetült rá a tekintetem, akit innentől még embernek sem tudnék nevezni. Mindenki árgus szemekkel figyelte, hogy mi is fog történni.
Tulajdonképpen még én sem tudtam, hogy mit fogok tenni, de nem hagyhatom figyelmen kívül azt, hogy majdnem megöletett.
Rengeteg energia kellett ahhoz, hogy emberhez méltóan viselkedjek, és ne kezdjek el tombolni. A karomon még látszódott a heg, ami néha - néha kitűnt a pólóm ujja alól.
Összeszedve minden lelki erőm, odamentem elé. A hátam mögül hallottam Deenától egy halk "Ne" tiltószót, de mit sem törődve ezzel, tovaléptem.
A célszemélyem tekintetéből szinte olvasni lehetett: rettentően félt. Pedig ő sokkal erősebb nálam, mégis úgy nézett rám, mint Terminátorra.
Elé álltam, és egy kis ízelítőként lekevertem neki egy hatalmas pofont. Szerintem ekkora pofont még életemben nem adtam senkinek, mint most neki. Nem vagyok az erőszak híve, de ez jelen helyzetben elkerülhetetlen volt.
 - Neked van fogalmad róla, hogy mit tettél velem? - mondtam, amilyen nyugodtan csak tudtam.
Egy árva szót sem szólt, fogta az arcát, és próbálta enyhíteni a csípő érzést, amit a pofon okozott neki.
 - Hogy is lenne? - folytattam, még mindig nyugodtan - Tudod, hogy mit tettek a haverjaid velem? Elmesélem. Egy ártatlan hazasétálás közben Brian, a legjobb haverod, elráncigált egy sötét csatornába - mondtam már kicsit erélyesebben - Aztán ott a többi jó fej gyerekkel meg akartak erőszakolni. Érted? Megerőszakolni! - itt már szinte ordítottam, de vissza fogtam magam - És mindez miért? Azért, mert az egész iskolának elhíresztelted, hogy egy lotyó vagyok, amiért már három nap után lefekszem veled, mikor ennek egy kicsi valóságtartalma sincs - itt előtörtek a könnyeim, de azért még próbáltam érthetően beszélni - És ezt nektek is mondom - fordultam az osztály felé - Nem feküdtem le ezzel az utolsó szemétládával, akármennyire is akarta, mert én tartottam magam. És tudod mit? - fordultam visszafelé - Azt hittem, hogy te legalább más srác vagy. De neked sem számít más, csak az, hogy minden lányt megfektess, és ennyi! Szánalmas vagy. - mondtam, és visszaviharzottam a helyemre.
Ő csak az arcát fogta, és egész beszédem alatt alig tudott a szemembe nézni.
Leültem, és hirtelen tapsvihart hallottam magam körül. Felnéztem, és az egész osztály elismerően tapsolt, amiért így reagáltam le mindent. Hirtelen Tyler felállt, és elhagyta a tantermet. A többiek még mindig tapsoltak, és körém gyűltek vigasztalni és elismerni a tettemet. Csak néhányan maradtak a helyükön: az osztály ribije, Lana, és a három talpnyalója, meg három fiú, akik hozzájuk tartoznak.
Jól esett megszabadulni a tehertől, már sokkal jobban éreztem magam, amiért kiadtam magamból a dühömet.

~*~ Justin szemszöge ~*~

Rettentően sajog a fejem. Ilyet még sosem éreztem, mintha két oldalról akarnák szétfeszíteni a koponyám. Nem kívánom senkinek, szörnyű érzés.
Annál mégsem szörnyűbb, mint ami miatt itt vagyok. Az infúzió be van kötve, a karom pedig begipszelve. A sok gyógyszer talán rendbe hozza a fizikai állapotom, de a lelkit semmilyen gyógyszer nem képes visszahozni eredeti állapotába. Csakis Selena tudna rajtam segíteni, de ő már biztosan nem fog. De nem akarom még súlyosabbá tenni a helyzetem, inkább nézek tévét.
A jobb állapotban levő kezemmel a távirányítóért nyúlkáltam, amit körülbelül a hatodik próbálkozásra sikerült elérnem. Gyengén megnyomtam a bekapcsoló gombot, és a készülék meg is kezdte működését, mint kiderült, legnagyobb bánatomra.

"Jó reggelt, Los Angeles, David McKeent hallják a hírekkel.

Új szerelem a láthatáron?
Az ifjú énekesnő, Selena Gomez még csak tegnap szakított barátjával, Justin Bieberrel, aki tegnap súlyos balesetet szenvedett, de máris egy másik férfival látták a tengerparton ma reggel.
A páros nagyon jól érezte magát együtt, sokat nevettek, és még fogócskáztak is. Az énekesnő nem nyilatkozott az esettel kapcsolatban, így még nem vehető biztosra, hogy Miss. Gomez és az ismeretlen férfi együtt vannak.
Selena értesült ex-barátja, Justin Bieber balesetéről, amiről viszont hajlandó volt nekünk beszélni:
- Justin mindig is óvatlan volt az autópályán, többször is figyelmeztetnem kellett nekem is, hogy figyeljen, de nem hallgatott rám. Ennek most meg is lett a következménye - nyilatkozta az énekesnő.
Justin Bieber jelenleg még kórházban van, mostani állapotáról nem tudni semmit, mert az orvosok kerülik a nyilvánosságot. Reméljük azonban, hogy a szakítás miatt lelki állapota nem sérült annyira, mint a testi."

A könnycseppek akaratlanul is folyni kezdtek az arcomon, amint megláttam Selenát azzal a másik férfival. Ennyi lettem volna neki? Hogy még egy nap sem telik bele, de máris továbblép? Ha ő is továbblépett, akkor viszont nekem sem szabad itt leragadnom.
Túl kell esnem ezen a szakításon is, úgy, mint a többin. Ez viszont nem lesz olyan egyszerű, mert itt két év áll mögöttem Selenával, és nem két hónap, mint a többi lánnyal, akikkel Selena előtt voltam.
Most, hogy így mélyebben belegondolok a dologba, megérdemeltem a szakítást. Annyira természetesnek vettem, hogy ott van mellettem, hogy már nem is foglalkoztam vele. Lehet, hogy az a másik férfi pedig mindazt meg tudja neki adni, amit én nem.
Legyenek boldogok, most már csak ennyit tudok kinyögni, és végeztem is Selenával. El kell terelnem a gondolatomat.
De mégis mivel? Másra sem vagyok képes gondolni, csak Selenára. Illetve... Zoe.
Igen, Zoe, tökéletes elterelő hadművelet lesz.
Vajon mit csinálhat most? Hülye kérdés, hisz a suliban roskad, matek órán. De Jézusom! Vajon mit művelt már az óta Tylerrel? Remélem jól elverte... Komolyan, ha felépülök, és összekerülök azzal az utolsó senkiházival, esküszöm, hogy kiverem belőle még a szuszt is.
Hogy tehetett ilyet? Miért híresztelte ezt Zoeról? Tudhattam volna, hogy egy szó sem igaz abból, amit mondd. Elvégre Zoe nem egy olyan lány akit egy csettintésre meg lehet kapni. És szerintem ez tetszik nekem benne.
Jó, nekem eleve nehezebb dolgom van, mert engem a háta közepére sem kívánna az a csaj, de nem érzem úgy, hogy fel kéne adnom. Csak meg akarom ismerni. Ő viszont nem engem.
A recepción mindenesetre megadtam a nevét, hogyha esetleg eljön, de a nyakamat teszem rá, hogy nem fog.
Bieber, megint jól beválasztottál magadnak... De nem én tehetek róla! Az érzéseimnek nem tudok parancsolni, akármennyire is akarok. Megfogott az a lány, egyszerűen érdekel a világa, és azt is el fogom érni, hogy őt is érdekelje az enyém. De hogy hogyan, az még számomra is egy hatalmas rejtély.

