31.rész - Szempontok

Hát itt lennék. Igen, írtam nektek részt és nem, nem fogok semmit abbahagyni. Most, a rész előtt szeretnék még pár dolgot letisztázni.

1: 32.000?! 45?! asdasdasdasd *-*

2: A komikkal kapcsolatos kiírásomra szeretnék még reagálni. Úgy olvastam, kissé félreértettetek engem. Én nem azokra haragszom, akiknek nincsen lehetőségük komizni. Én azokra vagyok mérges, akik lusták komizni! Érzitek, hogy nem ugyanaz? Persze, teljesen jogosan mondtátok azt, hogy örüljek annak a 10-15 kominak, ami alkalmanként összegyűlik, és természetesen hatalmasra becsülöm őket. Viszont amint az egyik komiban leírtam, néhány dologból szeretem kihozni a 220%-ot, ebbe pedig beletartozik a blog is. Sajnálom, ha telhetetlennek tűnök, mert ugyan kissé az vagyok, de higgyétek el, számomra minden komi és minden olvasó felér egy kinccsel. Sokat jelentetek nekem mind, egytől egyig, remélem ezt azért tudjátok!:) ♥ A komikat csakis kizárólag azért kérem, hogy jól végezzem a munkám. Hiszen a ti érdeketek, hogy jó részeket hozzak, hát akkor hajrá segítsetek!:) Rátok is szükségem van ám az íráshoz, így tudok javulni és fejlődni.

Komolyan remélem, hogy így már érthető, amit ki szerettem volna fejezni a kiírásommal, és most majd többen veszitek a fáradtságot a komizáshoz.  

De nem fecsegnék, olvassátok a részt!:) ♥

u.i.:Az utóbbi időben két díjjal lettem gazdagabb, ha gondoljátok nézzétek meg a Díjak menüpontban felül!:) 

~Zoe*

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Még mindig teljesen megrészegedve ülök Justin ölében mellkasának dőlve, és próbálom felfogni az előbb 

lezajlott felettébb szokatlan és nem mindennapi eseményt. Megcsókolt. Tulajdonképpen a száját az enyémnek nyomta, utána bevonta a cselekvésbe a nyelveit is. Én pedig mindenféle ellenkezés nélkül hagytam neki. Megbántam? Nem.

Eszméletlen volt. Ahogyan merő precizitással ért hozzám, és ahogyan csókolt, maga volt a mennyország. A legkisebb mértékig sem gondoltam volna, hogy ennyire hibátlanul csókol. Furcsa tőlem ezt hallani, de egyszerűen kell még. Nem volt elég egy ebből a hibátlan csókból.

Mikor a jobb kezem mellkasára helyeztem, éreztem a fájdalmasan vadul lüktető szívét, amit csak egy hajszál tartott vissza attól, hogy ki ne szakadjon Justin mellkasából. Ez azt igazolja, hogy vágyott már erre. Vajon mióta várhatta ezt a pillanatot? Ha mindent számba veszünk, elég régóta, hiszen már Scooter is mondta, hogy szerelmes belém, az pedig nem most volt.

Annál a pillanatnál pedig majdnem meghaltam a karjaiban, amikor végigsimított a gerincemen. Abba a cselekvésbe szabályosan beleborzongtam. Észvesztően lassan és gyengéden haladt a nyakamtól a derekamig a gerincem mentén, ez pedig megőrjített. Nagyon ért a dolgához, teljesen tudta, hogy mitől lesz számomra egy csók felejthetetlen. Mondjuk, ez teljesen érthető, hiszen biztosan volt neki kin gyakorolnia. 

Most éppen a tüzet nézem gondolkodásom közben, s zenei aláfestésnek Justin szívverését hallgatom. Justin a karomat simogatja olyannyira gyengéden, hogy alig érzem, mégis szörnyen kellemes. Fejem a szájánál van, és nem telik el úgy öt perc, hogy ne adna legalább egy puszit a homlokomra. Miért élvezem én ezt ennyire? Valami azt súgja, nem szabadna. Ez a valami pedig a minden. Minden egyes szemszögből nézve helytelen, amit művelünk. Vegyük sorra.

Először is, ő egy sztár. Ki tudja, hogy mit talál ki a menedzsere, hogy két hónap után szakítania kell velem egy szép kis címlap sztori érdekében. És akkor a magánéletről ne is beszéljünk. Nem is lesz olyanunk. Paparazzik, rajongók tömkelege mindenhol, elég csak egy lépést kilépni a házból, máris annyi az életednek. Értem, hogy ez a sztárvilág, és azt is felfogtam, hogyha egyszer belőlem lesz sztár, rám is ez vár. Azonban úgy érzem, nem élnék túl egy újabb csalódást.

Ez pedig a másik... Az a gyönyörű kis pletyka rólam és Justinról. Akkor még mondhatni nem is kedveltem, de a paparazzik már akkor is megtalálták a módját, hogy címlapra tegyék Justint. Akkor pedig békén sem fogják hagyni, ha lesz valakije. Főleg ha az a valaki én leszek. Ha összejönnénk, csak igazat adnánk a pletykának, engem pedig az összes ember lenézne. Pedig ha tudnák, hogy én mennyire nem kedveltem Justint, nem vélekednének így rólam.

Szóval ez a két legfontosabb szempont. Ezek pedig fontosak annyira, hogy felmérjem ésszel: nem szabad Justinba szeretnem.

- Olyan csöndben vagy - suttogta fülembe Justin, amitől egyszerre rázott ki a hideg és telített el melegség.

Vajon mit feleljek most erre? Valamikor le kell tisztáznunk ezt az ügyet, most pedig csak ketten vagyunk, nem fog senki zavarni. Igen, az lesz a legjobb, ha most megbeszéljük, hiszen ki tudja mikor lesz rá legközelebb alkalom.

- Gondolkodom - feleltem magam elé meredve, s még mindig a tűz lángcsóváit vizsgálgattam. 

- És min? - érdeklődött azonnal.

- Kettőnkön - keltem fel mellkasáról, hogy szemébe tudjak nézni.

Justin arca azonnal elkomolyodott, mikor megpillantotta arcom, amin nem is volt sem mosoly, sem pedig egy érzelem halvány szikrája. Vagyis talán egy érzésé volt: a csalódásé.

A fiú, kinek az ölében ültem szörnyen csalódott lett, szinte látszott rajta, hogyha tehetné, elásná magát valami mélypontra, ahol senki és semmi nincs. Nem akarom, hogy magát hibáztassa, ezek csak a körülmények! Ezért nem ő a hibás...

- Megbántad a csókot, igaz? - suttogta halkan, és a földet fixírozta semleges arccal.

Nem a csók miatt vagyok csalódott, csak szimplán azért, mert ez a két tényező ellenzi, hogy beleszeressek valaki olyanba, aki talán tiszta szívből tudna szeretni. Mert igen, úgy érzem Justin tudna. Viszont e miatt a két dolog miatt nem tehetjük.

- Egyáltalán nem erről van szó- vágtam rá azonnal- A csók tökéletes volt...

Erre felpillantott rám, és a szemeiben megcsillant valami, ami azt hiszem a második tagmondatom bűne. Bevallottam: imádtam a csókot és legszívesebben megismételném, de ettől még a helyzet és a körülmény nem változik.

- Akkor mi a baj? - hajolt hozzám közel, megfogta a kezeim, és ismét szembe fordított magával. 

- Minden... - néztem le magunk mellé a földre.

Tanácstalan tekintettel meredt rám, egyszerűen fogalma sem volt, hogy miről beszélek. Jobbnak láttam kifejteni, mert nem tudom tovább állni ezt a tudatlan arckifejezést. Azonban azzal kapcsolatban már kissé bizonytalan voltam, hogy mégis hogyan tegyem ezt, hiszen annyi minden jár a fejemben, hogy azt sem tudom, hol kezdjem a beszámolóm.

- Nos, én... szóval... - kezdtem dadogni, mire Justin csak még jobban összezavarodott - Nem lehetünk együtt - nyögtem ki nagy nehezen ezt a hatalmas jelentéssel bíró három szót.

Justin kimeresztette szemeit, majd tisztán látszott, hogy nem akarja felfogni, amit mondtam. Vagyis inkább nem tudja. Annyira összezavarodott, hogy csak könnyes szemmel meredt rám, tekintete pedig elüresedett, eltűnt belőle az állandó csillogás.

Annyira szörnyen érzem magam. Tisztán látszik, hogy megbántottam, pedig nem akartam. Összejönnék vele, de egyszerűen nem lehet...

~*~Justin szemszöge ~*~

Zoe szavai nemes egyszerűséggel lesokkoltak. Vagyis inkább megleptek, elszomorítottak és megkérdőjeleztek egy és ugyanazon időben. Mégis mit akar ez alatt érteni? Mit jelentsen az, hogy nem lehetünk együtt? Ez egyszerűen... Ekkorát még sosem csalódtam. Olyan üresnek és elveszettnek érzem most magam. Mintha feldobtak volna a fellegekig, aztán pedig egy óriási légycsapóval azonnal leütöttek volna. Azonnal meg kellett tudnom, hogy mire ez a hirtelen gondolat.

- De... Miért? - nyögtem ki nagy nehezen ezt a két szót, bár komolyan nagy erőfeszítésembe tellett.

