27.rész - Merre vagy?

Megjöttem, és immáron elnyertem a "Legritkábban blogoló ember" rangot, amire kicsit sem vagyok büszke, sőt azt kell mondjam nagyon szégyellem magam.
Sok rossz dolog történt velem mostanában, és egy betűt sem tudtam írni. Láttam a sok komit, amiknek nagyon örültem, de még arra sem volt lelki erőm hogy válaszoljak nektek, amiért bocsánat. Igazán nem szeretnélek titeket a problémáimmal terhelni, mert egyrészt nem hiszem hogy akárkit is érdekelné, másrészt pedig az én problémám, megoldom :) Remélem azért nagyon nem haragszotok rám...
De hogy ne magamról beszéljek, szót ejtek inkább Justin-ról, hiszen ez az egész róla szól.
Közeleg a Kid Choice Awards, ezért is változtattam hátteret a blognak, hogyha ellátogattok ide, eszetekbe jusson a szavazás Justin-ra :'D Mindenképpen meg kell nyernünk, ezért Twitteren is trendeljétek, hogy: #BieberKCA, és szavazzatok is itt:
http://www.nick.com/kids-choice-awards/2013/vote
Hajrá ;)
Most pedig jó olvasást kívánok, és bocsánatot is kérnék még egyszer a késői jelentkezésért ♥

~Zoe*

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Egyértelműen aggódtam Justinért, amiért olyan magasra merészkedik. Magam sem értem, hogy miért viselem ennyire a szívemen a sorsát, de biztosan tudom, hogy addig nem leszek nyugodt, amíg vissza nem jön. Öt méter magasan volt, és csak felfelé ment mindenféle biztonsági kötelek nélkül. Minél magasabbra jutott, én annál jobban remegni kezem, és hirtelen a tenyerem is izzadni kezdett. Mintha egy szakadék szélén álltam volna.
Rettenetesen furcsálltam szervezetem ezen reakcióját, hiszen mégiscsak Justinról van szó, akit elméletileg utálok négy éve. Illetve utáltam. Szerintem most már nem utálom. Vagyis, hogy helyesbítsek, már nem utálom annyira. Kicsit közelebb kerültem hozzá mióta többet hoz össze bennünket a sors, de azért azt sem mondhatnám, hogy bejön nekem.
Viszont akkor mivel tudom magyarázni a gyors levegővételt mikor a közelemben van, és a szeme csodálását minden egyes lehetséges pillanatban? Hogy őszinte legyek: nem tudom. Sosem voltam még ilyen úgymond hülye helyzetben, hogy még én sem tudom, hogy mégis mi a franc történik körülöttem. Valahova mindig tudom határolni a dolgokat, ám ez a hagyomány mostanra megszakadni látszik. Mióta Justin a közelembe került, az életem fenekestül felfordult, és nem mondanám, hogy éppen jó irányba.
Ez az egész pletyka dolog, hogy együtt vagyok vele, már keresztbe tett. Lett volna egy szuper menedzserem, és kiderült, hogy ez a menedzser igazából Justiné. Aztán pedig itt vagyok, és vele szelem át az eddig általam ismert legnagyobb erdőt. Mindez annyira hihetetlen.
Most, így belegondolva a régebben történt dolgokba, eszembe jutott Conor. Feltett nekem egy ajánlatot, és még az óta egy percet sem gondolkoztam rajta. Egyelőre fogalmam sincs, mi lenne a legmegfelelőbb döntés. Conor jó fej, hisz akkor is megvigasztalt, amikor a hotelben Justin annyira kikészített. Szerintem jó lenne vele együtt dolgozni, viszont valami mégis eltántorít tőle. Magam sem jöttem még rá, hogy mi ez a valami.
De ott van még Justin is. Illetve Scotter. Amikor utánam jött elmenekülésem után, elég sok mindenre ráébresztett. Például Justin irántam való érzelmeire, amik azóta egyértelműen láthatóak, mióta többet vagyok vele. És persze amit Conorról mondott... Nos, nem tudom, mit higgyek.
Most, viszonylag tiszta fejjel nézve lehet, hogy igaza van Scotternek. Elvégre, miért pont akkor talált meg Conor? Elég hihetetlen, hogy pontosan mindenhol ott volt, amikor csak ki tudta használni, hogy gyenge vagyok. Ez valóban elég lehetetlennek tűnik. Szerintem most eldöntöttem valamit. Nem fogom elfogadni az ajánlatát.
Így belegondolva, csak károm lenne belőle. Viszont mi lesz a pletykával? Hogy fogom magam tisztázni? Remélem Scotter tett valamit azóta az üggyel kapcsolatban, mert nem szeretném, hogy az emberek tévhitben éljenek. De akkor mi lesz? Fogadjam el Scotter ajánlatát, és dolgozzak Justinnal? Abból dupla annyi bajom lenne... Mégis, én jobban szeretnék vele dolgozni, mint Conorral. Hogy miért? Nem tudom.
Valahogy közelebb kerültem hozzá, és arra jutottam, hogy meg szeretném ismerni. Mert akármennyire is nehéz bevallani, nagyon aranyos srác. Látszik rajta, hogy érzelmes és nem kőszívű, bár néha mégis annak tűnt, de utólag belegondolva nem az. Amit most művelünk, azt pedig a vak is látja, hogy nem utálatból tesszük. Ez szimpla szurkálódás, amit mindkettőnk csakis azért tesz, hogy jobban ismerje a másik reakcióit, és feszegesse a határokat.
Egyébként, mikor átcseréltem a pólóm, láttam, hogy Justin nézett. Nem csak nézett, végig bámult, méghozzá az egész folyamatot. Viszont nem verem ki a balhét, mert ez a tervem része volt. Meg akartam tudni, hogy vajon tényleg annyira vonzódik-e hozzám, mint ahogy azt Scotter mondta. És arra jutottam, hogy igen, vonzódik. És szegény srác azt hiszi, semmit nem tudok. Imádom az ilyet.
Mostanra pedig már eltűnt a szeme elől, és valahol fent keresi a következő, támaszul szolgáló nyomot. Kezdek ismét aggódni, mert egy ideje nem ad semmiféle jelet. Nagyon remélem, hogy nem esett semmi baja. Le sem tudom venni a szemem arról a pontról, ahonnan eltűnt a szemem elől, mert reménykedek benne, hogy ott fog feltűnni legközelebb. Ám már öt perce csak várok, és semmit nem hallok, illetve látok.
 - Justin! - kiáltottam fel neki kissé remegős hangon - Minden rendben?
Vártam, de nem érkezett válasz. Ekkor nagyon félni kezdtem. Kicsit sem szeretném, hogy valami baja legyen, ráadásul nem szeretnék egyedül itt maradni. Előbbi kísérletem megismételtem még egyszer, ezúttal hangosabban, de még mindig nem hallottam semmi választ. Idegességemben járkálni kezdtem fel s alá, és a fogaimmal már majdnem véresre harapdáltam az ajkam. Remegni kezdtem ismét, és kivert a víz, mintha 10 kilométert futottam volna megállás nélkül. Folyton néztem felfelé, de semmit nem láttam.
A pánik egyre jobban a hatalmába kerített, és a sírás kerülgetett. Justin pedig még mindig sehol sem volt. Ötletem sem akadt, hogy hova veszhetett odafent, de az idegességem csak fokozódni látszott. Ha nem jön le két percen belül, utána megyek. Nem akarom újra érezni azt, amit akkor éreztem… mikor az a szörnyűség bekövetkezett... Nem akarom...