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Hát igen, a napnak vége. Most nem a kerülő úton megyek haza, hanem a főúton, hogy még véletlenül se történjen meg még egyszer az a dolog.
Jó napom volt a suliban egyébként, a többiek is jobban nyitni kezdtek felém, így 3 év után, de ami késik nem múlik.
Lana egész nap a háttérből figyelt engem, és ahogy a tekintetéből kivettem, nem nagyon díjazta az újdonsült ismertségem. De elvégre semmi sem tart örökké, és ő sem lehet folyton a középpontban.
A lányokat most is elengedtem, hogy menjenek útjukra, én inkább sétálnék, ismét. Három perc séta után egy helyhez értem, amitől erősen összeszorult a szívem: Ronald Reagan's Kórház.
Tegnap még én is ott voltam bent, de most más vette át a helyem. Vajon bemenjek hozzá? Ő is bejött.. De ő csak azért, hogy behozza az ebédem. Áh, felesleges lenne bemennem, hisz mit mondanék?
Semmiféle megfelelő indokot nem tudok összekaparni, amiért be kéne most oda sétálnom. Viszont döntenem kell, mert hülyének néznek, hogy itt állok a kórház előtt, mint egy szobor.
Na, Zoe, most légy okos. Vegyük át a lehetőségeket. Mi van, ha bemegyek?
Besétálok az ajtón, köszönök neki és kimegyek. Nem, az semmiféleképpen nem egy kézenfekvő megoldás. Bemegyek, és leülök hozzá. Na de mit gondol majd miért jöttem be? Hisz az ég világon semmit nem tudok mondani neki. Életemben összesen körülbelül háromszor beszéltem vele hosszabban, azt is kényszerből.
Akkor csak megkérdezem, hogy van. Ez jónak tűnik. De mi lesz utána? Csak egyszerűen kimegyek? Az egy felettébb idiótán festő cselekedet lenne.
És ha nem megyek be?
Akkor az lesz, hogy hazamegyek, és szépen élem az életem egy kórházlátogatás nélkül. Hogy ez mennyivel egyszerűbb! De ezt mégsem tehetem meg.
Figyelembe kell vennem azt is, hogy ő mentett meg. Nem lehetek hozzá örökké flegma... Viszont úgy érzem, hogy képtelen lennék vele huzamosabb ideig kedves lenni. Hisz csakis ez az egy ok van, amiért ezt kéne tennem. Más nincs. Mert se nem kedvelem, megismerni sem akarom, márpedig ezek nélkül elég nehéz valakivel tűrhetően viselkedni.
Zoe Bree Parker, már öt perce állsz a kórház előtt, mint egy hülye, úgyhogy most azonnal döntsd el, hogy mit akarsz!
Tétlenségemben az alsó ajkam kezdtem harapdálni, mint általában, ha gondolkozom.
Bemegyek. Igen, úgy döntöttem, hogy bemegyek. A lelkiismeretem úgysem engedné, hogy egyszerűen elsétáljak. Bementem hát a recepcióig, és a pulthoz igyekeztem.
 - Elnézést, megmondaná, hogy Justin Bieber hányas szobában fekszik? - kérdeztem kedvesen a recepciós pult mögött ülő vékonyka nőtől.
Furcsa volt a saját számból hallani ezt a nevet, mert még soha nem ejtettem ki teljesen a nevét, mindig kikerültem az ilyet.
 - Megmondaná a nevét, kérem? - vizsgálgatott szemeivel a nő.
Hát persze, hisz a nagy Justin Bieberről lenne szó, őt nem látogathatja meg akárki, csak akit szeretne. Így biztosan nekem is lőttek, elvégre, miért adná meg a nevem?
 - Zoe Parker - feleltem gondolkozásom közepette.
A recepciós a mellette levő papírlapot kezdte nézegetni, és az ujját vezette rajta végig, majd egyszer csak megállította azt.
 - Második emelet, 166-os szoba - felelte mosolyogva a nő.
Jól hallottam, hogy engem most beengedtek hozzá? Ez létezhetetlen...
Szemöldökömet ráncolva battyogtam fel a lépcsőn a második emeletre. Sorban vettem az ajtókat: 162, 163, 164, 165 és végül a célállomás, 166.
Megálltam a hófehér ajtó előtt, és a szemem onnantól csakis az ezüst kilincset tudta figyelni.
Biztos, hogy akarom én ezt? Tuti, hogy le fogok égni. Annyi kérdés és annyi lehetőség van most a fejemben, de ezek közül talán a legfontosabb az, hogy miért is izgulok én ennyire? Elvégre ugyanarról a Justinról van szó, mint akiről eddig. Nem, ez nem igaz.
Pár nappal ezelőtt még úgy néztem rá, mint egy utálatos, beképzelt, öntelt és felettébb egoista emberre, most pedig úgy mint egy beképzelt, öntelt és felettébb egoista emberre, aki megmentette az életem. A kettő közt van egy kicsi különbség, bár nem sok.
Szóval, Zoe, eljött a te időd, nyiss be. De ez nem olyan egyszerű! Azért leégni mégsem akarok.
De az Istenért már, hisz ha a suliban meg mertem rendezni azt a bizonyos jelenetet, akkor ez sem lesz nagy kunszt! Most nem veszekednem kell, hanem csak szimplán kedvesnek lennem. Nem tudom, hogy miért jelent ez nekem akkora problémát. Illetve...Jaj, már megint csak a kifogásokat keresem! Komolyan le kéne erről szoknom, igaza van anyának.
Egyszerűen csak bemegyek, beszélek valamit, és már megyek is haza.
De ezzel van a baj...mit mondjak?? Huh… kár volt ide bejönnöm, csak a helyzetem rosszabbodik. Most már biztosan hülyébbnek néznek, mint mikor a kórház előtt álltam.
Viszont tudni, hogy engem és őt egy fehér ajtó választ el, nos, az felettébb idegőrlő. Nem is tudom, hogy miért. Ha benyitok, lehet, hogy nem leszek képes kedvesnek lenni, ami pedig bunkóság lenne. De mindenképp bemegyek, ha már idáig eljöttem.
Akkor... Háromig számolok, és kinyitom az ajtót. Egy... kettő... kettő és fél... kettő és háromnegyed...
Ez így nem fog menni. Vagy most azonnal összeszedem magam, vagy mehetek a levesbe.
Nem is tudom, hogy mi vett rá, de az időközben a kilincsre helyezett kezem egy kisebb erő kifejtésével lenyomta az ajtót kinyitó ezüst szerkezetet, és a szemem elé tárult az, amitől már vagy 15 perce kitértem lelki világom egyensúlyából...

7.rész - Rendbe fog jönni

Szörnyen, rettenetesen nagyon nagyon nagyon sajnálom, hogy ilyen soká hoztam részt, de az ihletem nagyon cserben hagyott, meg még a suli is itt van, úgyhogy kész katasztrófa az egész ügy... de mindegy is, nem fontos, az a lényeg, hogy itt a rész, remélem tetszik ;DD Kicsit próbáltam belevinni a valóságot is, mert mint kiderült, Justin és Selena szakítottak, ráadásul Palvin Barbi is bejött a képbe, úgyhogy tényleg nagyon remélem, hogy sikerült megvalósítanom.. :$$ Komizni még mindig ér :))

~Zoe*

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Szörnyű unalmas az élet idebent a kórházban. Már egy napja bent vagyok, és azt az ehetőnek nemigen mondható kórházi kaját kell ennem. Hála Istennek a drága anyukám mindig hoz nekem a finom, otthoni menüből, úgyhogy nem kell koplalnom. Viszont az iskolát nem úszom meg, a csajok hozzák be nekem minden nap a házit, és beszámolnak az újságokról, amik történtek.

A kék-zöld foltjaim most már sárgák, kezdenek múlni, de még egy ideig biztosan meglesz a nyoma mindegyiknek. Egy súlyosabb sérülésem van a felkaromon, az egyik elmebeteg valamivel megcsikart, és egy összevarrott seb tűnik fel az egyébként hibátlan bőrömön.

Már annyira vágyom ki a kórházból, és ma mondják meg, hogy mikor lehet ezt megvalósítani. Remélem minél hamarabb.

 - Jó napot, Zoe - jött be az egyik ápolónő a steril, fehér szobámba, akivel nagyon jól összebarátkoztam bent tartózkodásom alatt.

 - Neked is, Emma - vigyorogtam bőszen.

 - A doktor úr üzeni, hogy a karodon lévő sebből ki kell szedni a varratokat, aztán még egyszer átköti, és egy vizit után délután mehetsz haza - közölte velem, miközben a karomon lévő kötést kezdte kibogozni.

 - Fájni fog? - jött a kérdés reflexből.

 - Dehogy, pár perc az egész - tette le maga mellé a fehér kötszert - A doktor úr mindjárt jön.

Nem telt bele 10 perc, Mr. Lawyer belépett a kórtermem ajtaján.

 - Jó reggelt, hogy vagyunk, hogy vagyunk? - ismételte meg a kérdését egy biztató mosoly kíséretében.

 - Nagyon jól - vigyorogtam rá.

 - Egy pillanat, és kiszedem az öltést, lefertőtlenítem, átkötöm, és kész is - telepedett le mellém, és a karomat vizsgálta.

Nem sok mindent éreztem a műveletből, csak egy kisebb fájdalmat, de az elviselhető volt. A fertőtlenítő kicsit marta a sebem, amire felszisszentem halkan. Orvosom egy fél másodperces pillantást vetett rám, és befejezte a sebem törölgetését a maró anyaggal. Átkötötte, és eltávolította mellőlem a kellékeit.

 - Most egy óra van - vizsgálta ezüst óráját - , délután három órakor lesz vizit, aztán pedig hazamehet.

Leírni nem tudom, hogy mennyire örültem ezeknek a szavaknak.

Két ajtócsapás után egy kopogást hallottam, amiről azt hittem, hogy anya az ebédemmel.

 - Gyere be, anya - szóltam hát ki, és letettem magam mellé a tegnap behozott laptopomat.

 - Szia, kislányom - jött be Justin vigyorgó fejjel.

Elszégyelltem magam, hogy anyának szólítottam, de eléggé nevetséges volt a helyzet, úgyhogy az én arcomra is kiült a vigyor. Aztán rögtön le is mosódott, mert eszembe jutott, hogy tulajdonképpen kivel is állok - vagyis ülök - most szemben.

 - Bocs, azt hittem anya az - húztam fel a térdemet, ugyanis ülő helyzetben voltam.

 - Anyukád üzeni, hogy ma nem tud bejönni, mert konferenciája van, így hát én hoztam neked enni - tette a lábamra az ételt tartalmazó zacskót.

 - Gondolom azt nem mondta, hogy mi a kedvencem... - forgattam a szemeim.

 - Tényleg nem - helyeselt rá.

Kinyitottam a zacskót, és a kedvenc kajámat találtam benne: gofrit, egy kis nutellával.