- Csak gondolkozz el - kezdett bele - Sztár vagy, az életed a tömeg előtt éled, levegőt sem tudsz venni a hétköznapokon az emberektől, és akkor magánélet? Nem lesz olyan! - mutogatott az ölemben ülve minden felé - Ráadásul ott van az a pletyka, ha együtt leszünk, akkor csak ráerősítünk, hiszen ők nem tudják, hogy egy cseppnyi igazság sincsen abban, amit leírtak...- telt meg kissé két boci szeme könnyel - Nézz és láss, minden az ellen van, hogy együtt legyünk!

Ezek a szavak csak még jobban lehúztak. Nem az fáj, hogy mindezt ő mondja nekem, hanem az, hogy teljesen igaza van. Elvégre, mi jó sülne ki belőle, ha összejönnénk? A Beliebereim felháborodnának, alig maradna pár, akik eltűrnék, hogy barátnőm van. Persze, azok a Belieberek, akik emiatt elhagynak, nem igazi rajongók. Mégis, nem szabad megengednem magamnak, hogy elveszítsem őket, hiszen az maga lenne a harmadik világháború.

Ott van Scooter, ő vajon mi a francot szól, ha hazamegyek, és beállítok azzal, hogy felszedtem Zoet? Először megütne, szétszabdalna és kitűzné a végtagjaimat a világ négy pontjára, vagy hagyna lassan szenvedni, és azt mondaná: "Most azonnal szakíts vele!"? Őszintén bevallom, az első lehetőségnek még mindig jobban örülnék, mint a másodiknak, hiszen nem bírnék együtt élni azzal a tudattal, hogy Zoe nem lehet az enyém.

Na meg persze Scooter is biztosan jönne azzal, hogy: "Na és a Beliebereidre nem gondolsz? El fognak hagyni, nem fog senkinek kelleni a még ki nem adott albumod".

Aztán ott van a soha el nem hanyagolható drága szerelmem, a média. Két napon belül a címlapon lenne Zoe, ezzel a szöveggel: "A hír igaz volt! Justin Bieber és a feltörekvő énekesnő egy pár!" Aztán pedig csak jönne a feketeleves: minden olyan alaptalan pletyka, amit egy ép eszű ember felfogni sem tud, hogy mégis melyik volt az a hihetetlenül ráérős ember, akinek ez kipattant a fejéből?! Felfoghatatlan ez a szerencsétlen média.

Ebben pedig a legszörnyűbb az, hogy ez egy ördögi kör. Összejövök Zoeval, a Belieberek megtudják, ha megtudják, elhagynak, ha elhagynak, nem veszik a lemezem, ha nem veszik a lemezem Scooter lecsesz, és ha Scooter lecsesz, nekem engedelmeskednem kell, utána pedig mindig feladom és kezdődik az egész elölről. Elegem van abból, hogy mindig veszekszünk emiatt, és a végén mindig a fejemhez vágja, hogy: "Ha nem vagy hajlandó felfogni, amit mondtam, kereshetsz másik menedzsert!" A halálom ez a mondat. Oké, Scooter szörnyen kedves, de néha ő is csak a hasznot látja bennem, ami nekem kicsit sem tetszik. Még mindig ember vagyok, aki érez, nem pedig egy olcsó médiadarab, amit kedvére megvásárolhat mindenki.

És végül, de nem utolsó sorban Zoe karrierje. Mindez, amit most felsorakoztattam az agyamban, csak tönkretenné a jövőjét. Hiszen ő is megérdemli, hogy világhírű énekesnő legyen belőle, hogy mindannak a jónak részese legyen, aminek én vagyok. Sokkal jobban megérdemelné, mint én. 

Istenem, ez annyira szörnyű! Felfogni sem tudom, hogy végre sikerült a lehetetlen, most pedig... Nem tudom, mit tegyek. Zoe tanakodva, ugyanakkor letörve néz rám, és próbálja kitalálni, vajon mi mehet keresztül az agytekervényeimen. Fogalmam sincs, hogy miképp oldjam meg ezt a bonyolult szituációt, de valahogy meg kell. Nem engedem el ezt a lányt, akkor sem, ha a karrierembe kerül. Szeretem őt, úgy érzem nélküle már létezni is alig tudnék, hiszen minden egyes pillanatban csak rajta kattog az agyam. Senki sem kérheti tőlem, hogy dobjam el őt.

Zoe nem bírta tovább, két kezét rátette arcomra és felemelte a fejem, hogy a szemeibe nézzek. Egyszerre nyugtatott meg és izzított fel a pillantása, amiről még magam sem tudom, hogy lehetséges. A következő pillanatban közel hajolt, és egy hosszú puszit lehelt ajkaimra. Nem, ez nem mehet így. És még el kéne őt dobnom?! Lehetetlen. Én akarom őt, és ezen semmi nem változtat.

Észleletem cselekedetét, majd viszonoztam is azt, amiből ismét egy rövidebb csókcsata lett. Azonban ez a csók nem olyan volt, mint az előző. Ebben leginkább az érződött, hogy mindkettőnk akarja ezt az egészet, de egyikőnk sem teheti. Ez pedig fájt és boldogított egyszerre, hiszen Zoe ismét az ajkaimon csüng, ami felbecsülhetetlen. Véget ért érzelmes, alig fél perces csókunk, amikor Zoe meg szeretett volna szólalni, de nem engedtem neki, mert én akartam beszélni.

- Megígérem, hogy megoldjuk valahogy - fúrtam bele tekintetem az övébe - De ez csak akkor fog működni, ha te is akarod. Szóval, szeretnéd? - tettem fel neki a kérdést, csak hogy biztos legyek a dolgomban.

Zoe elvette tekintetét az enyém elől, majd lehajtotta a fejét és megnémult. Elbizonytalanodott. Szemmel láthatóan megingott a neki szánt kérdésemtől, ami engem is megbillentett. Az már régen rosszul kezdődik, ha gondolkoznia kell a válaszon, hisz ha meg lenne győződve róla, hogy mit érez, akkor egy egyszerű igen lett volna a válasz. Viszont mivel még mindig gondolkozik, ezért a döntésében benne van a nem lehetősége is, ami szörnyen bánt.

Nem volt neki elég? Nem éreztettem vele kellőképpen, hogy mennyire akarom őt, amikor megcsókoltam? Miért érzem, hogy az én hibám az egész? Talán mert az is. Ha kicsit korábban kinyitom a szemem, talán már sokkal előrébb juthattunk volna. Bieber... Olyan ostoba vagy.

- Nem tudom, Justin... - suttogta halkan- Akarom mondani... - helyesbített - Annyi dolog van még, amit át kell gondolnom. Ott van a jövőm és az ajánlat, amit kaptam...

- Miféle ajánlat?- szakítottam félbe.

Egyszerűen elképzelni sem tudtam, hogy miféle ajánlatról beszél mindaddig, amíg ki nem mondott egy, a számomra hátborzongatóan taszító nevet.

- Conor- felelte halkan.

Minden világos. Már meg is feledkeztem Conorról, mert meg voltam győződve róla, hogy Zoe ügyet sem fog vetni rá. Azonban nem így történt, nagyon is fontolóra vette azt a gyönge kis felkérést, amit Conor ajánlott neki még a hotelben. Hihetetlen, hogy nem látja: az a szemétláda csak ki akarja használni, hogy engem bosszantson. Látszik rajta, hogy neki is bejön Zoe, de maximum csak egy éjszaka erejéig akarná. Tudom, hiszen szinte mindig ugyanabban a hotelben tartózkodunk. Minden reggel más lány távozik a szobájából, ami egyszerűen undorító. Így kihasználni a nőket... Csakis egy ilyen fajzat lehet képes ilyenre.

Azonban egy részről Zoet is megértem. Ha a karrierjét nézzük, sokkal könnyebb lenne neki Conorral. Tisztázná a velem kapcsolatos pletykákat, új életet kezdhetne, és biztosan csodálatosan is kezelné a sztárságot. Viszont ez csak egy dolog. Tudom, hogy sokáig nem bírná amellett a nyomorék mellett, mert amikor csak tehetné, mászna rá és még dolgozni sem hagyná Zoet. Nem tudja, mi kell egy nőnek, mindegyikben csak az esti kalandokat látja. Félek azonban, hogy mivel Zoe nem olyan lány, akit egy csettintésre megkaphat, ezért ő sem adja fel majd egykönnyen. Amilyen alattomos, fog rá találni módot, hogy szétszedjen minket. Már ha összejövünk, ami jelen helyzetben egyszerűen lehetetlen. Ezek után a gondolatok után már csakis egy kérdésre szeretnék választ...

- Bejön neked?- szegeztem hirtelen a kérdésem Zoenak, mire neki kimeredt a szeme.

- Nem is ismerem - vágta rá - Csak azt tudom, amit Scooter mondott róla...

Várjunk csak... Scooter? Mégis mikor és... Mi van?!

- Hogy Scooter? Mikor beszéltetek ti erről?- értetlenkedtem.

Egy pillanatra elmerengett. Valószínűleg rájött, hogy ezzel elárulta magát, már csak tudnom kéne, hogy miért.

- Amikor elfutottam a hotelből, Scooter utánam jött, és sokat beszélgettünk- felelte.