~*~ Justin szemszöge ~*~

Hihetetlen, hogy már negyed órája próbálkozom a fára felfüggesztett boríték megszerzésével, de sehogy nem sikerül elérnem. Pedig már nagyon vissza akarok menni, mert féltem Zoet, nehogy valami baja essen, amíg nem vagyok ott. Bár nem hiszem, hogy ő aggódik értem, de én azért félek attól, hogy valami kárt tesz benne.
A boríték elég magasan van, a fa törzse pedig nem elég alkalmas arra, hogy megmásszam. Most mit tehetnék? Valamivel le kell szednem, ha már a saját kezemmel nem tudom levenni. Körülnéztem, és láttam egy fát, aminek az egyik ága elég vékony és hosszú volt ahhoz, hogy elérje a borítékot. Gyorsan odafutottam hát, letörtem hát az ágat, és piszkálni kezdtem a magasan levő borítékot. Körülbelül a harmadik próbálkozásra az áhított papír a földön landolt.
Nem is értem, hogy miért nem jutott előbb eszembe ez a megoldás. Nem is érdekel, inkább sietek vissza Zoehoz. Futni kezdtem, míg nem elértem azt a helyet, ahol felkapaszkodtam. Nem voltam vészesen magasan, körülbelül hat méter lehetett a távolság, de azért nem akarom eltörni ismét valamimet, így a lassabb, de biztosabb módot választottam.
Óvatosan kapaszkodtam meg a kiálló sziklákba, és a lábaimat is próbáltam úgy helyezni, hogy a lehető legstabilabban tudjak haladni lefelé. Nem volt sok kapaszkodásra alkalmas kiálló kődarabka, ezért körülbelül úgy nézhettem ki a sziklamászás közben, mint egy Tarzan hajlamú hülye, aki összetévesztette az indákat a sziklákkal. Viszont jelen pillanatban kicsit sem érdekelt az, hogy néz ki, amit éppen csinálok, csakis az izgatott, hogy végre lássam Zoet, és folytassuk tovább az utat.
Öt perc lefelé Tarzanozás után végre elértem a földet, és már készültem Zoehoz szólni, de a számon nem jött ki hang, ugyanis észrevettem, hogy nincs lent senki.
Itt hagyott egyedül?! Biztosan ki akar velem tolni, és azért ment el... Ez kicsit sem fair így. Gondolhattam volna, hogy kitol velem, ha itt hagyom. Ismernem kéne már annyira, hogy tudjam milyen makacs, és főként türelmetlen, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy egyedül indult tovább.
De mit kezdhet a nyom nélkül? Nem hiszem, hogy azért ment volna el, hogy egyedül folytassa tovább az utat. Elvégre, honnan tudná, hogy merre kell tovább menni?! Nagyon sántít nekem ez a dolog. Azonban nem állhatok itt tétlenül, akármi is történt, meg kell találnom, hisz társak vagyunk, és együtt kell mennünk.
Azonnal el is indultam a szikla mentén, s minden lépéssel egyre idegesebb lettem. Közben megállás nélkül a nevét kiabáltam hátha meghallja, de nem hallottam reakciót. Hirtelen nagyon ideges lettem, és hatalmába kerített a rossz megérzés, de főket azért, mert nagyon félek, hogy valami baja esett. Hogy hagyhattam ott egyedül?! Hiszen vigyáznom kell rá… Egy biztos: ha valami baja esett, én meghalok.
Már öt perce csak idegesen lépkedek össze-vissza, azt sem tudom, merre vagyok, mert minden cucc Zoenál van. A torkom is teljesen kiszáradt a sok kiabálástól., de nem adom fel addig, amíg meg nem találom. Hősiesen folytattam tovább a menést és az ordibálást, de minden próbálkozásom sikertelen volt.
Egyszer azonban hallottam valamit. Illetve valakit. A nevemet kiabálta, és a hangja rettenetesen rémült volt. Ez csak Zoe lehet. De merről jön a hang? Ebben az erdőben minden visszhangzik, mégis honnan tudnám, hogy honnan ered a kiabálás? Nem tehettem mást, csak azt, hogy én is a nevét kiabáltam, hátha reagál rá.
Forogtam a saját tengelyem körül, mint egy idióta, és közben füleltem, illetve szememmel kerestem a lányt. Már saját érzékszerveim sem voltak maximálisan megbízhatók, mert az idegességtől mindenem leblokkolt, nem tudtam normálisan gondolkozni. Csak egy dolog járt a fejemben: megtalálni Zoet, mégpedig most és azonnal.