Lassan Justinra vezettem a tekintetem, és kérdően ránéztem, jelezve ezzel azt, hogy nem értem. Ő még mindig vigyorgott, már-már idegesítően, de az arcomról kikövetkeztette kérdésemet, mert feleletet kaptam rá.

 - Nyomoztam egy kicsit - sütötte le a tekintetét, de fel-felnézett rám.

Jól hallottam, vagy a fülem is kezelésre szorul? Ez nyomozott utánam? Oké, hogy megmentette az életem, de attól még ne várja el, hogy elfolyjak a karjaiban. És nincs joga hozzá, hogy nyomozzon utánam, mert az már a személyi jogok megsértése. Meg egyáltalán... miért is érdekli őt ez?!

Miközben szorgos agyam fogaskerekei egyre hevesebben tekertek, arcomra kiült minden gondolatom, mert hol fintorogtam, hol meg csak simán elbambultam.

Az újonnan kinyomozott kedvenc kajám majdnem a földön végezte, ugyanis elfeledkeztem kezeimről, amik a finom ételt tartalmazó zacskót tartották.

Valahogy már nem is voltam éhes.

 - Baj van, Zoe? - jött kicsit közelebb, mire én kezeimet rögtön védekező pózba vágtam, jelezve ezzel azt, hogy ne jöjjön közelebb.

Engedelmesen meg is állt, immáron egy lépéssel előrébb eredeti helyéhez képest.

Arcán mintha kisebb csalódás tükröződött volna, amit nem tudtam mire vélni, így szemöldököm reflexből is összeráncoltam, mikor az arcára néztem. Tekintetem visszavezéreltem a zacskóra, és kivettem belőle az élelmemet.

Valamit azért mégiscsak ennem kell, ez pedig túlságosan is finom ahhoz, hogy hozzá se nyúljak. 

 - Hát, akkor én megyek - mondta hirtelen Justin, de nem nézett rám valamiért, a padlót fixírozta.

A hangja is eléggé életkedvhiányos volt, pedig mikor még bejött, a szeme csak úgy csillogott.

Elrontottam volna a kedvét? Na de miért? Ki vagyok én az ő szemében, hogy el tudom rontani a kedvét? Eddig nem zavarta a viselkedésem, akkor most miért viselte meg ilyen nagyon?

A fejemben két tengernyi kérdés halmozódott fel, amire jó lett volna tudni a választ, de nem tettem fel neki egyik kérdésem sem, mert az már arról árulkodna, hogy érdekel, mit is gondol rólam.

Az ajtóból még egyszer visszanézett rám, én intettem neki egyet és folytattam az evést elgondolkozva azon, mi is történt most.

~*~ Justin szemszöge ~*~

És én még azt hittem, hogy megkedvelt. Annyira távolságtartó velem, hogy az már szinte fáj. És nem azért mentettem meg, mert így akarok hozzá közel kerülni, hanem azért, mert nem tudnék ott hagyni egy embert tétlenül.

Tegnapelőtt annyira jó volt, hogy hagyta magát megajándékozni az ölelésemmel, de ma már azt sem engedte, hogy három méternél közelebb menjek hozzá. Pedig én próbálkoztam... Azt viszont nem szeretném, ha látná rajtam, hogy mit is érzek, mert akkor még jobban eltaszítana magától. Már ha ez lehetséges a jelen szituációban.

Bieber, cseszd meg, neked barátnőd van! Selena Gomez, nem emlékszel?! Teljesen kiment a fejemből az elmúlt két napban. Fel is hívom, csak előbb beülök a kocsiba.

Megnyomtam a riasztót kikapcsoló zöld gombot, és már be is helyezkedtem a volán mögött. Kikaptam zsebemből az IPhone-omat, és kikerestem Selena számát.

 - Halló? - szólt bele, és közben a háttérben valami hatalmasat puffant. 

 - Szia Sel, Justin vagyok - feleltem, miután a zörej elmúlt.

 - Oh... szia - felelte flegmán.

 - Mi a baj? - kérdeztem reflexből, miután hallottam felettébb érzelemmentes válaszát.

 - Mi a baj? Komolyan van képed megkérdezni, hogy mi a baj, miután két napig fel sem hívsz, és modellekkel veszed körül magad? - lett ideges egyik pillanatról a másikra.

Már megint féltékeny lett. Jó, rengeteg modell volt körülöttem, amikor a Victoria's Secret-ben voltam, de nem volt szándékomban egyikkel sem megcsalni őt.

Különben is, én mit mondjak, mikor az új filmjében más pasikkal smárol? Nekem sem jó érzés azt látni, de én sosem szólok érte. Ő pedig mindig kiveri a balhét.

Főleg Barbira féltékeny, egy magyar modellre, aki szintén ott volt a Victoria's Secret-ben. És elmentem az

afterpartyra, ő is ott volt, és akkor mi van? Ez nem jelent semmit. A közös képem vele... Azt pedig ő kérte, én pedig beleegyeztem, elvégre az nincs megtiltva, hogy másokkal fényképezkedjek. Meg egyébként is, ha jól tudom, Barbinak van barátja, úgyhogy esélyem sem lenne.

És Zoe... Igen, ő tetszik, de nála meg aztán végképp nincs semmi esélyem.

Nem feledkeztem meg Selenáról, mert szeretem, de az utóbbi időben teljesen eltávolodtunk. Azt viszont nem akarom, hogy szakítsunk.

 - Sajnálom, Selena, de el vagyok havazva - nyögtem ki végül, miután mindez végigfutott az agyamon - És a modellek azok csak modellek, nem érdekelnek.

 - Engem pedig tudod, mi nem érdekel? TE! Nem érdekel, hogy nem lesz annyi eladott albumom, az sem, ha a homályba merülök, de én nem bírom melletted. - remegősödött meg a hangja - Végeztünk!

 - Mi...? Te most... Most... Szakítasz velem? - kezdtem dadogni, az Isten tudja miért. 

 - Így van, szakítok, ahogy mondtad! És ne keress többet! - kiabálta, és kinyomta a telefont.

Szakított velem. Selena Gomez szakított velem. Én pedig szingli lettem. 

Ha ezt megtudja a sajtó... Jézusom, mi lesz ebből. Biztos vagyok benne, hogy már ma hallani fogja mindenki, amilyen dühös volt most Selena. 

Hirtelen a szemem könnybe lábadt. Kétévnyi kapcsolat után egyszerűen csak: vége. Négy betűs szó, és mennyi bajt okoz. 

De teljesen az én hibám. És igaza van, két napig nem hívtam, pedig megtehettem volna. Viszont tényleg nem csaltam meg senkivel. Se Barbival, se senkivel. 

Mindez a tavaszi szünetben történt, ami egy hete volt. A Victoria's Secret - ben tényleg nagyon sok szép lány volt, de egyiket sem tudtam volna elképzelni a barátnőmként. Barbi pedig… Ő nagyon rendes lány, talán ő volt ott a legnormálisabb, de csak barátként nézek rá.

Szívem ezer darabra tört, ahogyan belegondoltam, mit is mondott most Selena. Kocsit sem volt kedvem vezetni, de muszáj volt hazamennem. Elfordítottam a kulcsot, és beindult a motor. Egész úton nem is figyeltem a jelzőlámpákra, csak mentem és mentem. 

A könnyeimtől alig láttam valamit, csak homályos pacnikat, amik a kocsik és az emberek lettek volna. A levegő nem volt hajlandó normálisan kijönni a tüdőmből, csak szipogva, így rendesen el is szédültem lélegzés közben. Teljesen gyenge voltam, a lábam csak alig tudta nyomkodni a pedált, mégis egy pillanatra sem mozdult onnan, így elérve a 100 km/h sebességet.

Viszont mikor befordultam egy kanyarba, kihajtott elém egy kamion. Teljes erőmből nyomtam rá a fékpedálra, de túl gyorsan mentem ahhoz, hogy időben meg tudjak állni. Egy hatalmas csattanás keretében elsötétült minden a fejemben.

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Már vagy egy órája annak, hogy Justin elment. Nem jöttem rá viselkedésének okára, és ez nagyon idegesített. 

Viszont azt is észben tartottam, hogy már csak egy óra, és mehetek haza. A viziten már túl vagyok, de még kell egy óra, míg minden meglesz. Addig is úgy döntöttem, hogy tévézek egy kicsit. 

Nyújtózkodtam egyet a távirányítóért, és bekapcsoltam a tévét. A híradó jött be. Jól esett nézni, mert már vagy egy hete tuti, hogy nem néztem híradót, így ebből egyenesen következik, hogy semmit nem tudok arról, ami jelen pillanatban a nagyvilágban zajlik.

Tíz perc híradó után hirtelen egy teljesen más adó jött be, pedig egy ujjal sem értem hozzá a távirányítóhoz.

" Hölgyeim és Uraim, megszakítjuk adásunkat!

Justin Bieber, a 18 éves kanadai tini sztár, súlyos balesetet szenvedett a King's Road közelében levő útkereszteződésnél. Egy teherszállító kamionba ütközött a megengedettnél jóval magasabb sebességgel. Állapota súlyos, ezért rohammentővel a legközelebbi kórházba szállítják, a Ronald Reagan Kórházba. Nem megerősített információk szerint a tini sztárral szakított barátnője, Selena Gomez, mert nem tudta tovább elviselni a kanadai popszenzációt övező lány hadsereget. 