Amikor elfutott a hotelből.. Akkor veszekedtem Conorral, utána pedig nem találtam Scootert, és mikor visszajött... Emlékszem! Mikor visszajött azt mondta, hogy fontos dolgot kellett elintéznie... A szemét hazudott nekem! Zoeval volt és nekem még csak nem is mondta... Ezért még kap, ha hazamentem. Most viszont meg kell tudnom, hogy mi zajlott a beszélgetésen.

- Miről?- puhatolóztam óvatosan. Így lassan de biztosan egyre több dolgot fogok megtudni. 

- A pletykáról, Conorról, rólad és az ajánlatáról- sorolta.

Ebből rögtön két dolog ragadta meg a figyelmem: a rólam és az ajánlat. Tehát beszélgettek rólam és Scooter is tett fel neki ajánlatot? Esetleg nem derülne még ki, hogy titkon én vagyok Chuck Norris...?!

- Mit mondott rólam?- tértem a lényegre.

- Mindent- válaszolta egyszerűen.

Ez a mindent vajon mit akar jelenteni? Az is, amikor szerelmi ömlengést tartottam vagy csak azt, hogy nem vagyok olyan szörnyű, mint amilyennek mutattam magam...? Miért érzem azt, hogy mind a kettő?

- És az ajánlat?- léptem túl a dolgon.

- Ugyanaz, amit legelőször is feltett- mondta.

Tehát ezzel azt akarja mondani, hogy Scooter nem bánná, ha együtt lennénk? Vagy Zoeban is csak a hasznot látja? Nem tudom... Mindez olyan kiszámíthatatlan. Azonban az csak jelent valamit, hogy beszámolt Zoenak az érzelmeimről. Biztosítani akarta őt, hogy nem vagyok szörnyeteg, és aki igazából meg fogja bántani őt, az Conor lesz. Most büszke vagyok Scooterre.

- Justin, ne hidd azt, hogy nem szeretném ezt az egészet - mondta hirtelenjében - De annyi dolog van a háttérben, ami miatt biztosan nem lehetünk együtt. Nem bírnánk két hónapnál tovább... - rázta a fejét.

- Ha meg sem próbálod, honnan veszed?- simítottam meg az arcát.

Erre kicsit elgondolkozott, majd hatalmas szemekkel rám nézett.

- Túl sokat csalódtam már, Justin, és nem akarok többet- sóhajtotta.

Pedig ha tudná, hogy én mennyire tudnám őt szeretni, szerintem most azonnal hagynánk a kételyeket, és nekiesnénk a dolognak. Szeretném vele megpróbálni, mert sosem lehet tudni mi sül ki majd belőle végül. Viszont ehhez ő is kell, nem szabad csak nekem akarnom, mert abból valóban, az lenne, amit Zoe mondott: nem bírnánk két hónapnál tovább.

- Figyelj - húzódtam közelebb hozzá - Sok volt ez egyszerre. Aludjunk rá, és majd folytatjuk a dolgot. Mind a ketten elgondolkozunk, utána közösen döntünk. Így jó lesz? - vetettem rá egy fél mosolyt.

Mintha csak egy átkot oldottam volna fel, Zoe felszabadultam rám mosolygott, majd átölelt. Hihetetlen, hogy mindössze csak egy dologra volt szüksége: időre. Ha ezt megadom neki, megkíméljük magunkat az elhamarkodott döntésektől, ami már csak jó lehet.

- Tökéletes - mondta a fülembe halkan.

Szorosan öleltem őt, közben pedig simogattam a hátát, majd a haját. Utánozhatatlan érzés az, amit ő ad nekem, bele sem merek gondolni abba, hogy mi lenne, ha már nem érezhetném ezt többet. De nem is akarom megtudni, azt annál inkább, hogy milyen lenne vele együtt lenni.

- Akkor aludjunk, oké? - engedtem a szorításomon, hogy a szemeibe tudjak nézni.

Bólintott egyet, majd félig mosolyogva nézett a szemeimbe. Mintha egy teljesen más lányt láttam volna. Éreztem, hogy jól esett neki a megértésem, és nem követeltem választ tőle azonnal. Tudtam én, hogy nem kellenek ide a bonyolult megoldások, egy egyszerű kis figyelmesség néha több bárminél.

Mosolyogva odahajoltam hozzá, hogy megcsókolhassam. Mihelyst ez a gondolat a fejembe szállt, a szívem meg sem állt az elképesztő tempójú dobogással. Szörnyen élveztem ezt az érzést. Egyszerre volt idegen és kellemes, hiszen nem volt semmi, ami megakadályozott volna abban, hogy megcsókoljam, ehhez pedig még nem voltam hozzászokva. Viszont ahogyan elnézem, nem lesz sok idő, míg megszokom ezt az utánozhatatlanul jó érzést.

Odahajoltam hát Zoehoz, majd megcsókoltam. Ajkaink szabályosan összeforrtak, egyikőnk sem volt mohó. Lassan s óvatosan ízleltük egymás ajkait pár percen keresztül. Kezeim ismét letévedtek Zoe nyakához, és abba sem hagyták a simogatást. Mintha nem is én irányítottam volna a kezeimet, hanem már maguktól ráálltak volna arra az áhított területre Zoe testén.

Ismét előjött az elképesztő heves lélegzetvételem, amit próbáltam kontrollálni, de ha lassabban vettem a levegőt, majd' megfulladtam. Így nem volt más választásom, zihálnom kellett, de nem törődtem vele, élveztem a csókot.

Percek múlva mosolyogva elváltunk egymástól, és alváshoz készülődtünk, mert már mindkettőnk kifáradt mind szellemileg, mind pedig fizikailag. Belebújtam saját hálózsákomba, majd Zoe is hozzám hasonlóan bebugyolálta magát. Elfordulva tőlem helyezkedett el, nekem pedig nem tetszett hogy távol van, így közelebb húzódtam hozzá. Átölelni nem tudtam, mert akkor lefagyott volna a kezem, így csak a közelségét élvezhettem. Két perc múlva már hallottam mély, ütemes lélegzetvételét, ami arra utalt, hogy el is aludt. Egy pillanatra felé hajoltam, hogy meggyőződjek róla, tényleg így van-e, de nem kellett csalódnom, határozottan bealudt. Nyomtam egy puszit az arcára, majd ráhajtottam a gondolatokkal teli fejem hálózsákom párnájára, s Zoehoz hasonlóan, engem is elnyomott az álom.

-----------------------------------------------------

Hú, ebben a részben aztán gondolatmenetekből nincsen hiány. :) Szerintem már elég régen tettem fel kérdéseket, most sem szándékozok, csakis egyet: 

• Mit gondoltok, jogosak az érvek arra, hogy Justin és Zoe nem lehetnek együtt?

Kíváncsian várom, hogy ti mire gondoltok, remélem most is születni fog pár komi, hiszen látjátok! Csak rátok kellett szólni, megmozdultatok és összehoztatok a 30. rész alatt 31 komit. 31-ET!!! Bízom benne, hogy most sem kell csalódnom:) Legközelebb találkozunk, ami mint mindig, ismeretlen időpont, de igyekszem!:)

Love U Beliebers ♥

30.rész - Harapás

Ez most halál komoly?! Komolyaaaan?!
30.000+ oldalmegtekintés... 30. rész... és 40 FELIRATKOZÓ?!
Álmodom?! Gyerekek, ez valami.... Atya világ. Ez elképesztő, egyszerűen nem találok szavakat! Túlszárnyaltátok az elvárásaimat. Bőven... Komolyan mondom hihetetlenek vagytok. Én pedig nem tudom leírni mennyire hálás vagyok. Mindig külön kihangsúlyozom mennyire imádlak titeket, és ez most sincs másképpen: SZERETLEK TITEKET ♥ ♥ ♥
Nélkületek ez sosem lenne. A világon semmi nem működne ami a bloggal kapcsolatos, ezért pedig szörnyen hálás vagyok. Miattatok csinálom, miattatok van erőm órákat szenvedni egy résszel. De teljes mértékben megéri, hiszen megérdemlitek! A legjobbak vagytok. Őszintén, a világon a legeslegjobbak.:') 
Még egy valami. Felül láthattok egy új menüpontot, a JB and BC-t, ami a régi blogom. Gondoltam kiteszem ide, csak hogy megnézzétek honnan is indultam. Szerintem sokat javultam ahhoz képest..:)
Nem is tudom mit mondhatnék még... elképedtem. Tényleg. Így inkább nem is fecsegek...
Jó Olvasást! ♥

u.i.: Bocsi a folytonos design változtatásért, de most találtam meg azt, amit eddig is akartam:)
u.i. 2.: Van egy kis meglepetés a részben ;)

~Zoe*

~*~ Justin szemszöge ~*~

Amikor elértem Zoet, azt hittem menten elájulok. Megmeredve állt ott, szeméből pedig már kicsordultak az első, legfájdalmasabb könnycseppek. Egy tapodtat sem, mert mozdulni eredeti helyéről. Remegve, mint a nyárfalevél nézett farkasszemet a vadállattal, aki egyre csak mordult rá, s mikor érzékelte, hogy megjelentem, fejét felém fordította. 

Vadkutya. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez az állat egy vadkutya. Pontosan úgy néz ki, mint egy ártalmatlan háziállat, aki ki van éhezve. Távolról nem tűnik olyan ártalmasnak, azonban mihelyst az ember belenéz a szemébe, elveszti önuralmát, és eddigi szép gondolatait az állatról.