Tovább haladtam a szikla mentén a patak mellett, mígnem elértem a vízesést, ahonnan már nem tudtam tovább menni. Ekkor jutottam el arra a pontra, hogy az ideg és a félelem eluralkodott a testemen, amiért nem találom Zoet még itt sem. De ha itt nincs, akkor mégis hol lehet?! Más merre nem mehetett...
Már nagyon féltem. Biztos vagyok benne, hogy bajba került, míg én fent voltam. Nem tehettem mást, csak visszafelé tartottam, mert minden egyes másodperccel nehezebb lesz megtalálnom. Folyamatosan néztem minden felé, a nevét pedig már a torkom szakadtából kiabáltam. Annyira kimerültem, hogy muszáj volt megállnom egy kicsit, mert különben összeestem volna. Térdemre helyeztem a kezeimet, és mély levegőt vettem, hogy újból erőt nyerjek. Pár másodpercig ebben a pózban álltam, majd ismét felnéztem. Valakit kiszúrtam a távolban össze-vissza menni, mire a szívem rendesen megdobogott, és utolsó erőből kiabálni kezdtem egy hatalmasat.
 - Zoe! - ordítottam azonnal rémülten, mire az illető megfordult.
 - Justin! - kezdett el őrült sebességgel felém futni, mire én is megindultam irányába.
Csak futottunk egymás felé erőtlenül, mint két őrült, én pedig végtelenül örültem, hogy végre megtaláltam Zoet. A szívem eszeveszetten gyorsan kezdett kalapálni a teljesen energiahiányos futásom közben, de semmi sem érdekelt, csak az, hogy elérjem, és a karjaimban tudhassam.
Minden egyes lépéssel közelebb kerültem hozzá, ami csak dobott az izgalmamon. Le sem vettem róla a szememet, annak ellenére, hogy ő is szörnyű állapotban volt. Alig tudott menni, a könnyei pedig folyamatosan áramlottak lefelé az arcán futás közben. Mikor már két méterre volt tőlem, a szervezetem jelzett, hogy nem bírja tovább, ezért megálltam, és kitártam a karjaim. Zoe erejéből kifogyva szabályosan belesett a karjaimba, és csak akkor észleltem igazán, hogy milyen rémült is igazából.
Remegett, mint a nyárfalevél, tiszta libabőr volt és sírt, arról nem is beszélve, hogy olyan fehér volt, mint egy fal. Szorosan ölelt magához, a szíve pedig szinte majd' kiszakadt a mellkasából, annyira erősen vert. A fejét a nyakamba temette, így hallottam teljesen rendszertelen légzését és a nagy levegővételeket. Maradék erőmet csakis arra használtam, hogy szorítsam magamhoz, és nyugtassam, a lehető legtöbb módon. Simogattam a haját és a hátát, közben pedig el sem engedtem egy pillanatra sem.
 - Shh, itt vagyok, ne félj - suttogtam a fülébe, mire ő még jobban hozzám bújt.
A hideg is kirázott, amiért ilyen közel volt hozzám, közben pedig gyötört a rettentő lelkiismeret-furdalás, és a kíváncsiság, hogy mitől ijedhetett meg ennyire. Láthatott valamit, vagy valakit? Ötletem sincsen, de egy biztos: le kell nyugtatnom, mert szörnyen fél.
 - Nyugodj meg, most már itt vagyok, nem eshet bajod - simogattam megállás nélkül.
Egy árva szót sem szólt, csak szorított magához, ami egyszerre esett nagyon jól, és nagyon rosszul, hiszen ha nem hagyom itt, akkor mindez nem történik meg. Az én hibám, mint minden más, ami eddig történt velünk. Percekig állhattunk abban a pózban, mire Zoe száját elhagyták az első szavak.
 - A-azt hittem… - szipogott, s hangja olyan erőtlen volt, hogy alig hallottam - Azt hittem nem jössz vissza...
Szóval erről van szó. Megrémült, mert soká jöttem, és nem válaszoltam. Biztosan keresett, de nem hallottam, mert túlságosan bent voltam ahhoz, hogy halljam a kiabálást, mert a vízesés teljesen elnyomta a hangokat odafent. De még mindig nem értem, hogy miért érintette ez őt olyan mélyen, hiszen nem olyan lány, hogy ne tudná magát feltalálni. Valami van a háttérben, de nem akarom most faggatni, inkább csak nyugtatom, amennyire csak lehetséges.
 - Sosem hagynálak cserben - suttogtam ismét a fülébe - Nem tudnám megtenni.
Valóban nem tudnám magára hagyni, mert jobban félteném őt, mint magamat ebben a kiszámíthatatlan erdőben. Nagyon a szívemen viselem, hogy mi van vele, de ez érthető, hiszen szeretem. Ezért is fontos nekem, hogy mit érez.