További pletykák szerint a 20 éves színész- és énekesnő féltékeny lett Barbara Palvin-ra, egy gyönyörű magyar modellre, akivel Justin a Victoria's Secret-ben találkozott. A Lava nevezetű klubban, ahol az afterparty- t tartották, Justin Bieber és a szépséges modell együtt jelentek meg, és együtt is távoztak onnan. Nem lehet tudni a szakításuk főbb okát, de nem is ez a legfontosabb jelen pillanatban, hanem az, hogy a tini sztár épségben megússza a balesetet. "

Ronald Reagan?! De hisz én is itt vagyok! Jézusom, ez hihetetlen! Justin balesetet szenvedett! Remélem nem fog meghalni... Azt sem tudtam, hogy van barátnője.. és hogy Selena Gomez? Ó, te jó Isten, menten kapok egy szívinfarktust, ha nem tudom meg most azonnal, hogy van.

 - Gyorsan, gyorsan a műtőbe, nem sok ideje van hátra! - kiabálták kintről.

Egyből tudtam, hogy Justinról van szó, és mivel már fel voltam öltözve, ezért felpattantam az ágyból, és kinyitottam az ajtót. Három rohanó férfit láttam meg, és egy nem éppen kellemes látványt, ami Justint jelentette. 

Az arca véres volt, éppen csak azt csíptem el, mert el is rohantak vele, egyenesen be a műtőbe. Elfogott a rosszullét. 

Pár napja még simán azt kívántam volna, hogy bárcsak eltűnne az életemből, de most valahogy mégis szörnyen éreztem magam, mikor megláttam. Mégiscsak ő mentette meg az életem... 

A szívem nem akarta abbahagyni az erős dobogást, már szinte majdnem kiszakadt a mellkasomból, annyira erősen diktálta az ütemet. Szédültem és a fejem is fájt, ezért visszamentem, és leültem az ágyamra. Ittam egy pohár vizet, és utána már jobban éreztem magam. Ilyen stresszes helyzetekben mindig leesik a vérnyomásom.

 - Szia, kicsim, megjöttem, az orvo... - nyitott be anya az ajtón, de mikor meglátta, hogy próbálom a vérnyomásom visszahozni a helyes értékre, elakadt a szava - Mi történt?!

 - Justint öt perce hozták be, súlyos balesetet szenvedett, és én láttam, ahogy beviszik... - kapaszkodtam az ágy korlátjába.

Anya arcán láttam a ledöbbenést mondatom hallatán. Odajött mellém az ágyra, és megsimogatott. 

 - Biztosan rendbe jön - mondta, de látszott rajta, hogy kételkedett saját szavai valóságtartalmában.

Tíz percig meg se tudtam mozdulni. De aztán el kellett hagynunk a kórtermet, így hazaindultunk. Még utoljára a műtő felé néztem, és már ott láttam egy ideges, síró nőt, aki valószínűleg Justin anyukája lehetett.

Nem szívesen mentem el, de muszáj volt, így anyával elhagytuk a kórházat.

~*~

Itt roskadok a szobámban, tanulnom kéne a törit, de egy szót sem tudok most megjegyezni. Holnap már mennem kell suliba, mert ma jöttem ki és semmi bajom. Illetve igenis, van bajom, de nem külsőleg.

Justinról még mindig semmi hír. Már több mint három órája. A tévé folyamatosan be van kapcsolva, és csak azt figyelem, hogy mondanak-e már valamit.

Abbeyékkel beszéltem Skypeon, és elsírták magukat nekem, hogy ha Justinnak valami baja lesz, ők azt nem élik túl. 

Ma szerda van, és pénteken lesz a bál, de ez a legutolsó dolog, ami most foglalkoztat. Szerintem Tyler addig fog élni, amíg meglátom, aztán kampec. Annyi lesz neki. 

Teljesen kiakaszt, hogy ennyire a szívemen viselem azt, ami Justinnal történt. Jó, nem szeretem, de azért azt nem akarom, hogy meghaljon. 

Gondolkozásomat a tévében levő férfihang terelte el más irányba.

"Justin Bieber megmenekült! 

Az orvosoknak sikerült megmenteni a tini sztár életét, és állapota már nem mondható kritikusnak. "Agyrázkódást kapott - nyilatkozta az orvos -, a hirtelen sokktól viszont elájult, és beverte a fejét a kocsi szélvédőjébe, amitől egy kisebb heg lett a halántékán, de ha a ma estét végigalussza, holnapra nem lesz baja. Nem sok hiányzott a halálhoz, az volt az egyedüli szerencséje, hogy még időben lefékezett, és az ütközés ereje nem volt súlyos"

Tehát aggodalomra semmi ok, a tini sztár rendbe fog jönni"

Hirtelen egy kéttonnás szikla omlott le a szívemről. Rendbe fog jönni... Te jó ég, magamra sem ismerek. Mintha nem is Justinról lenne szó. Miért viselkedek így? Jézus... De most már komolyan abbahagyom ezt a felettébb nem megszokott viselkedésmódot, amit produkálok. Rendbe jön, és ennyi. Ne ragozzuk tovább. 

 - Csajszi, lááááááttaaaaaaaaad? Rendbe fog jönniiiiii! - kiabált bele a mikrofonba Deena boldogan.

 - Láttam. - csak ennyit feleltem, és mosolyogtam egyet, mert azért bunkó nem leszek.

 - Ja, és a sok balesetre való tekintettel a bált áttették jövő hét péntekre - tolakodott bele Abbey is a kamerába.

Na, azért ennek örültem. Nem akartam ilyen állapotba elmenni, ráadásul így már nincs is kivel mennem a bálra. Jövő hét péntekig csak elhív valaki... Remélem.

 - Jól van csajszink, mi megyünk, mert tanulni kell - integettek, és pillanatokon belül megszakadt a kapcsolat.

Én is befejeztem még a teendőimet, de mire oda jutottam, hogy kész vagyok, 11 óra volt. Gyorsan lezuhanyoztam, és lefeküdtem.

Nagyon megkönnyebbültem, hogy Justin rendbe fog jönni. Nem is tudom... olyan rosszul érzem magam amiatt, hogy olyan lekezelő voltam vele. Talán változtatnom kéne. Áh… nem, az nem fog menni. Én hozzá soha nem fogok tudni kedves lenni. Még mindig nem kedvelem, de már nem annyira utálom. 

Idegesít az, hogy nem tudom, hogy mit is gondolom róla. Egy dologban azonban biztos vagyok: 

Valami megmozdult bennem vele kapcsolatban.  De hogy ez jó-e vagy nem, azt még magam sem tudom.

6.rész - Hogy történt?

Jó hosszú részt hoztam nektek, és sokat dolgoztam vele, remélem kellőképp át lehet érezni Zoe és Justin érzéseit..:DD Köszönöm az eddigi kommenteket, remélem most is sokat kapok :$$ De nem dumálok fölöslegesen, olvassatok :)

Ez a nap is szokásosan indult. Hót kómásan ültem a buszon Abbeyékkel szemben, és a bálról beszélgettünk. Még mindig azon veszekedtek, hogy melyiküket hívja majd el Justin. Az sem biztos, hogy őket hívja el, de nem akarom őket letörni, mert akkor csak még rosszabb lesz.
Szerencsés vagyok, hogy nekem már megvan a jelöltem, akivel majd megyek a bálba. Még nem hívott, el, de biztosra veszem, hogy majd el fog. Végre nem kell azon törnöm magam, hogy mikor fog majd elhívni valaki egy ilyen eseményre, aki méltó arra, hogy mutatkozzak vele.
Minden évben van végzős bál, ahová értelemszerűen csak a végzősök mehetnek be. Mindig is kíváncsi voltam, hogy mi folyik olyankor odabent, mert mióta ebbe a suliba járok, azóta csak dicsértet hallottam a bállal kapcsolatban. És végre eljött az én időm.
Személyesen is megtapasztalhatom, hogy milyen ez a rendezvény, méghozzá a suli számomra legjobb pasijával, Tyler Adamsszel. Most sok lány féltékeny lehet rám, mert ugye tegnap kiderült, hogy együtt vagyunk, a kapcsolatfelkérés miatt. És van is rá okuk, hogy azok legyenek.
 - Megjöttünk - állt fel unottan Deena, és a busz ajtaja felé vette az irányt.
Én is követtem, ahogyan Abbey is, és az épület felé indultunk. Ahogy közelebb mentünk, észrevettem, hogy szinte a fél suli engem bámul, de halvány lila gőzöm sem volt róla, hogy miért. Szerintem Tyler miatt.
 - Zoe, miért néznek így ránk? - suttogta oda nekem Deena.
 - Nem tudom, szerintem Tyler az oka - súgtam vissza.
Az emlegetett szamaram szembejött velem a folyosón, Mr. Tökéj és legjobb haverja társaságában.
Justin jelenléte ismét felidéztette velem a tegnap történteket. És ahogyan láttam, ő is így volt ezzel, mert nagyon furcsán nézett rám.
 - Szia, cica - ölelt át Ty.
Kézen fogva mentünk tovább a folyosón, egészen a tanteremig. Rengetegen megnéztek, és egy idő után már kezdett zavarni, de nem foglalkoztam velük.
Beültünk első órára, minden ugyanúgy ment, mint szokott, egy dolgot kivéve.
Az általam legbeképzeltebbnek titulált személy egész órán meg sem szólalt. Nem dumált a haverjaihoz, semmit nem csinált. Még a tanárra is alig figyelt, Mr. Johnson már vagy tízszer biztosan szólt neki, mire meghallotta. Rettentő furcsa volt őt így látni, mert máskor mindig beszél, vagy csinál valamit, amivel felvonja magára a figyelmet, de most semmi. Mintha nem is őt láttam volna.
Tekintetéből semmit nem tudtam kivenni, csak annyit láttam, hogy össze van zavarodva. Ebben biztos voltam. És magamat is furcsálltam, mert szinte végig őt néztem. Annyira érdekelt, hogy mit érezhet most, és egyáltalán mi lelte, hogy ilyen viselkedést produkál.
Amin aztán a legeslegjobban megdöbbentem, hogy Tyler úgy viselkedett, mint ő szokott. Testet cseréltek? Jaj, ne, én nem bírnék hozzá érni. Én Tylerre tudok csak úgy nézni, mint egy férfira, a többi csak haver, vagy még annyi sem.
Hihetetlen ez az egész, mintha egy párhuzamos világban lennék...