Sötét bundája és nagy fülei rejtőzködő képességére és remek érzékszervekre utaltak. Ez nem jelent jót egyikünknek sem. Én sem tagadom, kihagyott egy ütemet a szívem, amikor ez az állat rám meresztette magabiztos, harcra kész tekintetét. Tulajdonképpen fogalmazhatunk úgy is, hogy megfagyott bennem a vér.

Teljesen tehetetlenül álltam ott, 10 méterre Zoetól, aki óvatosan, csak a szemével nézett felém. Egy percre sem akarta szem elől téveszteni támadónkat, ezért rövid, mégis mély tartalommal teli pillantást vetett rám. Ő is szörnyen rémült volt, valószínűleg sokkot kapott, de láttam, hogy észnél van. Maximálisan tudja, milyen helyzetbe került, és hogy ilyenkor mit szabad tenni és mit nem. Azonban én ezt már kevésbé tudtam elmondani magamról.

Ebben a kivételes helyzetben, azt sem tudtam mit kéne tennem, így tanácstalanul fürkésztem Zoet. Sosem láttam még valakit ennyire elszántnak. Éreztem, hogy valamire készül, és hogy ezt a valamit nemsokára véghez is fogja vinni. Istenem, csak add, hogy ne döntsön rosszul. Fogalmam sincs, mennyire tud most helyesen gondolkozni, hiszen a sokk valószínűleg eluralta teste minden porcikáját.

Mind a hárman csak állunk. A kutya előttünk, én távol Zoe mellett. Még mindig szörnyen tehetetlen voltam, hiszen ha megmozdulok akár egy lépést is, a kutya elindul Zoe felé, elkapja, és valószínűleg szétmarcangolja. Azonban nem állhatok itt a végtelenségig. Ki kell találnom valamit most azonnal. Tippem sincs, hogy ennek a kutyának mikor kattan be az agya, és mikor kezd el őrült sebességgel rohanni Zoe felé. A legkisebb mértékig sem szeretném, hogy ez a veszélyhelyzet átmenjen horrorfilmbe. Belehalnék, ha Zoenak valami baja lenne. Inkább engem teperjen le ez a dög, de őt hagyja békén.

Továbbá, azt sem tudom, hogy Zoe mire készül. Jó lenne tudni, hiszen akkor talán én is a terve szerint cselekednék. Így viszont elég nehéz letenni a voksot egy gondolatmenetem mellett.

A helyzet egyre csak feszültebb. A félelmet és az izgalmat a levegőben életlen késsel mindenféle akadályok nélkül lehetne vágni. Nem bírom ezt tovább.

Tekintetem még mindig Zoe és a vadállat között járkált. Észrevettem, hogy Zoe apró lépteket kezdett el tenni felém, de olyan aprókat, hogy szinte alig lehetett látni a mozgását. Léptei szinte zajtalanok voltak, csak az elszáradt levelek recsegtek lába alatt.

Hevesen dobogó szívvel, és tettre kész elmével és testtel figyeltem az eseményeket. A felém közeledő lány folyton csak a kutya szemeit nézte, nem merte levenni róla a szemeit, mert tudta, ha ezt megteszi, mindennek annyi lesz.

Úgy éreztem, nekem is ideje tennem valamit, ezért Zoehoz hasonlóan én is elkezdtem apró léptekkel haladni. Egyre kevesebb távolság volt köztünk, mondhatni körülbelül két méter. A szívem már a torkomban dobogott, nyelni sem tudtam, ezért teljesen kiszáradt a torkom. Óvatosan lépkedtem és lépkedtem Zoe felé, a keze már majdnem az enyémben volt, amikor megtörtént a katasztrófa.

Mivel Zoe teljes mértékben az állatra koncentrált, nem figyelt a lába elé, ezért egy óvatlan lépésnél megbotlott egy kőben, majd egy kisebb sikoly után a földön landolt. Ez volt az a pillanat a vadkutyának, amikor nem várt tovább, akcióba lépett. Ugatott egy hatalmasat, majd vicsorgó fogakkal és hihetetlen gyorsasággal felénk iramodott.

Szemében izzott a vágy, hogy nekiessen Zoenak, nekem pedig azonnal cselekednem kellett, különben a mellettem fekvő lány nem ússza meg élve.

Őrült sebességgel, a másodperc tized része alatt döntöttem, hiszen gondolkozni sem volt időm. Zoe mellett hevert egy viszonylag nagynak mondható faág, azt azonnal felkaptam a földről, és menten a kutya felé pillantottam, aki már készült volna megharapni Zoet, amikor én a szájába adtam a vastag faágat, mint egy játékbotot egy rendes háziállatnak. Ezután elkezdtem tolni a kutyát a faág két végét fogva. Csak reménykedtem benne, hogy az állat nem ereszti el a szájával a botot és nem támadja le éles fogaival a kezem. Hatalmas erőfeszítésembe tellett, mire eltoltam öt méterre a vicsorgó kutyát Zoetól, amikor egy hirtelen mozdulattal kirántottam a vastag ágat a vadállat szájából, amire ő vonyított egyet. Valószínűleg meglazult az egyik foga, amiért teljesen ráharapott a botra, én pedig kihúztam onnan azt. Egy helyben megállt, közben folyamatosan, lehajló fejjel nyüszített. Szívem felvándorolt a fülembe, a világ teljesen megszűnt körülöttem, csak a kutyára tudtam koncentrálni. A bot még mindig a kezemben volt, és azt hittem nem fog már többet támadni az állat, de hatalmasat tévedtem.

Vett magán egy utolsó szusznyi erőt, és nekem esett, jobban mondva a lábamnak, majd beleharapott. Hatalmas ordítás hagyta el a számat és még egy könnycsepp is kicsordult a jobb szememből, de nem hagyhattam magam, Erőt vettem magamon, majd egy határozott mozdulattal pofon vágtam a dögöt az ággal. Nem kellett neki több, ezért fogta, és elvonszolta magát, először lassan, majd nagy iramban, mígnem teljesen eltűnt a látókörömből. Hatalmasat sóhajtottam, amikor eljutott az agyamig, hogy vége, azonban megkönnyebbülésemet megszakította a lábamba belehasító szörnyen kellemetlen fájdalom.

Hihetetlenül fájt a lábam. Felhajtottam a nadrágom szárát, és láttam a kutya két farkasfogát a lábamon. Ahogy elnéztem, fél centi mély sebet ejtett a bokámon, de ettől eltekintve szörnyen fájt. Mégis, mit sem törődve magammal, azonnal Zoehoz fordultam. 

Az elszáradt füvön feküdt, és még csak meg sem mozdult. Ekkor csordult ki a második könnycsepp a szememből, hiszen ha túl későn reagáltam és a kutya megharapta valahol, örökké magamat fogom hibáztatni. Amilyen gyorsan csak tudtam, odabicegtem hozzá, de a lábam csak lassításra késztetett, hiszen egy nyílt seb van rajta. Azon a 10 méter úton nem tudtam abbahagyni a sziszegést a szörnyű fájdalom miatt, de mikor elértem Zoet, azonnal lerogytam mellé.

Megfogtam a fejét, és megvizsgáltam mindenhol. Hatalmas megkönnyebbülésemre egy darab sérülést sem láttam rajta, teljesen ép volt. Valószínűleg a sokktól elájulhatott, hiszen őt mindig megviselik a nagyobb traumák. Fel kellett ébresztenem, hiszen addig nem vagyok nyugodt, még rám nem néz, és nem beszél hozzám. Simogatni kezdtem hát az arcát és közben szólongattam, hátha felébred...

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Lassan és óvatosan nyitogatni kezdtem a szemem, és próbáltam forgatni a fejem, de egy kéz megakadályozta. Ez a kéz Justiné volt, s csak akkor láttam meg, hogy könnyes a szeme, amikor sikerült a sajátomat teljes mértékben kinyitni. Először nem ugrott be hol vagyok és miért, de utána minden eszembe jutott: a csalódottságom, a sietségem és a kutya... Mihelyst visszatértek fejembe az emlékek, rémülten és remegve ültem fel, majd egyenesen Justin karjaiban landoltam. 

Szörnyen nagyot sóhajtott, amikor felébredtem, az sem érdekelte, hogy sírok és remegek, csak szorított magához és nem látszott úgy, hogy el akar engedni. Azonban én sem akartam őt, egy kicsit sem. Ott ültünk a fűben egymást szorítva, én is sírtam és ő is sírt egy kicsit. Én az illatával nyugtattam magam, ami hatni látszott, hiszen szipogásom enyhén abbamaradt. Justin puszikkal árasztotta el az arcomat, így még azt is elérte, hogy a fejem lángvörösen égjen, de nem érdekelt. Ott volt, ölelhettem és ez mérhetetlenül jól esett.

Kis idő után engedtem a szorításon, hogy a szemébe tudjak nézni. Fájdalmasan mosolygott rám, majd letörölte a könnycseppjeim.

 - Minden rendben? Nincs bajod? Nem fáj semmid? - kezdett aggodalmaskodni, mint egy óvó anyuka.

 - Teljesen jól vagyok - nyugtattam meg - És te?

Justin csak fájóan a bal lábára nézett, mire reflexből én is arra fordítottam a fejem. Majdnem elájultam, amikor megpillantottam a bokáját. Vérzett, és két harapásnyom volt rajta.

 - Úristen, Justin, mi történt?! - riadtam meg, mire ő kezem után nyúlt és nyugtatni próbált.