Pár perc után Zoe megnyugodni látszott, már csak szipogott a sok sírástól, és remegett egy kicsit. Még mindig szorítottam magamhoz, és ő is ezt tette. Legszívesebben adtam volna neki egy puszit, hogy jobban érezze magát, de nem hiszem, hogy díjazná, úgyhogy maradtam a simogatásnál. Kis idő múlva engedett egy kicsit a szorításból, kibújt a nyakamból, és rám nézett. A szemei vörösre voltak sírva, és a félelem apró szikrája is látszott még benne. Viszont nekem még így is gyönyörű volt.
 - Sajnálom, hogy rád ijesztettem, szólnom kellett volna - hajtottam le a fejem megbánóan.
 - Nem tudhattad... - törölgette a szemeit.
Mindketten csak bámultunk egymásra. Hihetetlen, hogy még ilyen állapotban is egyszerűen tökéletes volt, ahogyan nézett rám. A szívem szabályosan majd' kiugrott a helyéről, és a hideg rázott minden egyes pillantása után. Nem bírom tovább, én magamnak akarom ezt a lányt. Teljes szívemből szeretem, és nem tudnám elviselni, ha valaki másé lenne. Ezt az érzést pedig nagyon nehéz magamban tartani, nem is tudom, meddig fogom bírni.
Hirtelen Zoe ismét megölelt, arcát pedig beletemette a nyakamba, majd nagyokat lélegzett. Észrevettem valamit. Valami jót, amit eddig nem. Jól esik neki az illatom. Biztosan így van, hiszen mély levegőket vesz, és mindezt az orrán keresztül teszi, tehát szereti az illatom. Ennek kimondhatatlanul örültem, mondhatni annyira, mint még soha. Kissé el is mosolyodtam, majd én is közelebb bújtam hozzá.
Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen sokáig ilyen közel tudhatom magamhoz, de annyira jól esik most őt ölelni ezek után. Éreztem, hogy megnyugodott, már a szipogás is abbamaradt. Az esett a legjobban, hogy már megnyugodott, de még mindig ölelt. Úgy éreztem, hogy kissé közelebb kerültem hozzá, aminek csak örülni tudtam. Annyira szerettem volna neki adni egy puszit. Nem feltétlenül a szájára, hanem csak az arcára.
Vajon meg merjem tenni? Haragszik, amiért ezt tettem vele? Nem hinném, mert akkor nem ölelne már immáron 10 perce.
Szerintem, most vagy soha. Megpróbálkozom vele, mert nem tudom, hogy legközelebb mikor fogom ilyen közel érezni magamhoz. Így hát elhatároztam, hogy megteszem.
A már így is a fülénél tartózkodó fejemet kissé oldalra fordítottam, majd hátrébb hajoltam, hogy a szám az arcához kerüljön. Ekkor még egy kicsit gondolkoztam azon, hogy vajon megtegyem-e vagy nem, de nem hátráltam meg, ha már belekezdtem, akkor végigcsinálom.
Számat tehát beállítottam a megfelelő helyre, majd egy apró puszit leheltem Zoe puha arcára. Nem tudtam mi lesz a reakció, ezért eléggé féltem. Zoe egyértelműen észrevette az előbbi merész tettem, ezért ismét kibújt a karjaimból, majd rám nézett. Ám szemében nem volt düh, sem ehhez hasonló nekem rossz érzés. Az eszemet ismét elvette a szeme, így egész végig azt csodáltam, amíg nézett rám. A következő, amit észrevettem, az pedig már az volt, hogy ajkai az arcomon vannak.
Végtelenül örültem, amiért viszonozta az előbbi tettem. Puszija helyén égett a bőröm, és éreztem, hogy az arcomba száll a bennem áramló összes vér. Olyan vörös lehettem, mint még soha, de nem érdekelt, csakis annak örültem, hogy kaptam tőle egy puszit.
 - Szerintem mennünk kéne - eresztett el teljesen, aminek nem igazán örültem, de bele kellett törődnöm.
Hirtelen megszólalni sem tudtam, mert még az előbbi dolog hatása alatt voltam. Két percbe tellett, mire eljutott az agyamig amit Zoe mondott, és reagálni tudtam rá.
 - Öhm… igen, szerintem is - bólogattam.
Még mindig lelkiismeret-furdalásom volt, amiért ott hagytam, és így megijedt, de legalább már jól van, és nekem is egy felejthetetlen élményben volt részem.
 - A boríték... - kezdett bele mondandójába, és mutogatni kezdett.
Gyorsan kikaptam a farzsebemből a papírt, amit a nagy hajsza közben tettem oda, széthajtottam, majd felolvastam:

"Ha látod a vízesést, ne keresd a következő lépést, a megoldás a szemed előtt van, azonban teljesen láthatatlan"

Ebből szokásomhoz híven egy szót sem értek, de ahogy Zoera pillantottam, ő sem sokat fogott fel ebből az
értelmetlen szövegből. Egymásra néztünk, majd a vízesésre, majd ismét egymásra.
 - A szemem előtt, de láthatatlan… Az hogy jön össze? - fonta össze a karjait Zoe.
 - Hát… - vakargattam a tarkóm - Ha a vízesésnél van, de láthatatlan, akkor valószínűleg mögötte van, nem? - vetettem fel az ötletet bizonytalanul.
Zoe szeme hirtelen felcsillant, majd fejével intett, hogy menjünk az említett helyre. Gyorsan oda is futottunk, majd óvatosan, a sziklának simulva, oldalazó mozdulatokkal bemerészkedtünk a vízesés mögé.
Valóban úgy volt, ahogy mondtam, a boríték ott hevert egy kő mögött gondosan elhelyezve. Zoe rám pillantott, majd intézett felém egy mosolyt. Viszonoztam gesztusát, ezután gyorsan birtokomba vettem a 4. nyomot.

"Ha megfelelő helyen állsz, megláthatod ösvényed kapuját"

Na, ez már nehezebb, mint az előző. Nem is ment olyan könnyen a megfejtése.
 - Szerinted? - néztem Zoera.
 - Ötletem sincs - vonta meg a vállát.
Percekig csak álltunk a vízesés mögött, ami felettébb megnyugtató volt, mert nem volt olyan hangos. Elkezdtünk járkálni és nézelődni, hátha találunk valamit, de én nem láttam semmiféle ösvényt. Zoe azonban egy helyet különösen fürkészett.
 - Látsz valamit? - mentem oda hozzá.
 - Nézd - mutatott oda - Ott van egy rés, ami kivezet innen.
Valóban, egy kisebb rés volt két szikla között, de ahhoz éppen elég volt, hogy mindketten átférjünk rajta.
 - Induljunk - mentem a kiszemelt hely felé.
Öt méterre volt az eddigi helyünktől, szóval nem kellett magunkat megerőltetni sétálás terén. Megvizsgáltam a sziklát, és tényleg pont arra volt elég, hogy átférjünk rajta.
 - Először megyek én, hogy megnézzem biztonságos-e - néztem a mellettem álldogáló lányra.
Tekintete először ismét kicsit rémült lett, de azután bólogatni kezdett.
 - Ne aggódj, nem lesz baj - küldtem felé egy amolyan biztató mosolyt.
Szembefordultam a réssel, majd óvatosan elkezdtem magam átpréselni rajta...

--------------------------------------

Nos, ehhez a részhez nem tudok kérdéseket feltenni. Kérem a véleményeket önállóan. Viszont egyvalamit kihangsúlyoznék:

Nekem nem arra van szükségem, hogy istenítsétek a blogot, nem is arra, hogy minél több komi legyen, hanem nekem az őszinte vélemények a fontosak! Csak arra vágyom, hogy leírjátok, hogy amit írok az jó-e avagy sem. Erre van szükségem, és ezt jól jegyezzétek meg! Persze nagyon jól esik minden komi, és köszönöm őket, és remélem értitek mire célzok :)

Legközelebb találkozunk, nem tudom mikor tudok jönni. Köszönöm az immáron 26 rendszeres olvasót, és a 16.000+ nézettséget is :)

Love U Beliebers <3
u.i.: Március elsején a nézettség 555 volt, ami elképesztő! Rekordot döntöttetek, mert eddig csak max. 250-en néztétek meg egy nap a blogot, most viszont ez megduplázódott :')

KÖSZÖNÖM HOGY NEM HAGYTOK CSERBEN! ♥

26.rész - Atléta

Sziasztok! :D Hosszú idő után ismét itt lennék. 

A mai nap egy nagyon különleges nap, de bizonyára tudjátok, hisz ma van Justin szülinapja! :) A várva várt 19...mindjárt sírok de komolyan :') Hogy felnőtt a kis 16 éves kissrác, aki szürke pulcsiban énekli a One Time-ot.. Viszont nekünk ő mindig kidrauhl marad! ♥

Szülinapja alkalmából hoztam nektek az új külsőt és persze a részt :) Ez az én ajándékom nektek :)

Elolvastam az előző rész kommentjeit, és találtam köztük egy olyat, ami azt írta le, hogy az én blogom miatt szerette meg Justint az illető. Nos, az ilyet rettentő megható olvasni. Hihetetlen, hogy ilyen benyomással vagyok az emberekre. Még magam sem hiszem el. 

Ráadásul 23-an lettünk és túlléptük a 12.000 oldalmegtekintést is, ami ismét elképesztő, mert túlléptük a 20-at, ami a személyes kitűzött célom volt. Nagyon hálás vagyok nektek, remélem még sokáig velem lesztek! ♥
Az új külsővel kapcsolatban még annyit, hogy lehet, hogy nem találjátok meg oldalt az adatokat. Minden ott van jobb oldalt felül, egy kis szürke fület keressetek, ha rávezetitek az egeret akkor meg fog jelenni minden: az oldalmegtekintés és a rendszeres olvasók is, így ott lehet feliratkozni is :)
És lenne itt még egy dolog. Van egy magyar Justinos oldal, ami véleményem szerint a legjobb az összes közül. Szeretnék még ma összehozni az 5.000 lájkot, és már csak kb. 70-en kellenek hozzá. Ha nem lenne nagy kérés, lájkoljátok nekik az oldalt, hiszen teljesen megéri, mert mindig a legfrissebb és a legbiztosabb infókkal szolgálnak! :) 
Itt a link ----> http://www.facebook.com/JBieberHun Előre is köszönöm :)

Most pedig Jó Olvasást Mindenkinek!

~Zoe*

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Örültem ennek a bizonyos élet forrásának, mert így legalább le tudtam mosni a nyakamról a sarat, ami már vagy fél órája ott díszeleg rajtam. Gyorsan odasiettem hát a patakhoz, és kezemből kanalat formálva öntöttem le a nyakamat vízzel, ami mihelyst elérte a nyakamat, elvesztette teljes tisztaságát. Helyette koszos folyadék áramlott le a nyakamon egészen a pólómig, ami beszívta a nedvességet, ebből egyenesen következtetve arra, hogy valószínűleg teljesen vizes lett. Ezzel pedig az egyetlen probléma az, hogy az atlétám fehér.