~*~ Justin szemszöge ~*~

Le vagyok magamon döbbenve. Annyira furcsán érzem magam a tegnapi óta.. Nem is tudom, hogy miért. Nem tudom kiütni a fejemből azokat az érzelmeket és látványokat, amik tegnap történtek. Még így az utcán sétálva is alig tudok gondolkozni, pedig ez itt egy elhagyott hely, nem igazán van itt lélek.
Rossz volt látni Zoet és Tylert együtt ma reggel. Ráadásul a srácoktól is folyton azt hallom, hogy "Tényleg lefeküdtetek?". Na, ne. Ezt nem akarom hallgatni.
Lelki világom most olyan, mintha az ördög megátkozta volna, és nem oldaná fel soha ezt a kínt. Sosem éreztem még ilyet. Nem is ismerem Zoet, mégis annyira vonz. Annyira érdekel a világa, az egész lány kész csukott könyv, ami csak arra vár, hogy kinyissák. És én ki akarom nyitni. Meg akarom ismerni, de ő olyan szinten utál engem, hogy még a háta közepére sem kívánna. Ráadásul Tyler is bejött a képbe.
Bieber… a helyzeted reménytelen.

~*~ Zoe szemszöge ~*~

A napnak vége. Úgy döntöttem, hogy egyedül megyek most haza a kerülő úton, mert muszáj szellőztetnem a
fejem. És nem tudtam másról gondolkozni, csak a bálról.
A bál most pénteken lesz. Ma még csak hétfő van, viszont Tyler még mindig nem hívott el.
 - Szia, cica - karolt át az egyik srác hirtelen Tyler baráti köréből.
Nagyon megijesztett, mert a semmiből tűnt elő. És nyomult is.
 - Nem vagyok a cicád - löktem le magamról a kezét.
 - Jaj, ugyan már, ne kéresd magad, ha Tylerrel megtetted, velem sem lesz bajod - jött egyre közelebb.
Micsoda?! Mit tettem én meg Tylerrel? Hisz nem is történt semmi... Ez a bunkó viszont egyre jobban nyomul rám, és nincs itt senki, aki segíthetne. Csak ketten vagyunk.
 - Na gyere, cica, elviszlek - ragadta meg a kezem erőszakosan.
 - Nem megyek sehová! - ordítottam vele.
De ő nem tágított. Ráncigálni kezdett a másik irányba, és még sikítani sem tudtam, mert a levegő beleszorult a tüdőmbe. Szörnyen meg voltam rémülve. Egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, még nyelni is alig tudtam. Próbáltam kitépni magamat a karjaiból, de nem ment, erősebb volt nálam. Egyszer viszont végre kijött hang a torkomból.
 - Segítség! - ordítottam torkom szakadtából.
Nem is reménykedtem, hogy valaki meghallja, hisz tényleg nincs itt senki, a kerülőút már csak ilyen. És még egy sallert is kaptam az előbbi tettem miatt, amitől az arcom rettentően sajogni kezdett.
A srác össze - visszaráncigált, nem tudtam tenni semmit, mert ahol csak ért, lefogott. Egy sötét helyre vitt, amiről aztán kiderült, hogy egy csatorna. Egy elhagyott része a városnak.
És a legrémisztőbb az volt, hogy amikor beértünk, tudatosultam vele, hogy nem egyedül leszünk bent. Vihogás hallatszódott, és mind fiú volt.
Hihetetlenül féltem, mindenem remegett, mint a nyárfalevél. Mozdulni sem tudtam, a rémület hatalmába kerítette az egész testemet. Szörnyű érzés volt tudatosulni a ténnyel, hogy ezek most talán megölnek. De ami rosszabb… Lehet, hogy megerőszakolnak.
A srácnak bizonyára könnyű dolga lehetett, mert védekezni sem védekeztem, hisz sokkot kaptam.
 - Meghoztam, skacok - mondta a srác, és lelökött a földre teljes erejéből.
Homályosan láttam, de annyit kivettem, hogy négyen állnak körülöttem, és mind fiú.
 - Hmm, nem is rossz - dörzsölte össze a tenyerét az egyik.
Mit akarnak tőlem? Egy biztos: semmi jót. Legalábbis semmi olyat, ami nekem jó lenne.
 - Kötözzétek ki - utasította bizonyára a nagyfőnök.
Kikötözött, így mozdulni sem tudtam. Kisebb fény szűrődött be a csatornába, így láthattam a négy személyt. Kettő az osztályomba jár, a másik kettőt pedig csak látásból ismerem. Peter és Brian voltak azok, akiket biztosan be tudtam azonosítani. Soha el nem képzeltem volna, hogy ilyenek, hisz már mióta egy osztályba járunk.
Kezem teljesen sajgott az erős kötéstől, ahogyan a bokám is, mivel állva kötöztek ki, a falhoz nyomva. A gyomrom felfordult az izgalomtól, azt hittem menten kidobom a taccsot, de sikerült fékeznem magam. Szédültem, fájt a fejem. Nem tudtam tartani magam, így csak függtem ott a falnak nyomva erőhiányosan. A reményem feladtam, velem most úgyis csinálnak valamit: vagy megölnek, vagy megerőszakolnak.
De hirtelen a semmiből eszembe jutottak az elrablóm szavai: "Ha Tylerrel megtetted, velem sem lesz bajod".
Én nem is csináltam semmit Tylerrel… Honnan veszik? Nem történt semmi, csak csókolóztunk eddig. Azért annak még pár nap után nincs is itt az ideje, főleg úgy, hogy én még szűz vagyok. Nem értek semmit.
 - Nos, cica. - simította meg az arcomat Brian, és egyre haladt lejjebb a melleim felé - Nem is vagy rossz bőr.
Sziszegtem minden egyes érintésnél, egyszerűen undorodtam tőle. Levette rólam a kezét hála Istennek, de nem ment el előlem.
 - Ha nem ellenkezel, nem fog fájni - mondta, és a pólóm alá nyúlt, mire az izmaim teljesen megfeszültek.
Keze hideg volt és érdes, érintése egyáltalán nem volt gyengédnek mondható. A pólómat szabályosan leszaggatta rólam, így csak a melltartóm maradt. Ugyanezt tette a nadrágommal is, az viszont egyben maradt.
Tehetetlen voltam. A kezem és a lábam le van kötözve, a félelem pedig nem engedi, hogy akármit is csináljak. Próbáltam ellenkezni, de minden egyes reakcióm után kaptam egy ütést, hol az arcomra, hol a karomra, de volt olyan is, hogy a gyomorszájamba, amitől levegőt sem tudtam venni.
Körülbelül a nyolcadik ütés után sírni kezdtem. Mindenem rettentően fájt, és fáztam is a hideg csatornában.
Brian érintése hirtelen visszatért a testemre. A többi csak röhögött, és biztatták őt, hogy tegye meg.
A szervezetem viszont nem bírta tovább, felmondta a szolgálatot. Elájultam.