 - Küzdöttem a kutyával. - felelte halkan, miközben folyton a szemeimbe nézett.

Ekkor esett le igazán: ismét megmentette az életem. Immáron másodjára, ha ő nem lenne, én már halott lennék. Azt sem tudtam hirtelen mit mondjak, csakis kizárólag két érzés kerített hatalmába: a hála és a szörnyű lelkiismeret-furdalás. Miattam van az egész!

 - Justin én annyira sajnálom, ha nem rohantam volna úgy el... - csordult ki ismét egy könnycsepp a szemeimből, de ő nem engedett tovább beszélni.

 - Nem rohantál volna el, ha én nem vagyok hülye - állapította meg.

Igen, eléggé csalódott voltam, miután azt hittem meg akar csókolni, de nem tette. Én nem tagadom, megtettem volna, ha ő nem tol el magától, amire kicsit sem számítottam. Azt hittem ő is akarja, de hülyét csináltam magamból, ezért pedig annyira rosszul éreztem magam. Itt mind a ketten hibásak vagyunk, mert valahogy a kettőnk dolga sosem megy simán. Valamit csak elrontunk, és semmit nem foghatunk a másikra. Ehhez két ember kell.

Azonban Justin kijelentésére nem tudtam mit felelni. Valóban nem rohantam volna el, ha ő nem teszi ezt, de mint azt már egyszer átgondoltam, nem csak az ő hibája. Mindkettőnké.

 - Zoe, sajnálom. - fogta meg az állam, hogy a szemembe tudjon nézni - Hülye voltam. Azt hittem el fogsz utasítani és...

 - Ne folytasd - vágtam a szavába - Én is sajnálom. Nyilvánvaló jelet kellett volna adnom és akkor...

 - Te nem vagy hibás, én voltam a bolond - fogott mindent magára.

 - Nem. Mindketten hibáztunk - adtam tudtára iménti gondolatomat.

Kijelentésemre egy pillanatig nem felelt és nem is reagált. Azonban végül bólintott egyet, és ismét szemeimbe nézett.

 - Én nem haragszom. Sosem haragudtam - mondta őszintén.

 - Hát… én haragudtam, de most már kicsit sem érzek dühöt - vallottam be én is érzéseim épp olyan őszintén, mint ő.

Rám mosolygott, majd megölelt. Jobban esett az ölelése, mint az előbb, mert most jobban szorított. Ugyanakkor ismét adott egy puszit az arcomra, de sokkal hosszabban, mire én teljesen elvörösödtem, de nem érdekelt most sem. Csak élveztem a pillanatot.

 - Justin - váltam el tőle -, fertőtlenítenünk kell a lábad, mielőtt elfertőződik - közöltem vele.

 - Viszont előtte találnunk kell egy helyet éjszakára, mert fél óra és teljesen sötét lesz - nézett fel az égre.

Helyeselően bólintottam egyet, majd felpattantam. Mivel Justinnak nem ment egyszerűen a felállás, ezért segítettem, neki. Egyik kezével átkarolta a nyakam, és így fel tudott állni.

 - Indulhatunk? - néztem rá, majd a lábára.

Bólintott egyet, mire nekiindultunk. Továbbra is a nyakam körül volt a karja, így mentünk keresni egy éjszakához alkalmas helyet. Csak battyogtunk, közben pedig figyelembe vettük, hogy a nyom azt mondta: menjünk a fejünk után. Így is tettünk, az ösvényen haladtunk, az biztos helyre vezet, legalábbis remélem. Már alig látszott a nap, amikor Justin szólt, hogy álljak meg.

 - Nézd, az ott mi? - mutatott a dolog felé.

A Justin által mutatott irányba néztem és megláttam egy kupolaszerű kőlátványosságot. Nagyon jól nézett ki, ráadásul ha este esik az eső vagy valami, akkor még a víztől is megvéd.

 - Az tökéletes lesz, induljunk mielőtt vaksötét lesz - lépkedtünk óvatosan előre.

Nem sok idő telt bele már oda is értünk. A kupola alatti talaj tökéletes állagú volt, nem volt sem saras, sem túl kemény. A hálózsák úgyis puhít majd rajta egy kicsit.

A nálunk levő segédeszközök segítségével egy pillanat alatt tüzet raktunk, hogy lássunk is valamit. Justin leterítette mind a két hálózsákot egymás mellé, majd ő ráült az egyikre úgy, hogy a hátát a kőfalnak támasztotta. Én készülődtem a fertőtlenítésre, hiszen ahhoz is megvoltak a kellő eszközök: kötszer, fertőtlenítő spray és vatta. Letettem mindent Justin mellé, ő pedig kissé elszörnyedve nézett a sprayre, hiszen biztosan tudja, hogy csípni fogja. Vetettem rá egy megnyugtató pillantást, majd behúztam a hátizsák cipzárját. Letelepedtem Justinnal szembe, majd adtam neki az utasításokat.

 - Nos - tettem magam mellé a cuccokat - Tűrd fel a nadrágot a térdedig, hogy rendesen hozzáférjek a sebhez.

Ő minden szó nélkül csinálta azt, amit mondtam neki, s mikor végzett, nagy szemekkel meredt rám. Szinte olvasni lehetett a tekintetén, hogy fél attól a fertőtlenítőtől.

 - Oké, akkor most le kell fertőtlenítsem a sebet a sprayvel, utána pedig bekötöm - közöltem vele a leendő cselekedeteim.

 - Csípni fog? - nézett rám hatalmas, kiskutya szemekkel, mire akaratlanul is elmosolyodtam.

 - Hát azt hiszem, igen - feleltem neki, mire még jobban elszörnyedt.

Fogtam a vattát, majd a sprayt, és  fújtam egy éppen elégséges mennyiséget a vattára. Mielőtt még nekiestem volna Justin lábának, rápillantottam. Mit is mondjak, nem tűnt nyugodtnak.

 - Készülj, csíp - készítettem fel, mire ő összeszorította a szemét, én pedig nekiláttam a dolognak.

Mihelyst hozzáértettem a vattát Justin sebéhez, sziszegni kezdett, amit teljesen megértettem, hiszen nagyon csípheti a fertőtlenítő. Jó alaposan lekentem a sprayvel a sebet, mire Justin már szinte vergődött.

 - Kész, többet nem fog csípni - dobtam le magam mellé a vattát.

Justin kinyitotta az eddig összeszorított szemeit, és csak akkor láttam, hogy könnybe lábadt a szeme a fájdalomtól. Kissé bűnösnek éreztem magam, hiszen fájdalmat okoztam neki, de miután rám vigyorgott, el is felejtettem a lelkiismeret-furdalásom.

Vágtam egy darab kötszert, majd ráhelyeztem a sebére, éppen úgy hogy eltakarja azt. Megkértem, hogy fogja oda, amíg én rákötözöm a fáslit. Így is tett, szépen sikerült is leápolnom a sebét. Büszkén pillantottam a kötésre, ugyanakkor szomorúan, hiszen miattam történt.

Justin lehajtotta a nadrágja szárát, majd felém nézett és a kezemért nyúlt. Ez a cselekvése annyira megijesztett, hogy ugrottam egy kisebbet, hiszen teljesen el voltam bambulva. Elmosolyodott reakciómon, majd közelebb húzott magához...

~*~ Justin szemszöge ~*~

Sosem láttam még ennyire tökéletesnek őt, mint az utóbbi pár percben. A tűz fényében csak úgy csillogott a szeme miközben ápolta a lábamat. Alig bírtam róla levenni a szemem, hiszen annyira tökéletes volt a látványa. A szememnek mindenféleképpen felüdülés volt a történtek után. Miután pedig végzett, magam mellé húztam, hogy közel érezhessem magamhoz. Semmi mást nem csináltunk, csak szótlanul ültünk egymás mellett. Kezét a kezembe vettem, ami teljesen hideg volt. Valószínűleg fázott egy kicsit, ezért én nekiálltam megmelegíteni a kezét a sajátom segítségével, mire ő csak mosolygott egyet rám. 

Valamiért úgy éreztem, ki kell neki öntenem a szívem. Vagyis, olyan értelemben, hogy ami nyomaszt. Lelkiismeret-furdalásom van, amiért annyi éven át szekáltam. Nem akarom ezt az ügyet letisztázatlanul hagyni. 

 - Zoe, én.. - kezdtem bele - Tényleg nagyon sajnálom.

Felém fordult, és értetlenül nézett rám, hogy ezzel mégis mire akarok kilyukadni. Tekintete csak még jobban elvette az eszem, alig bírtam folytatni, amit elkezdtem, és bár nehezemre esett, de megtettem.

 - Sajnálom, hogy hosszú évekig csak piszkáltalak... - néztem lehajtott fejjel magam elé - Csakis azért volt, mert féltem. Féltem, hogy belőled hamarabb lesz sztár, mint belőlem. De őszintén, Zoe, nagyon megbántam, hiszen te jobban megérdemelnéd. Csodálatos ember vagy, és a hangod is gyönyörű. Nem kellett volna ezt tennem veled... - szégyelltem el magam, majd nagy nehezen a szemeibe néztem. 

 - Tudod, én már túlléptem rajta - vallotta be őszintén - Tudtam, hogy ezért csinálod, ez pedig csak még jobban ösztönzött arra, hogy jobb legyek. Hogy ne adjam fel. Úgyhogy még azt is mondom, hogy jót tettél vele - mosolyodott el halványan.