És mivel fehér, ezért két dolog is bekövetkezett egyszerre: piszkos és egyben átlátszó is lett. Nos, az utóbbinak nem igazán örültem, sőt mi több eléggé frusztrált az a tudat, hogy a pólóm leglényegesebb része jelenleg 80%-osan áttetsző. Valahogy muszáj átváltanom, ha nem akarom, hogy Justin tekintete állandóan rajtam legyen. Mégis, ha mindezt megteszem, akkor pontosan ezt fogom elérni.

Nem fogok előtte öltözni, mert azzal dupla annyi problémát csinálnék magamnak. Neki persze kedvezne, ha végignézhetné, ahogyan vetkőzök, de nekem már kevésbé lenne örömteli a dolog. Viszont ha így maradok, azzal csak azt érem el, hogy pár pillanat ereje helyett egész nap tűrhetem a bámulását, amit kicsit sem szeretnék. Így hát mégis át kell vedlenem.

És mégis hogy a francba közöljem ezt vele?! "Justin, én most leveszem a pólóm, oké?" Ez egy felettébb idióta dolog lenne felőlem. Már az is teljesen abszurd, hogy itt állok Justinnak háttal, hogy nehogy véletlenül is észrevegye az áttetsző felületet a fehér atlétámon. Azt sem tudom, hogy most éppen hova néz, vagy mit csinál. Egy óvatlan mozdulat azonban, és máris lát mindent. Tennem kell valamit, mégpedig most.

Szólok neki, és elmesélem mi történt. Már csak azt kéne tudnom, hogy ezek után, hogy oldom meg az átöltözést. Viszont mielőtt ezen törném magam, meg kell valósítanom tervem első részét, ami nem más, mint az, hogy közlöm vele a tényeket.

 - Justin... - mondtam eléggé eltorzul hangon, pedig nem terveztem ilyenre a hangnemem.    

Hátra sem néztem mégis éreztem, hogy tekintetét felém kapja, és árgus szemekkel figyeli mit is szeretnék neki mondani.

 - Igen? - reagált és hallottam, ahogy közelebb jön hozzám.

A hátam mögött kb. 20 centire állhatott meg, mert egy szavas válaszát olyan közelről hallottam, hogy az nem lehetett messzebb fél méternél. 

 - Nos - kezdtem bele - Át kell vennem a pólóm - nyögtem ki végül.

Mondatom hangos közlése után hallottam, amint Justinnak bent reked a levegő a tüdejében. Látószervem használatba vétele nélkül is láttam lelki szemeim előtt, amint lelkesedik mondatom iránt, mégsem tudja, mi lenne rá a legmegfelelőbb válasz.

 - Öhm… de… miért? - dadogta értetlenül.

Ekkor bebizonyosodott sejtésem, miszerint bizonytalan a válaszában. Ráadásul hangjából zavartságot is kivettem, ami nem meglepő, hiszen éppen most közöltem vele, hogy átveszem a felsőm.

Fogalmam sincs, hogy ilyenkor mi játszódik le egy fiú fejében. Valami olyasmi, mint amikor a lányok látnak egy srácot félmeztelenül. Vagyis hogy helyesbítsek, a lányok látnak egy olyan srácot félmeztelenül, aki előttük vetkőzött félmeztelenre. Mit is mondjak, nem rossz az olyan. De azért valljuk be, a két dolog nem ugyanaz.

Egy srác felsőtestén maximum az izmai vannak a központban, de egy lánynál ez nem igazán lép érvénybe. A lányoknak van egy olyan részük a felsőtestükön, amit nem igazán szeretnek mutogatni mindenkinek. Éppen úgy, ahogy én sem szeretem, főleg nem egy olyan személynek, mint amilyen Justin. Most mégis ezt kell tennem, persze nem fogok teljesen előtte vetkőzni, hanem majd valahova elbújok. Fogalmam sincsen, hogy mégis hova, de majd valahogyan megoldom, mint minden mást eddig is.

Gondolkozásom közepette eszembe jutott, hogy Justin kérdése még mindig megválaszolatlan, így ebből következik az, hogy talán reagálnom kéne rá.

 - Hát - vágtam neki magyarázatomnak, bár még én sem tudtam igazán, hogy fogom neki megmagyarázni mindezt érthetően - Átázott a pólóm.

Remélem, ebből a rövidke kis mondatból levon minden következtetést, és nem kell neki elmagyarázni, hogy mivel átázott a pólóm, ezért abból következik, hogy átlátszó lett, amiből következik az, hogy olyan a pólóm, mintha rajtam sem lenne, amiből következik, hogy olyan látvány van előtte, amit én nem szeretnék, hogy előtte legyen. Ezt még végiggondolni is fárasztó volt.

 - Ó, értem... - vakargatta a tarkóját, amit időközben oldalra fordított fejemmel volt alkalmam megpillantani.

És most mi lesz? Nem sétálhatok el előtte így... Akkor feleslegesen lenne okom aggódni. Ekkor jutott eszembe, hogy talán a pót felsőmmel eltakarhatnám magam. Ami nála van. A helyzetem egyre rózsásabb. El kéne kérnem tőle a pólómat, amit nagyon jól tettem, hogy magammal hoztam.

 - Ideadnád a pólóm a táskából? - néztem a kezében tartott táskára, de még mindig nem fordultam felé.

 - Ja, ja, igen, persze... - kezdett el zavartan kutatni a fekete hátizsákban - Tessék.