~*~

 - Kösse be az infúziót - hallottam egy férfihangot.
Nyitogatni kezdtem a szemem, de csak fényt láttam, így rögtön vissza is csuktam.
Eszembe jutottak legutóbbi emlékeim, és teljes erőmből sikítani kezdtem, utána pedig sírni. Megint remegtem. De nem fáztam, mert valami kellemes meleget árasztott rám.
 - Ne aggódjon, kisasszony. Itt biztonságban van - simogatott meg egy kéz, amihez egy bársonyos hang járult.
Megpróbálkoztam ismét a szemeim kinyitásával, és ezúttal sikerült is. Egy szobában találtam magam, amit nem értettem. Csak a szagról jöttem rá, hogy ez egy kórház.
Hogy kerülök ide? Ki hozott be? És mit csináltak velem azok a barmok..? Vajon sikerült nekik elvenni a szüzességem?
Hirtelen egy orvos lépett be az ajtón.
 - Zoe Parker? - kérdezte kedvesen.
 - Igen? - kérdeztem, bár igazából kijelenteni akartam.
 - Rendben, nincs amnéziája - motyogta halkan magában és valamit lejegyzetelt a papírjára.
 - Hogy kerülök ide? Mi történt? - tettem fel sorjában a kérdéseket, ami teljesen érthető volt, mert nem emlékszem semmire.
 - Egy fiatalember hozta be magát egy órája, ha egy pillanatot is késik, maga már nem lenne itt - közölte.
Egy fiatalember? De... Nem volt ott senki, csak az elrablóim...
 - És… meg... megerő...? - dadogtam, de a szót nem tudtam kimondani.
Hála Istennek az orvos megértette, hogy mi is lenne a kérdésem.
 - A nőgyógyász már megnézte magát, az eredmények a laborban vannak, pár perc és kiderül - felelte.
Jézusom… Nagyon félek. Mi van, ha megerőszakoltak? Inkább öltek volna meg, de azzal a ténnyel együtt élni, hogy valakit megerőszakoltak, nem könnyű. És remélem, hogy nekem sem kell ezen átmennem.
 - Itt van az édesanyja, kívánja, hogy bejöjjön? - kérdezte tőlem.
 - Igen - vágtam rá rögtön.
Végre láthatom anyát. De biztosan le fog szidni, hogy ilyen felelőtlen vagyok, hogy egyedül mentem ilyen helyre.
 - Zoe, kicsim - rohant oda hozzám anya, és a karjaiba zárt.
Érintésétől mindenem sajogni kezdett, és szisszentem egy nagyot. Ekkor láttam, hogy mindenem be van kötve, és tele vagyok kék-zöld foltokkal. Bele sem merek gondolni, hogy az arcom hogy nézhet ki.
 - Anya, én annyira sajnálom - kezdtek potyogni a könnyeim.
 - Nem érdekes, Zoe, az a fontos, hogy most itt vagy, és nincsen komolyabb bajod - simogatott.
Megnyugodtam. Végre biztonságban vagyok. Már csak az eredmény miatt aggódom.
 - Jaj, Istenem, hugi - szaladt oda hozzám Austin.
 - Austin! - próbáltam átölelni kisebb-nagyobb sikerrel.
 - Megölöm azokat, akik ezt tették veled. - torzult el az arca a dühtől.
 - Hagyd, már vége - nyugtattam egy kicsit.
Hirtelen megszállta a fejemet a gondolat: vajon ők tudják, hogy ki hozott be ide? Fel is tettem a kérdésemet nekik.
 - Ti tudjátok, hogy ki hozott be? - néztem felváltva rájuk.
 - Hát, igen tudjuk - felelte anya.
 - És ki volt? - már rettentő kíváncsi voltam, de még mindig nem mondtak semmit.
 - Hát, aki behozott téged az... - már mikor kimondta volna, az orvos benyitott.
 - Megjöttek az eredmények - bólintott egyet az ősz fejével.
Pont a legjobbkor. El is felejtettem az előző beszélgetésünket, vagyis inkább a kérdésemet, ami még mindig megválaszolatlan, mert hatalmába kerített az izgalom és a kíváncsiság, hogy vajon szűz vagyok-e még.
 - Jó hírem van, Zoet nem érte nemi erőszak - mosolyodott el az egyébként komoly férfi.
Egy egész bolygó esett le a szívemről. Hihetetlenül megkönnyebbültem, hogy azok a szerencsétlenek mégsem fosztottak meg ettől.
Anyáék megszorították a kezemet, jelezve, hogy ők is nagyon örülnek a hírnek.
 - Kérem, menjenek ki, a kisasszonynak pihennie kell - mondta anyáéknak az orvos.
Jól megölelgettek, és megígérték, hogy visszajönnek. Másodperceken belül csak egyedül voltam a szobában.
És akkor ismét eszembe jutott: anyáék nem mondták el, hogy ki hozott be. Az oldalam már majd kilyukadt a kíváncsiságtól.
Lehet, hogy az egyik elrablóm szánt meg? Az lehetetlen… Mindenki nagyon élvezte a kínzásomat abban a csatornában. De akkor hogy a francba kerülök ide?
Minden egyes lehetőség végigfutott az agyamon, ami túl fáradt lett a sok gondolkozásban. Úgy döntöttem, hogy alszom egyet, hátha úgy jobb lesz. Lehunytam a szemem, és el is aludtam.

~*~

Pár óra alvás után már sokkal jobban éreztem magam, a fejem sem sajgott annyira, és a testrészeimet is könnyebben tudtam mozgatni. Anyáék voltak még bent egy párszor, de el is mentek, mert mindkettőjüket várta a munka. Nagyon nem akartak ott hagyni, de elhessegettem őket, hisz nem vagyok már kisbaba, 18 éves leszek.
 - Miss. Parker, látogatója ékezett - nyitott be a nővér - Beengedhetem?
 - Persze - mondtam fura arckifejezéssel, mert fogalmam sem volt arról, hogy ki jöhet be.
Az ajtó visszacsukódott egy pillanatra. Én kíváncsian vártam a rejtélyes látogatómat.
Pillanatokon belül kinyílt az ajtó, és egy felzselézett haj bukkant fel mögüle. Aztán megláttam a haj tulajdonosát is, amitől ismét majdnem elájultam.
Mi a francot keres ő itt? Szemeim tágra nyíltak, és a levegő egy pillanatra belém szorult, de keserves kínok közepette végül sikerült kiengednem.
Kezében egy nagy csokor virág volt, méghozzá a kedvenc virágom: a vörös rózsa. Félve bejött a kórtermembe, odahúzott egy széket és leült mellém. A virágot beletette egy üres vázába, ami az éjjeli szekrényemen pihent. Mikor elvette arca elől a csokrot, csak akkor láttam, hogy lila foltok vannak az arcán és a kezén.
Megszólalni sem tudtam, mert rájöttem: ő volt az, aki megmentett.
Hatalmas szemekkel nézett rám, és várta a reakciómat. Csak annyit láthatott, hogy meredtem ülök egy kórházi ágyban, körülírhatatlan arckifejezéssel. Ötpercnyi csend után megszólalt.
 - Jól vagy? - harapdálta alsó ajkát.
Erről a kérdésről eszembe jutott, amikor a fa alatt ültünk. Ugyanezt kérdezte, és akkor nem méltattam válaszra. Most viszont nem leszek ilyen.
 - Jobban - feleltem végül és egy halvány mosollyal jutalmaztam.
Nem tudtam, hogy mit mondjak. Azt fontolgattam, hogy felteszem neki a kérdést, és már nyitottam is a szám, de nem jött ki rajta hang. Nagy erőfeszítés után végül kinyögtem:
 - Hogy történt? - néztem szemeibe, ami csillogott, mint a gyémánt, viszont egy kék monokli elrontotta a varázst.
De miféle varázst? Komolyan a szemeiről áradozom? Zoe, téged kicseréltek.
 - Hátul mentem haza, és fiúröhögést hallottam egy csatornából - kezdte el a sztorit - Elcsíptem egy mondatot, méghozzá azt, hogy: "Na, mire vársz? Ne rezelj be, a csaj már nem szűz, emlékszel, hogy Tyler mit mondott?" Rögtön tudtam, hogy rólad van szó, ezért bementem a csatornába. Négyen voltak, köztük Brian és Peter. Mikor feleszméltek, hogy segíteni akarok, nekem támadtak, és verekedni kezdtünk. Hármat sikerült levernem, de Briannel sokáig verekedtünk, mígnem ő is kidőlt. Téged bent találtalak a csatorna mélyében fehérneműre vetkőztetve, ájultan. Felhívtam a mentőket és a zsarukat, úgyhogy a fiúkat lecsukták, téged pedig elvitt a mentő.
Ájuldozva hallgattam mondanivalóját. És ahogy láttam rajta, nem hazudott, mert teljesen őszintén nézett a szemembe.
 - Miért, Tyler mit mondott? - tettem fel azt a kérdést, amit a legjobban nem értettem.
 - Hát - itt kicsit megakadt - Tyler elmesélte, hogy lefeküdtetek.
MICSODA?! Lefeküdtünk..?! De… ezt nem hiszem el. Szemöldököm az egekbe szökött, a szemem a kétszeresére tágult, és a szívem ezerrel kalapált.
 - De... de... de... mi nem is... - kezdtem dadogni és a sírás határán lépkedtem.
Erre a mellettem félénken ülő srác összeráncolta a szemöldökét. Látszólag nem értett semmit.
 - Nem… nem feküdtetek le? - dadogta ő is hozzám hasonlóan.
Én csak ráztam a fejem, és a könnyeim elő is törtek.
Tyler egy szemét paraszt. Így már mindent értek. A suliban az összesúgást, hogy mindenki engem nézett... Valószínűleg azért, mert Tyler már a fél sulinak elmondta, hogy lefeküdtem vele, mikor egyáltalán nem így történt.
Hatalmasat csalódtam. A legjobban az bánt, hogy mennyire tetszett nekem, és nem is vettem észre, hogy milyen is igazából. És ha ő nem terjeszti el ezt a hülyeséget, akkor én most nem feküdnék itt tele kék-zöld foltokkal.
A könnyeim nem álltak el. Igazából nem is tudtam, hogy miért sírok. Az idegesség, a csalódás, vagy a kihasználtság érzése miatt? Nem is érdekel. Csak sírok és kész. Ha a szervezetem így reagál a nyomásra, csak nyugodtan. Ezután már jobb lesz.
Arra eszméltem fel, hogy Justin feláll a székéből. Így van, ő volt a megmentőm. És most nem éreztem iránta utálatot, hisz ő mentette meg az életem.
Felállt a székéből, és az ágyam szélére ült. Felém kezdett el közeledni, karját ismét kitárta, és magához húzott. Nem bántam. Most az egyszer nem bántam, hogy átölelt, mert szükségem volt rá. Így én is visszaöleltem, mire ő már kicsit bátrabban közelebb ült hozzám. Percekig ölelkeztünk, amitől rettentő furcsa érzésem támadt, elvégre nem mindennap ölelgeti az ember azt a személyt, akit utál. De én már nem utáltam. Mondjuk úgy, hogy nem kedvelem. Vagyis... Ne mondjunk semmit, mert még nem tudom, hogy mit érzek.
 - Tudtam én, hogy nem vagy te olyan lány - simogatta a hátam.
Ezen a mondaton mérhetetlenül meglepődtem. Úgy beszél, mintha egy nagy kő esett volna le a szívéről, hogy nem igaz a hír. De nem foglalkoztam vele, inkább csak sírtam.
Kis idő múlva már kicsit enyhült a sírásom. Justin visszaült mellém, és a kezemért nyúlt. Ezt is hagytam. Zoe... Ez nem te vagy. Hagyod, hogy megöleljen, meg még azt is, hogy a kezedet fogja? Mi van veled? Szerintem ez csak a hirtelen érzelemhullám oka.
 - Mennem kell - nyúlt a telefonja után, és elengedte a kezem.
 - Rendben - mosolyogtam rá, megköszönve, hogy megvigasztalt.
Távozása előtt még egyszer átölelt. És ezt is hagytam. Kezdek benne kételkedni, hogy én vagyok én.
 - Justin - szóltam utána még mielőtt kiment volna - Köszönöm.
Nem felet, csak egy mosollyal jutalmazott meg. Perceken belül kiment az ajtón, és én ismét egyedül maradtam.