Hihetetlen, hogy nem haragszik. Komolyan azt mondta, hogy túllépett rajta? El sem hiszem. Most leírhatatlanul boldog vagyok.

 - Akkor... Tényleg nem haragszol? - néztem rá nagy szemekkel, mire ő felém nézett és megrázta a fejét.

Tényleg boldog lettem. Szörnyen jó érzés telített el, amely nem is akart elmúlni. Valami furcsát éreztem... Valami elképesztően jót. És csak utána jöttem rá mi ez az érzés. Meg kell csókolnom. Egyszer már elhalasztottam, nem tehetem meg még egyszer. Azonban nem is támadhatom le csak úgy. Bieber, nehogy megint elszúrd, mert kinyírlak.

Fejemet nekitámasztottam a kőnek és meredtem magam elé. Nem tudtam, hogy csináljam. Féltem is meg nem is, de nem szalaszthatom el. Óvatosan oldalra fordítottam a fejem, így teljes látószögből csodálhattam Zoet. Mikor felé néztem ő a kezünket tanulmányozta, amik még mindig egymást szorították. Abban a pillanatban, ahogy észrevette, hogy nézem, ő is rám vezette tekintetét. Csak bámultunk egymásra, mint két bolond, mikor ő beszédre nyitotta a száját.

 - Gondolod, hogy minden rendbe jön majd? - szánta felém ezt a rettenetesen többértelmű kérdést.

 - Hogy érted? - ráncoltam össze a szemöldököm.

 - A pletyka - felelte halkan, és elfordult tőlem.

Már értem. Aggódik, mi lesz, ha talán összejövünk, és igazat adunk a pletykának, miszerint Zoe engem használ fel, hogy híresebb legyen. Ez semmiképp nem igaz. Ő tipikusan nem ez a lány, ő ilyet sosem tenne. Viszont teljes mértékben megértem az aggódása okát.

 - Ha rajtam múlik, biztosan - feleltem határozottan.

Válaszomra ismét felém nézett, s halványan elmosolyodott. Megőrjített az a tekintet. Alig bírtam már magammal, de nem teperhettem le.

Ismét csak szótlanul néztük egymást, miközben üldögéltünk a tűz fényében. Fájdalmasan tökéletes volt, ahogyan Zoe vizsgálgatta az arcom. Láttam, ahogyan részletezi a szemeim, majd az orrom és a szám. Nem bírom már, kell nekem a csókja. Kell az az érzés, mégpedig most és azonnal.

Szám tanulmányozása után ismét a szemeimre tért rá. Úgy éreztem ez a megfelelő alkalom. Bieber, most vagy soha. 

Óvatosan, szörnyen kis mozdulatokkal közeledni kezdtem felé, közben pedig folyamatosan a szemeit néztem. Hatalmas megkönnyebbülésemre, ő is közelített, így nem ért az a nyomás, hogy ő nem akarja. Már csak pár centi választott el a szájától. A szívem oly hevesen dobogott, hogy azt hittem, menten szívinfarktust kapok. Hevesen vettem a levegőt, ezért a szám és a torkom kiszáradt, amiért nyeltem egy hatalmasat, ajkaimat pedig benedvesítettem. Ezek után behunytam a szemem. Mertem remélni, hogy nem hagy faképnél, és érzi, hogy mennyire akarom most ezt. Pár másodpercig csukva tartottam a szemem, és már kezdtem csalódott lenni, hogy nem érzem Zoet, amikor hirtelen egy puha, meleg száj simult az enyémhez. Mérhetetlenül boldog voltam, ugrálni tudtam volna örömömben. Azonban a csóknak még közel sincs vége, az igazi élvezet még csak bőven ezek után jön.

Fél percig csak szoktuk egymás ajkait, mikor én résnyire nyitottam a szám, és nyelvemmel körülnyaltam Zoe ajkait, ezzel bebocsátást kérve az ő nyelvéhez. Nagy örömömre ezt meg is kaptam, így már egy igazi csókot válthattunk. Szívem már alig bírta a strapát, azt hittem pillanatok múlva felmondja a szolgálatot. Orromon keresztül kapkodtam a levegőt, miközben hevesen csókoltam Zoe ajkait. Nem tudtam betelni vele. Az az érzés… Egyszerűen hihetetlenül tökéletes, és máris nem tudok betelni vele, pedig még véget sem ért!

Mohón faltam ajkait, igyekeztem magam türtőztetni, de még a vak is látta, hogy erre a pillanatra várok már időtlen idők óta. Kezemet az arcára tettem, s a csók közben lágyan simogattam puha arcát. Nem bírtam ki. Muszáj volt a nyakához érnem. Muszáj volt végigsimítanom a kezem azon a tökéletes vonalon. Meg is kíséreltem a cselekvést, kezeim közé fogtam Zoe fejét, majd lassan lejjebb csúsztattam őket, mígnem a nyakához nem értek. Annyira kellemes érzés volt, hogy fel kellett sóhajtanom. Egyszerűen megőrülök a nyakától, és most végre beteljesíthetem vágyaim, és végigsimíthatom rajta mindkét kezem.

Úgy érzem, repülök, az egekben vagyok ettől a csóktól. Azonban valami nem jó. Zoe nincs hozzám elég közel, hisz mind a ketten ki vagyunk csavarodva, amiért egymás mellett ülünk. Legnagyobb örömömre ezt Zoe is észlelte, de nem tudtam mit akar tenni. 

Pár pillanat múlva viszont megtudtam. Egyszerűen fogta magát, jobb kezével a nyakamhoz nyúlt, amitől szabályosan megborzongtam, majd egy határozott mozdulattal beleült az ölembe. Komolyan? Ha ez így megy, én nem fogom túlélni ezt a csókot. 

Így már maximálisan élvezhettem a közelséget, amitől még jobban megőrültem. Mint két eszement, úgy faltuk egymást, nyelveink többször is összetalálkoztak. Kezeimet Zoe derekára vezettem le, és olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak lehetett. Teljes mértékben hozzám simult, én pedig azon izgultam, hogy vajon érzi-e a csaknem mellkasomból kiszakadó szívemet, ami már oly gyorsan ver, hogy nem csodálkoznék rajta, ha hirtelen feladná a harcot.

Zoe két kezével a nyakamat birizgálta, ami leírhatatlanul jól esett. Jobb kezét lejjebb csúsztatta a mellkasomra, így pedig már biztos voltam benne, hogy érzi szívem heves dobogását. Ez onnan is beigazolódott, hogy kissé belemosolyodott csókunkba, mire én sem tudtam megállni, és elvigyorodtam.

Bal kezemet lassan végigsimítottam Zoe gerincén, mire egy jóleső sóhajt kaptam cserébe, ami többet ért mindennél. Így már nem tudtam leállni, két kézzel beletúrtam a már amúgy is kissé kócos hajába, és még jobban, szenvedélyesebben csókoltam.  

A legkisebb mértékig sem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat. Annyira tökéletes most így, hogy legszívesebben így élném le az egész életem, ezzel az érzéssel, és ezzel a lánnyal. Totálisan szerelmes vagyok belé, ez pedig csak most igazolódott be bennem. Megőrülök érte. Ez a folyamat pedig már visszafordíthatatlan.

Több mint tíz percig faltuk egymást, mire már Zoe nem bírta tovább levegővel, és lihegve, egy utolsó puszit nyomva ajkaimra, elvált tőlem. Még nem akartam kinyitni a szemem. Hagytam, hogy pár pillanatig átjárjon az a felemelő érzés, ami remélhetőleg ezek után még át fog egy párszor. Zoe sem vált el teljesen tőlem, a homlokát az enyémnek döntötte, és hevesen szuszogott, hozzám hasonlóan. Két percig próbáltuk visszanyerni szívverésünk eredeti tempóját, majd kinyitottam a szemem. Az ölemben ülő lány annyira elégedetten mosolygott rám, hogy eltelített a büszkeség és a teljes mértékű szerelem. Két kezem közé vettem arcát, és egy hosszú puszival jutalmaztam. Élveztem, hogy megtehettem, és nem voltak gátlások, semmi. Megcsókoltam, és ez volt az eddigi legjobb csók, amit valaha is adtak nekem. Ez pedig kétség kívül az a pillanat volt, amiből nem volt elég egy.  

----------------------------------

Naaa? Naaaaaaa? NAAAAAAAAA?? Úristen csajok, ez egy giga-mega rész lett, mindennel együtt!

Adlfknlkgsglksg.... kb. ezt érzem most. 