A vállamon átnyújtott ruhadarabot kikaptam kezéből és magam elé tettem. Hála Istennek az már fekete volt, így nem fog még egyszer ugyanez megtörténni.

A következő mozdulatom az volt, hogy körülnéztem, mégis hol tudnék átöltözni. Találtam egy viszonylag sűrű  lomkoronájú bokrot, ami magas is volt, így éppen eltakart.

 - Akkor… én most megyek és átveszem... - indultam meg a pólót magam előtt tartva a kiszemelt helyem felé.

 - Oké én addig... - mutatott zavartan a háta mögé - Elfordulok.

Az jó lesz. Már éppen mondani akartam neki, hogy legyen oly kedves és fordítson nekem hátat, de szerencsére volt oly okos, és magától is rájött.

Egy pillanata belenéztem szemeibe, míg elhaladtam mellette, de utána azt kívántam: bár ne tettem volna. A nap éppen úgy vetült rá, hogy megcsillogtatta mogyoróbarna szemeit, ami rendesen felgyorsította a szívverésem. Még magam is meglepődtem szervezetem ezen reakcióján, és mostanáig sem értem hogy mégis mitől tért ki szívem a megszokott tempójú dobogásból. De inkább hanyagoltam a dolgot, és elindultam a bokor felé átöltözni.

~*~ Justin szemszöge ~*~

Az igazság az, hogy a legkisebb mértékig sem állt szándékomban hátat fordítani neki. Csakis a modorom késztetett az imént elhangzott mondatomra. És mivel elhangzott mondat, ezért úgy is kell tennem, ahogyan azt mondtam.

Hátrébb mentem tehát az eddigi helyemtől kb. 5 méterrel, és figyeltem Zoet, ahogyan az "öltözője" felé tart. Nem telt bele sok idő, már ott is volt, és kezével intette, hogy forduljak el. Nem szívesen, de elfordultam, hiszen nem akarok modortalan lenni.

Annyira szeretném látni, ahogyan átöltözik. Perverzül hangzik, de fiúból vagyok, nem? Zoe pedig eszméletlen jó csaj. Egy ilyen alkalmat pedig csak egy hülye halaszt el. Szóval én hülye vagyok. El kell szalasztanom az élő sztriptíz show-t, mert ha Zoe rájön, hogy nézem akkor az lesz a harmadik világháború. Én pedig nem akarok harcolni vele.

Már két perce állok itt. A kezemet ökölbe szorítottam, hogy meg tudjam állni a hátrafelé kukucskálást. A lelkiismeretem kétfelé szakadt, az angyal és az ördög formájában. Mindkettő a vállaimon pihent. Beszéltek hozzám, én pedig teljesen idiótának éreztem magam.

 - Ne nézz hátra, tiszteld meg azzal, hogyha azt mondta fordulj el, akkor tegyél is úgy. Emlékezz, mit mondd mindig anyukád! Tiszteld a nőket - mondta az angyal.

De hisz én tisztelem a nőket! Mindig is tiszteletem, és ez nem fog változni. Az pedig már tiszteletlen lenne, ha leskelődnék utána, így elhatároztam, hogy nem nézek hátra.

 - Komolyan ilyen puhány vagy, hogy bedőlsz ennek a gyávának? - jelent meg az ördög - Nem hiszem el, hogy nem akarod látni, ahogyan leveszi a felsőjét, hiszen szereted! - pofozott fel gondolatban.

Ez elég jó indok. És igenis nagyon szeretném látni, ahogyan öltözik... Lehet, hogy egy pillanatra hátra kéne néznem... Csak egy kicsit...

 - Justin! Ne csináld! Ő gonosz, csak rosszat akar! - háborodott fel az angyal.

 - Francokat vagyok gonosz! Ez egy kihagyhatatlan élmény! - vágott vissza az ördög.

 - És egyben tiszteletlen is! - felelte a jó felem.

 - Ugyan már, tiszteletlenség ide-oda - hadonászott a gonosz részem - Mi baja lesz, ha egy kicsit hátrapillant?

 - Megsérti vele Zoet! - tette ölbe kezeit az angyal.

 - Nem fogja megtudni! - lett mérges ördög társam.

 - De biztosan rá fog jönni!

 - Nem fog!

 - De igen, rá fog!

 - Na jó srácok elég, elég, elég... - vetettem véget a képzeletbeli vitának - Egyezünk meg abban, hogy egy picit hátrapillantok, aztán vissza... - határoztam el magam.

 - Megmondtam, hogy akarja! - nevetett ördögien gonosz felem, majd eltűnt a vállamról.

Az angyal is követte a példáját: egy fejrázás kíséretében ő is elhagyta a vállamat. Így hát elhatározásom alapján lassan oldalra fordultam egy kicsit, hogy szemem elé táruljon az áhított látvány.

Éppen a megfelelő pillanatban szántam rá magam erre a rossz cselekedetre, ugyanis Zoe pont vette le az elázott pólóját.

Lassan és biztosan húzta felfelé az anyagot, ami nem sokkal később már lent is volt róla. Láttam tökéletes vonalát a fényben, amire még az is rákontrázott, hogy csöppet oldalra fordult, így nem csak a hátát láthattam. Fekete melltartó volt rajta, némi csipke berakással. Eszméletlen szexi volt.

Abban a minutumban lezajlott a fejemben, amikor már nem kell 20 méter távolról figyelnem, ahogyan veszi le a pólóját, hanem mondjuk, én tehetem meg ezt helyette egy szobában... Kettesben... Este.... Bieber, ezt azonnal hagyd abba. A perverz fantáziád jelenleg nem alkalmas helyen és időben lépett a színre, úgyhogy shut up. Mégsem tudom abbahagyni a stírölését. Úgy érzem, néznem kell, és nem hagyhatom abba. Szervezetemnek jól esnek ezek a pillanatképek, így folytattam tovább.