~*~ Justin szemszöge ~*~

Mérhetetlenül megkönnyebbültem. Nem igaz a hír, nem feküdtek le. Istenem, annyira örülök… Ráadásul hagyta, hogy megöleljem. Ez már haladás nála nézve. Nem viselkedett velem úgy, ahogyan szokott,  bár szerintem csak azért, mert ez történt. De nem érdekel, most már jobban van, és én nyugodt vagyok. Reméltem, hogy nem lesz semmi baja.
Jézusom, Bieber, te hülye vagy. Zoe Bree Parkerről áradozol, a személyről, aki utál téged, és veszélyt jelent rád. De ez most valahogy nem érdekel. Valamiért nem. És azt hiszem, rájöttem, hogy miért nem.
Tetszik nekem.

5.rész - És...milyen volt?

Nagyon remélem, hogy ezzel a résszel most kellőképp összezavartalak titeket :D Kommentben írjátok meg, hogy milyen lett :) Köszönöm az eddigi hozzászólásokat is, sokat jelent mindegyik egytől-egyig :) De nem rizsálok, olvassatok ;DD Puszi <333

~Zoe*

Vasárnap hála Istennek mindenki megadta nekem azt az örömöt, hogy magamtól keljek fel, és semmiféle SMS ne zavarjon meg. Tíz óra körül le is mentem reggelizni. Anya, mint mindig, széles mosollyal az arcán fogadott.
 - Jó reggelt, Zoe, hogy aludtál? - tolta elém a reggelit.
 - Egész jól - kezdtem bele a fincsi amerikai palacsintámba.
A várva várt, emlegetett SMS meg is érkezett, szerencsére nem ébresztő szándékkal.

"Mikor jössz át? Úgy hiányzol..<33"

Majd' ráolvadtam a székemre az üzenet olvasása alatt. Nekem is hiányzik már, átmegyek reggeli után. Meg is írtam neki, hogy ne nyafogjon, nem mintha nem esne jól a gesztusa, sőt, egyenesen eszméletlenül jól esik.
Kicsit kicsinosítottam magam és Tylert céloztam be következő állomásnak.
Ő egy kicsit messzebb lakik, de nem bánom, mert így legalább szellőzik a fejem, míg odaérek.
Már az utca végéről láttam, hogy leskelődik a kapuból utánam. Mikor meglátott, futni kezdett felém, én is felé. Olyan volt ez a jelenet, mint a romantikus filmekben szokott, éppen ezért (is) húzódott hatalmas vigyor az arcomra. Találkozásunkkor csókban forrtunk össze, és egy meleg öleléssel jutalmaztuk a másikat.
 - Hiányoztál - suttogta halkan a fülembe.
 - Te is nekem - tettem ugyanúgy, ahogyan ő.
Bementünk a házba, egyenesen fel a szobájába, és ott folytattuk, amit elkezdtünk a buli után.
Annyira jól csókolt, hogy a lábaim szabályosan remegni kezdtek, és már csak kezeimmel tudtam magam tartani, Tyler nyakába kapaszkodva. Egyre hevesebbek lettünk, de én nem akartam többet, mert még túl korainak éreztem, meg egyébként is szűz vagyok.
Eszméletlen jót smároltunk, viszont egyszer éktelen tini sikítozást hallottunk az utca felől.
 - Mi a franc? - nézett ki Tyler az ablakon összeráncolt szemöldökkel.
Én is odaálltam mellé, és mit láttam? Na, mit? Mr. Tini bálványt, ahogyan fut vagy húsz sikítozó csaj elől. Mikor elérte Tyler házának ajtaját, dörömbölni kezdett.
 - Haveer, engedj be, mert meg fogok halniii! - ütötte az ajtót, mint egy elmebeteg.
 - Nehogy beengedd - mondtam rögtön - Szép halála lesz, legalább a rajongói közt fog meghalni.
A szívdöglesztő, általam félig levetkőztetett pasim leeresztette vállait, és vágott nekem egy "Ezt ugye te sem gondoltad komolyan?" fejet, és leszaladt a földszintre, hozzátenném, hogy továbbra is félmeztelenül.
Beengedte a nem éppen kívánatos személyt, akinek a szuszogását a második emeletről is hallottam. Nem mentem le, csak beálltam a lépcsőfordulóba, hogy ne vegyen észre.
 - Kösz, bro - ütötte meg Tyler vállát.
Szerintem ekkor vehette észre, hogy nincs is rajta felső, mert elfintorodott és ledöbbent. Nem csodálom, legalább meglátta, hogy milyen egy kidolgozott férfi test.
 - Megzavartam valamit? - meresztette ki a szemeit, és kicsit zavarba jött.
 - Hát… ami azt illeti, itt van a barátnőm - vakargatta a tarkóját Tyler.
 - Van barátnőd? És ki az? - kezdett rögtön érdeklődni.
Tyler a lépcsőforduló felé fordult, mintha csak megérezte volna, hogy ott vagyok. Intett nekem, hogy menjek le, én pedig szépen lassan lesétáltam a lépcsőn. Minél lentebb mentem, Justin szeme annál nagyobbra guvadt ki. Odaálltam Tyler mellé, ő pedig átkarolta a derekamat.