Na de ide figyeljetek! Ha most nem kapok giga mega kommenteket, fél évig nem kapok részt, és ezt most halál komolyan mondom!! Ez az egyetlen kérésem van, véleményt kérek, szóval:

MINIMUM 20 GIGA-MEGA-EXTRA KOMMENT, mert szörnyen csalódni fogok, ha nem kapok sok részletes visszajelzést a mostani munkámról. Ez most tényleg fontos nekem, ne hagyjatok cserben! Nagyon remélem hogy tetszett, és úgy képzeltétek el ahogyan azt tőlem elvártátok, szóval várom a giga-mega-extra komikat ezerrel! :)

Love u ♥

29.rész - Érzelmek

Meg is jöttem :D Gyors voltam vagy gyors voltam? ;) (Na jó, annyira nem voltam gyors, de viszonylag hamar hoztam a részt...)
Örülök, hogy összegyűlt 15 komi a 28. rész alatt, és annak is nagyon örülök hogy boldogok vagytok amiért visszatértem, hiszen én is szörnyen az vagyok! :) Több dologról is szeretnék beszélni most a rész előtt.
Az egyik a kommentek.
Annyira de annyira boldog voltam amikor leírtátok az őszinte véleményeteket! Az egyik komizóm kifejtette mi nem tetszett neki a részben, és ez szörnyen tetszett! Ezt kérem, hogy legyetek őszinték, és mondjátok meg ha valami nem tetszik nektek. Nagyon nagyra becsülöm, hogy az a bizonyos olvasóm leírta nekem a résszel kapcsolatos negatívumokat. A többieknek pedig a pozitív visszajelzéseket köszönöm, jól esett ismét olvasgatni őket ilyen hosszú idő után :)
A másik dolog egy számomra fontos dolog. Mint látjátok, 35 feliratkozóm van. Elképedtem, amikor elért a felismerés, hogy mennyi ideje itt vagyok már, és mióta írok. Komolyan mondom, sosem hittem volna, hogy egyszer 35 (!!!) feliratkozóm lesz. Az álmom a 20 feliratkozó volt, és már azon is túl vagyunk bőven, ami szintén elképesztő. Minden olvasómnak külön köszönet amiért támogattok, szörnyű jól tud esni, amikor bekapcsolom a gépet és látom, hogy mennyien nézitek a blogot, és komiztok is. 
Remélem még sokáig itt lesztek velem! :) ♥ ♥
Most pedig Jó Olvasást!


~Zoe*

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Justin kinyitotta a borítékot, majd felolvasta a tartalmát:

"Miután kilépsz kiutad kapuján, már mehetsz is a fejed után."

Ez a nyom eddig a legérdekesebb. Mehetek a fejem után? A fejem lassan már azt sem tudja, ki vagyok, nem hogy még elvezessen egy következő állomáshoz.

 - Mehetsz is a fejed után... - ismételhette Justin a nyom sorait halkan.

Meredten álltam ott Justin mellett és próbáltam törni a fejem a megoldáson, azonban nem jártam sikerrel. Szörnyen remélem, hogy neki van ötlete, mert az én fantáziám cserbenhagyott. Nem tudtam koncentrálni.

Justin ott volt mellettem és a látványa teljesen elterelte a figyelmem. Igen, a látványa, és igen, ezt most én mondtam. Én, Zoe Parker, aki kis idővel ezelőtt ugyanezt a személyt egy kanál vízben meg tudta volna fojtani. Ez azért különös, nemde bár?

De mégis... Szinte már fájdalmasan tökéletes, ahogyan itt áll. Arcára teljesen kiült a gondolkozás, szerintem azt sem venné észre, ha egy atombomba robbanna mellette ebben a pillanatban. Én pedig csak itt állok, mint egy mozgásképtelen, és várok a csodára. Mi lett velem?

Ahelyett, hogy gondolkoznék a megoldáson, amivel előbbre jutnánk, én inkább Justint méregetem. Justint! De nem tehetek róla. Hihetetlen, hogy pár órája máris vele vagyok, de még csak most veszem észre, hogy milyen jó pasi úgy igazából.

Vegyük például a haját. Ennél precízebben már be sem lehetne állítani. Minden egyes hajszála úgy áll, ahogyan annak állnia kell. Egy tincs sem lóg ki a sorból, mintha csak parancsot kaptak volna, hogy igazodjanak egymáshoz.

Aztán ott van a szeme és a szája. Újonnan ez a két testrésze teljesen elvette az eszem. Amikor rám néz, rögtön szembe találom magam a szemeivel, utána pedig már rögtön levándorol a tekintetem a szájára. Miért nem vettem én ezeket eddig számba? Talán mert elvakított az iránta érzett düh. Viszont mostanra már nem érzek iránta annyi dühöt, ezért is tört elő belőlem mindez.

Végül pedig ott van a teste. Hát nem is tudom. Azért egy kis izom mégiscsak van rajta, mert fekete pólója kissé kidomborodik a mellkasánál, ráadásul, amikor megfeszül rajta a póló, még a kockás hasát is ki lehet venni. Persze nem mintha ezeket figyelném. Nyilvánvalóan ezek apró észrevételek.

Istenem, Zoe, hova gondolsz? Miért nem mondod már rögtön azt, hogy te vagy Beyoncé? Még a vak is látja, hogy megtetszett neked, ne akard bebeszélni magadnak, hogy nem.

Olyan hülye vagyok néha. Magammal beszélgetek. És leszidom magam. Normális ez? Mondjuk, semmi nem normális, ami én vagyok, szóval ebből következik, hogy nem, nem normális, amit művelek. Dűlőre kéne már jutnom. Mondani meg könnyű.

 - Zoe, figyelsz te rám? - lóbálta kezét előttem Justin.

Teljesen elbambultam. Vajon hanyaggyára szólhatott már? Azért remélem nem rajta bambultam éppen.

 - Öhm… elbambultam - eszméltem fel nem is tudom mennyi idő után.

Justin kissé összehúzta szemöldökét, majd legyintett egyet, ezzel jelezve, hogy rám hagyja a dolgot.

 - Szerintem rájöttem a megoldásra - tért rá mondandójára rögtön.

Ennek kifejezetten örültem, mert én egy pillanatig nem tudtam rajta gondolkozni.

 - Nos, mivel a nyom azt írja, hogy "kilépsz kiutad kapuján", ezért kell, hogy legyen itt valami feltűnő kijáratszerűség - adta tudtomra Justin az elméletét.

Erre én is igazán rájöhettem volna, hiszem ez a feltevés semmi más, csak a szavak mögé pillantás. Mégis, nekem ez most akkor sem ment volna, ha egész nap itt ülök, és ezen töröm a fejem. Pedig, annyira egyértelmű.

Istenem, ne csináld ezt velem. Annyi okom lenne haragudni Justinra! Ott van az a hülye pletyka, aztán az, hogy kihasznált. Kihasznált? Tényleg kihasznált volna? Ezt már annyiszor átgondoltam.

Nagyon sokban befolyásolt az is, amikor Scooter kimosta a fejem, és elmondta a dolgok valós alapját. Bízom benne. Valamiért elhiszem, amit mond. Nem is tudom miért, talán mert annyira megbízhatóságot sugall az az ember. A menedzsereknek mindig van egy ilyesfajta kisugárzásuk, amivel egy pillanat alatt meg tudják változtatni a gondolatmenetedet. Vajon ezt ők tanulják, vagy csak szimplán a vérükben van? Néha szeretném tudni mi a titkuk.

Justin pedig egy teljesen más téma. Nem is tudom, hogy eddig milyen szemmel néztem rá, hogy csak a rosszat láttam benne. Annyira hihetetlen, hogy azt is én gondoltam. Hirtelen mintha csak 180 fokos fordulatot tett volna az agyam, és mindent éppen ellenkező módon gondolna végig, mint eredetileg. Furcsa nekem ez a nagy változás.

 - Zoe - simította kezét a vállamra Justin, amitől kissé megborzongtam - Valami baj van? Annyira furcsa vagy az utóbbi 10 percben. Mondtam valami rosszat? - meresztette rám szemeit.

Ez volt az a pillanat, amikor azt hittem összeesek. Óriási szemekkel nézett rám, tekintete szinte beszélt szája helyett. Keze a vállamon volt, hüvelykujja pedig lágyan simogatta felkarom. Ilyenkor mi a teendő? Hisz megszólalni sem bírok! Zoe, hihetetlen vagy! Mondanod kell valamit, hiszen régen egy ilyen dolog még csak meg sem rezdített!

Nem, ez nem ilyen egyszerű. Hiszen már nem régen van, hanem most van. És most az ilyen esetek igenis megrezdítenek lelkileg, mégpedig annyira, hogy lassan a saját nevemben sem vagyok biztos.

- Öhm... - tekintgettem zavaromban a távolba, majd a földre - Csak kezdek kicsit... Kicsit fáradni - füllentettem egy óriásit, hiszen szó sincs erről.

Egy csöppet sem vagyok fáradt, aludni sem tudnék, esetleg akkor, ha fejbe lőnének, de magamtól biztosan nem. Addig amíg Justin itt van, addig nem leszek képes semmit értelmes ember módjára véghezvinni, és ez frusztrál. Szeretnék értelmesen gondolkozni, viszont ahhoz körülbelül egy aliennek kéne lennem, akinek nincsenek érzései, sőt, szerintem még agya sem. Néha hasznos lenne csak nézni ki a fejemből. De nem, ez nem lehetséges. Ember vagyok, vannak érzéseim (sajnos), tudok gondolkozni (sajnos), és általában jól hozom meg a döntéseimet (nos… ez nem sajnos). 

Mégis, most mindenem leblokkolt, azt sem tudom, hogy honnan jutott eszembe az, hogy azt mondom, fáradt vagyok, egyáltalán hogyan tudtam megmozdulni? A testem éberebb, mint én, úgy látszik.

 - Ha gondolod, lepihenhetünk - nézett rám még mindig Justin azzal a szemtelenül szép szemeivel.