Haját a lehető legnagyobb tökéletességgel rakosgatta ide-oda, hogy ne akadjon bele a pólójába. Vajszínű nadrágja is látszott kissé, és mivel háttal volt, ezért kicsit lejjebb is szemügyre tudtam venni a dolgokat. Ismét bevillantak a képek, amint abban a bizonyos szobában vagyunk kettesben, és... Jesszusom.

Én most komolyan perverz álmokat szövögetek? Mégpedig Zoeval a főszerepben? Teljesen megbolondultam. Illetve Zoe teljesen megbolondított. Minden egyes testrésze látványa után eszembe jut egy felnőtt jelenet a fejemben, amikről még magam sem tudtam, hogy el tudok képzelni. Mégis most ezt teszem... A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy Zoe már felvette a fekete atlétát, így gyorsan vissza is fordultam, nehogy észrevegyen.

Azt mondtam magamnak mindezek előtt, hogy el pillanatra hátrafordulok, aztán pedig vissza. De ez a pillanat volt öt perc is... Szóval hogy pontosítsak: nem egy pillanatra néztem hátra, hanem tulajdonképpen végignéztem az egész folyamatot. Basszus, Bieber, itt látszik, hogy még mindig tiszta perverz vagy. Ryan rengeteg dolgot rám ragasztott, és ez éppen most mutatkozott meg. Innen is gratulálok neki.

Feltűnésmentesen próbáltam úgy tenni, mint aki nem nézett végig mindent, így az előttem levő gyönyörű tájat kémleltem. Két perc múlva meghallottam egy selymes hangot a hátam mögül.

 - Végeztem… - mondta ártatlanul, mire én felé fordultam.

Közelsége felhozta az előbbi emlékeket, és hirtelen minden előjött a fejemben. A háta, a nyaka, a haja, a melle... Jézusom, el kell vezetnem a tekintetem róla, mielőtt Jerry lentről üdvözölné őt.

Zavartan néztem el a távolba, és próbáltam nyugtatni magam, kisebb-nagyobb sikerrel.

 - Oké, akkor mell… izé, menjünk - javítottam magam a legkisebb mértékig sem szándékos nyelvbotlásból.

Szerencsére egy enyhe grimasz után továbbindult a patak mentén. Ha még egy percig előttem állt volna, nekem annyi lett volna.

Valószínűleg olyan vörös lehettem, mint egy cékla, ezért eltereltem másfelé a gondolataimat. Hála Istennek, minden kiment a fejemből, igaz csak fél óra után, de kiment.

Követtem Zoet, ahogyan haladt a patak mentén, és kis idő múlva már meg is pillantottuk a patak forrását. Egy nagyon szép vízesés volt, kb. 50 méterre tőlünk. Gyorsan odasiettünk, már amennyire ez lehetséges volt, hisz a szikla aljánál meg kellett állnunk. Egymásra néztünk tanácstalanul, és vártuk a reakciókat.

 - Hát, ezt most meg kéne mászni - jelentette ki Zoe, miközben a sziklákat méregette.

Egyetértően bólogattam, és hozzáfűztem a gondolataimat.

 - Szerintem csak egyikünknek kéne felmenni, mert ketten nem férünk el - néztem körül.

 - De ki menjen? - nézett rám nagy szemekkel.

Gondoltam önfeláldozó leszek, és felajánlom, hogy én megyek mászni.

 - Majd én megyek, te addig vigyázz a táskára - nyújtottam a kezébe a holmit, és készülődtem a sziklamászáshoz.

Megropogtattam a csontjaimat, és már éppen megragadtam az egyik kisebb sziklát kapaszkodó gyanánt, amikor Zoe megállított.

 - Várj - tette vállamra a kezét - Vigyázz magadra.

Hatalmas szemekkel nézett rám, mire a szívem hevesen kezdett kalapálni. Komolyan belezúgtam ebbe a lányba, méghozzá menthetetlenül. Az pedig, hogy azt mondta nekem, hogy vigyázzak magamra, csak még nagyobb kontra volt a testemnek. Legszívesebben adtam volna neki egy puszit, de ehelyett csak egy mosolyt intéztem felé, és már el is kezdtem a mászást...

-----------------------------------------------------

Ahhhhw, de cukik *-* :DD Komolyan mondom egész végig mosolyogtam, amíg írtam a részt, hiszen egyre jobban alakulnak a dolgok ;) Kérdések:

1. Mi a véleményetek Justin leskelődéséről?
2. Vajon Zoe mit gondolhat Justin-ról? (ne írjátok, hogy kell egy Zoe szemszög, mert lesz, csak kíváncsi vagyok, hogy ti hogy gondoljátok tovább :DDD)
3. Szerintetek miről árulkodik Justin perverz fantáziája? :D

Az előző részben megkérdeztem tőletek, hogy hány évesnek gondoltok. Hát kaptam mindenfélét, volt aki 13-nak, volt aki 17-nek nézett, ami wow :'DD Igazából 15 éves leszek májusban :) Legtöbben eltaláltátok :D  Most pedig hadd kérdezzek egyet az új külsővel kapcsolatban:

• Mennyire bejövős nektek a maximálisan megújult blog? :)

Remélem tetszett a rész mindenkinek :) Találkozunk legközelebb, és tudjátok: 15 komi ;) :*

Love U Beliebers <333