~*~ Justin szemszöge ~*~

 
Csak meredten álltam ott kettőjük előtt döbbenten. Hirtelen nem is akartam elhinni azt, amit láttam, de aztán
feleszméltem, hogy nem a képzelet műve ez az egész. Láttam, ahogyan Tyler Zoe derekára simítja a kezét, amitől furcsa érzés támadt fel bennem.
Onnantól kezdve csak azt a mozdulatot tudtam figyelni. A haverom átlagnál kicsivel nagyobb keze Zoe derekát simogatta. Hogy mit éreztem? Nem akarom kimondani, mert még a vak is láthatta rajtam.
 - Ő... a... vagyis… - makogtam össze-vissza.
A fotósok sajnálhatják, hogy most nincsenek itt, mert ez a pillanat életem legkínosabb pillanatai közé tartozik. Megszólalni is alig bírok, még mindig nem tudom levenni a szemem Tyler kezéről.
 - Minden oké, haver? - ráncolta össze szemöldökét Tyler.
 - Hát persze - szedtem össze egy épkézláb mondatot, amin még magam is meglepődtem.
 - Tudom, hogy nem igazán csípitek egymást, de próbáljatok meg higgadtak lenni - nézett ránk a haverom.
Higgadtnak?! Ez az a szó, ami most a legkevésbé jellemző rám. Kint üvölt vagy 30 tini lány értem, de én itt szerencsétlenkedek a haverom és a csaja előtt. A csaja... Ó, Jézusom, de furcsa érzésem támad, mikor kimondom ezt a szót.
 - Szerintem én megyek - szólalt meg végül Zoe is.
Kitépte magát Tyler karjaiból, és visszament fel, az emeletre. Én még mindig ugyanúgy álltam, mint mikor meghallottam azt Tyler szájából, hogy "a barátnőm". Kezem félig a kilincsen volt, és csak néztem magam elé, próbálkozva felfogni ezt az egész helyzetet, persze teljesen sikertelenül.
 - Haver... - simogatta állát az előttem álló, teljesen összezavarodott haverom - Szerintem te most félt…
 - Nem vagyok az! - szakítottam félbe, még mielőtt kimondta volna azt a szót.
 - Ha te mondod - felelte és elindult a másik irányba.
Színtisztán láttam rajta, hogy elégedetten vigyorog. Biztosan azt gondolhatja, hogy végre legyőzhetett valamiben, de rosszul hiszi. A csatát megnyerte, de a háborút nem.
Viszont az én kezem még mindig nem tudott mozdulni a kilincsről. Nagy erőfeszítésbe telt, mire rábírtam a testemet valamiféle cselekvésre, mert még minden porcikám arra a bizonyos látványra koncentrált. Minden erőmet összeszedve azonban úgy döntöttem, hogy leülök a kanapéra frissen felöltözött barátom mellé.
 - Ty, megyek! - kiabált az ajtóból Zoe.
A haverom azonnal felugrott a helyéről, és eljött az a pillanat, amit nagyon nem akartam. Igazából ezt az egészet nagyon nem akartam, de ezt a leginkább.
Tyler keze ismét Zoe derekára simult, de ezúttal mindkettőt használta. Zoe karjai pedig az ő nyakát fonták körül. Szemük csukva volt, és csakis kizárólag a szájuk mozgott, illetve a nyelvük, és az is az egymáséban.
A szememet megint csak rájuk tudtam irányítani. Hiába akartam elkapni a tekintetem, nem ment. Fülemnek mérhetetlenül rosszul esett a cuppogás, amit hallattak, legszívesebben azon nyomban megsüketítettem volna magam.
Felettébb sem szándékos kínzásomnak, hála Istennek, vége szakadt. Gyorsan elirányítottam a figyelmem más felé, mert nem akartam még kínosabban érezni magam, már ha a helyzet lehet még ennél is kínosabb. Egy ajtócsattanás után már csak ketten maradtunk a házban Tylerrel.
 - Áh, milyen jó csaj, nem értem, hogy miért nem kedveled - törölte meg száját Ty, mert előbbi cselekvésük nyoma még ott díszelgett a szája szélén.
Nem kedvelem? Ki mondta, hogy nem kedvelem? Ha nem kedvelném, akkor nem érezném magam így. Viszont egyben furcsa is ez a "kedvelem" kifejezés, mert igazából azt sem tudom, hogy mit érzek az érintett lány iránt.
Kijelentését azonban nem méltattam válaszra, mert nem is tudtam volna rá semmi értelmeset mondani.
 - Mielőtt megjöttél, nagyon jól elvoltunk fent a szobámban - vigyorgott rám, mintha biztosan tudná, hogy ezzel mennyire húzza az agyam. Vagyis inkább a szívem.
 - Úgy érted, azt csináltátok? - hangsúlyoztam ki az "azt" szót.
Nagyon furcsállom most magam, mert már helyzetben simán kimondom, hogy "Lefeküdtetek?", de ez most valahogy nem csúszott ki a számon. Maximum addig tudtam volna mondani a szót, hogy le... És tovább nem.
 - Ahogy mondod, Bieber - bólogatott elégedetten.
Szóval ők le... vagyis sze... Basszus, Bieber tanulj már meg értelmesen gondolkozni! Tyler és Zoe AZT csinálták..? Na így már talán elfogadható a kérdés nyelvtanilag.
Viszont tartalmilag a legkevésbé sem.
Zoe ilyen kevés idő után már megadta volna magát? Eléggé hihetetlen, mert nem így ismerem.
Vagyis… nem is ismerem. Csak azt tudom róla, amit a családtagjai mondtak, de mást nem. Nem tudom, hogy milyen. De azt végképp nem hittem volna, hogy ilyen hamar képes rá. De végül is az ő dolga.
 - És... milyen volt? - sütöttem le a tekintetem.
Bieber, te normális vagy?! Miért kérdezel ilyet tőle, mikor már egy egyszerű csók látványa is kibillent a lelki egyensúlyodból? Meg kéne fogadnod Scooter tanácsát, és gondolkozni, mielőtt beszélnél.
 - Fantasztikus volt - nyújtózkodott - Egy igazi vadmacskához méltó - tette rá könyökét a kanapé háttámlájára.
Izmaim ennél a mondatnál a kelleténél jobban megfeszültek. Én vagyok a hülye, hogy ilyet kérdezek tőle, de erre végül is minden srác kíváncsi, akármennyire is bunkóságnak tűnik. Ezzel a kérdésemmel viszont magammal toltam ki, mert erre most nem tudok reagálni. Fantasztikus volt...megint érzem azt az érzést, mint amit a deréksimogatáskor.  Nem tetszik nekem ez az érzés.
 - Elmentek a csajaid - nézett ki az ablakon Tyler.
Na, először is egyik sem a csajom, hanem csak szimplán a rajongóim, vagy éppen a Beliebereim, akiket semmiképp nem használnék ki. Gyűlölöm, ha általánosítják őket, mert a legtöbbjük mindenben támogat, de az emberek mindig csak azokat látják közülük, akik az ágyukba akarnak. Csajomnak amúgy sem nevezek akárkit.
 - Remek - csak ennyit nyögtem ki, mert nem óhajtottam neki elmagyarázni előző gondolatmenetem - Akkor én mennék is.
 - Menj csak bro - ütött vállon.
Én is odaértem az ajtóhoz, de még egy pillanatra visszafordultam.
 - Köszönöm, hogy bejöhettem - intettem neki, és kimentem.
Igazából semmi köszönni való nincs ebben az egészben. Csak rosszabb lett, hogy bejöttem. Legfeljebb annyit tudok neki megköszönni, hogy megmentett a "csajaim" elől, az ő szavával élve.
De azt, amit mondott, még mindig nem fogtam fel.
Ők le... Na tessék, Bieber, már megint dadogsz. Szóval, maradjunk annál a kifejezésnél, hogy azt csinálták. Bevallom, csalódtam Zoeban egy kicsit. De mint ahogyan említettem, nem is ismerem, úgyhogy igazából nincs is miért csalódnom. De mégis ezt érzem.
Ugyanakkor azt sem tudom felfogni, hogy mit éreztem annál a híres - neves deréksimításnál. De a csóknál sokkal jobban éreztem. Tyler majdnem kimondta, de én nem fogom, mert még magamnak is félek bevallani, hogy ilyet mertem érezni.
Összefoglalva: most egyszerre vagyok kiakadva és elbizonytalanodva. Ez pedig kétségtelenül a legrosszabb párosítás.

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Még mindig nem tudom kiverni a fejemből Justin tekintetét, mikor meglátott. Úgy nézett ki, mint aki egy másik bolygóról jött, és teljesen eltévedt. A legkevésbé sem értem a reakciójának főbb forrását, de nem is töröm magam rajta, mert azért annyira nem érdekel.
Hazaértemkor köszöntem anyának, és felrohantam az én tulajdon birodalmamba. Muszáj tanulnom, mert a hétvégén eddig semmit nem tanultam, és holnap már suli.
Sorban tanultam hát a tantárgyakat: először matek, aztán magyar, francia, földrajz, történelem.
Éppen a legutolsónál tartottam, mikor a telefonom kedvenc számomat kezdte lejátszani, azaz csörgött.
 - Szia, csajos, mizújs? - kiabáltak bele Abbey - ék.
Hát persze, hogy egyszerre, mert mindig együtt vannak, és gondolom most is ki vagyok hangosítva, mint általában ilyenkor.
 - Nincsen semmi - feleltem - És veletek?
 - Dettó - mondta Deena - Te láttad a suli honlapját?
 - Nem láttam, miért, kellett volna? - biggyesztettem le alsó ajkam.
 - Nézd meg - mondta Abbey.
Engedelmesen felkukkantottam a suli honlapjára, és az első dolog, ami fogadott, az egy nagybetűs szöveg volt:

"Végzős bál jövő hét pénteken! Minden végzős tanulót várunk sok szeretettel 18:00- kor az iskola tornatermében. A lányok szép ruhában jöjjenek, a fiúk pedig öltönyben. Csakis párok jöhetnek be!"

Remek. Végzős bál. Én végzős vagyok, úgyhogy ott a helyem. És Tylerrel fogok menni.
 - Tök jó lesz, ugye eljössz? - kérdezték a csajok.
 - Persze, hogy elmegyek - vágtam rá egyből.
 - Király, mi is megyünk - tisztán hallottam Deena vigyorgását a telefonban.
 - És kivel jöttök majd? - gondoltam rákérdezek, elvégre miért is ne.
 - JUSTINNAL! - vágták rá egyszerre.
Persze elkezdtek veszekedni, hogy: "De nem, Justin engem fog elhívni és nem téged". A tizenötödik perc után meguntam a veszekedést és közbeszóltam.
 - Lányok, nyugi van, azt majd eldönti ő, hogy kit visz el - csitítottam őket.
Egy pillanatra csöndben maradtak, de a susmorgást attól még hallottam.
 - Na, jó, csajszi, mi le is tesszük, akkor holnap tali! - köszönt el Abbey.
 - Rendben, sziasztok - feleltem, és leraktam a telefont.
Milyen jó lesz majd Tylerrel mutatkozni a bálon. Elvégre Justin után (legalábbis a többi csaj szerint) ő a legjobb pasi, úgyhogy van mire büszkének lennem, és az is vagyok.
Mire végeztem a tanulással és a mellette párhuzamosan folyó gondolkozásommal, már beesteledett. Még megírtam a naplómat, és elmentem fürödni. Hamar elkészültem, és az ágyamban még neteztem egy kicsit. Facebookon meglepetten olvastam az egyik értesítésem: Tyler Adams kapcsolatfelkérést küldött.
Naná, hogy el is fogadtam, hadd lessen csak mindenki. Két perc múlva jött a sok "sokáig", és társai, amit egyenként belikeolgattunk Tylerrel. Fél tíz után viszont úgy döntöttem, hogy ideje aludnom, úgyis kimerítő volt ez a nap.
Nem kellett sokat törnöm magam, öt perc múlva már mormoltam is.