Nem, nem akarok lepihenni, nem, nem akarok feküdni, és nem, nem akarom, hogy ilyen hülye legyek továbbra is! Vajon Justin észrevette, hogy összezavarodtam? Zoe, te idióta, jó hogy  észrevette, hiszen azért kérdezte, hogy mi a bajom! Ennyire már komolyan nem lehetek szenilis.

 - Nem kell, bírom még - próbáltam szemébe nézni, de felhagytam a kísérlettel, mert lábaim annyira megremegtek, hogy féltem, hogy összeesek.

 - Rendben, akkor igyekezzünk, még van egy óránk addig, amíg teljesen sötét nem lesz - határozta meg Justin nemes egyszerűséggel.

Ezután szemeivel keresni kezdte azt a bizonyos kijáratot. Úgy gondoltam, ebbe már nekem is illendő lenne beszállni, mert eddig még semmire nem voltam használható.

Körülnéztem a környéken, mindenütt fák, zöld és barna szín a lehető legtöbb árnyalatban. Annyira egyformának tűntek a növények, hogy minél tovább nézelődtem, annál jobban összezavarodtam. A végén már a fejemet fogtam, hiszen az oké, hogy nő vagyok, de ennyi dologra még nekem is nehezemre esik koncentrálni egyszerre.

Itt van az első és legnagyobb problémám Justin. Aztán ott van a nyom, amit meg kell keresnünk, de közben a jövőbeli terveim is kopogtatnak, hogy mégis hogyan tovább. Aztán ott van az iskola, a jegyeim, a végzős bál, Leo... Várjunk csak. VÉGZŐS BÁL? Atya Isten. 

Ma még csak hétfő van, de nemsoká kedd. Pénteken pedig bál... Ki a franccal menjek el?! Eddig csak Leo hívott, vele pedig nem szeretnék menni. Több okból sem. Valaki olyannal szeretnék menni, aki megérdemli, hogy vele legyen életem legszebb napja. Aki érdemes arra, hogy vele táncoljam el a keringőt. Aki olyan, mint... Mint Justin. Igen, Justin. Vele szeretnék menni. Őt viszont már vagy ezren elhívták, azt sem tudom, hogy foglalt-e már. Miért akarna egyáltalán velem menni? Esélytelen.

Szóval még egy plusz gond. Nekem ez már sok. Valamitől meg kell szabadulnom ezek közül. Ez viszont még esélytelenebb. Zoe, annyi neked.

 - Megtaláltam a kijáratot! - intett Justin boldogan, én pedig egyszerre csodálkoztam el felfedezésén, és azon, hogy olyan messzire elment én pedig észre sem vettem.

Azonnal odasiettem hozzá, majd én is megvizsgáltam a területet...

~*~ Justin szemszöge ~*~

Még 10 perc és nem bírom tovább. Egyszerűen nem. Hogy lehet valaki ennyire lehetetlen? Egyik pillanatban robbanna, a másikban pedig kenyérre lehet kenni. És igen, most az utóbbi állapotában van. Annyira törékenynek és esetlennek látom, hogy mindjárt odamegyek és halálra fogom ölelgetni. Ellenállhatatlan kényszert érzek rá, hogy megóvjam mindentől, hogy mellette legyek, és hogy szeressem. Egyszerűen... Szeretem. 

 - Szerintem induljunk is - nézett ki a kijáraton, ami nem volt más, mint két kő egy kis réssel.

Neki is kezdett, viszont annyira hevesen akart átmenni, hogy nem figyelt a lába elé, és megbotlott egy kőben. Még szerencse, hogy a reflexeim kifogástalanok, és azonnal a keze után nyúltam, hogy visszarántsam őt. Sikerült is, viszont kissé erősre sikeredett a rántás, és Zoe teljesen nekem préselődött. 

Egyik kezem az övét szorította, a másik rögtön a derekára vándorolt. Az ő szabad keze a vállamon kötött ki, szája pedig szörnyen vészesen közel volt az enyémhez. Pár másodpercig csak a saját kezét bámulta, amely apró mozdulatokkal simogatta a vállam. Őrjítő volt, amit csinált. Bal kezével végigsimította vállamat, nekem pedig egyszerűen muszáj volt becsuknom a szemem, mert annyira kényeztető volt az az érzés, hogy teljes mértékben át akartam élni.

Elképesztő az, amit most érzek. A szívem több száz kilométer/órával dobog, félek, hogy most azonnal szívinfarktust fogok kapni. A Zoe derekán lévő kezem már oly mértékben remeg, hogy csoda, hogy még ott tudom tartani. A szám pedig egyszerűen ég a vágytól, hogy összeforrhasson Zoe ajkaival.

Úgy érzem, most azonnal megtörök, és bevallok neki mindent. De valami visszatart, valami elképesztően nagy energia, amely nem engedi ezt elmondani, csakis akkor, ha elérkezik az ideje. És meg fogom érezni, ha elkövetkezik az a pillanat.

Mégis, most minden annyira mesebeli. A karjaimban tartom, és ahogy csak tehetem, állom a tekintetét. Elveszek a szemeiben. Mintha csak egy labirintus lenne, amiből lehetetlen kijutni, de én mégis keresem a kiutat. 

Meg akarom csókolni. Mindennél jobban érezni akarom azt az érzést, amit ő adhat nekem a csókjával. De nem tudom, hogy ő akarja-e. Most mit tegyek? Megcsókoljam, vagy ne? Annyira nehéz ellenállni. De visszatart az, hogy ő nem akarja, és azt fogja hinni, nyomulok, ha megcsókolom. Nem. Még nem szabad. Még nem csókolom meg. Mint ahogyan a vallomásomnak, ennek sincs itt az ideje. Viszont akkor mit tegyek most? Teljesen elbizonytalanodtam. Istenem, valahogy viszont ki kell másznom ebből a helyzetből. Nem mintha akarnék, de muszáj, mert csak magamat kínzom ezzel a közelséggel.

Elfordultam tehát tőle, és segítettem visszahozni az egyensúlyába. Azonban nehezebb volt őt elengedni, mint gondoltam. Ellenben mégis megtettem, elengedtem a kezét. Abban a szent minutumban, ahogy ezt megtettem, szörnyű lelkiismeret-furdalásom lett. Úgy éreztem, rossz dolog volt az, amit tettem. Ezért is, csak egy pillanatig néztem rá és a szememnek alig akartam hinni. Csalódott volt. Kiült az arcára, hogy csalódott. Hát beigazolódott az érzésem, megbántottam.

Viszont ha tényleg így van, az azt jelenti, hogy mindent elcsesztem, ismét. Miért kellett nekem lebeszélni magam erről? Miért nem vállaltam a kockázatot? Miért?! Bieber, te egy akkora kicseszett nagy barom vagy, hogy az már fájdalmas! Nem hiszem el... Megint elcseszted! Innentől már próbálkozhatsz, nem fog megnyílni neked, éppen azért, mert eltaszítottad magadtól! Volt egy esélyed, te meg gyönyörűen elrontottad, ahogy csak lehetett. Gratulálok, szívből. 

 - Menjünk - indult meg még egyszer, de ezúttal sikerrel járt, és át is ment a résen.

Hihetetlenül mérges vagyok magamra. Hogy lehetek ilyen hülye?! Ismét eltávolodott tőlem. Ő is akarta én pedig... Én meg egyszerűen eltoltam magamtól és... Áh, nem lehet!

Utána kell mennem és bocsánatot kérnem. De mégis hogyan?! És… És egyáltalán mit mondok? Mit tettem, Istenem. Ilyen barom is csak én lehetek.

Átmentem én is a résen, majd követtem Zoet. Nem tudtam mit mondani. Akárhányszor próbáltam, nem szűrődött ki hang a torkomon. És ahogy láttam, ő sem szándékozott felém szavakat intézni. Csak ballagott a fél sötétben. Sokkal előrébb volt, mint én, mert sietett. Biztosan le akart rázni, ezért meg sem próbáltam gyorsítani a tempómon. Nem akarok még jobban elrontani mindent. 

Pár perce már biztos megyünk egymás mögött 10 méter távolsággal. Jó lenne most visszapörgetni az időt. Ha még egyszer tehetném, egy percig sem haboznék, megcsókolnám. Viszont ez lehetetlen, ezért helyre kell hoznom a hibámat valahogyan. Még számomra is rejtély hogyan, de megoldom, mert túl fontos ő nekem ahhoz, hogy haragban legyek vele. 

 - JUSTIIIN! - sikított Zoe, amire azonnal felkaptam a fejem.

Mint az őrült kezdtem el rohanni előre, és mikor elértem Zoet, azt hittem elájulok...

----------------------------------------

Szóóóóóval, ez lenne a rész :D Nem lett most olyan hosszú, de egy részt szerettem volna szentelni az érzéseknek :) Nagyon remélem, hogy sikerült átérezni mindkét fél helyzetét, mert nagyon igyekeztem! A vége pedig elé rejtélyesre sikeredett ;) Ezért is kérek giga komikat a véleményetekről :) 

Amint tehetem, jövök a következő résszel! Addig is sziasztok!:) ♥♥

28.rész - Zászló

DETTI VISSZATÉRT, EMBEREK! :D:D

Megmondtam, hogy nem szabadultok meg tőlem! :) Annyira örülök, hogy ismét itt lehetek. Hiányzott a blog, nagyon is. Minden nap betekintettem, de írni nem tudtam. Egyrészt mert nem voltam olyan állapotban, másrészt mert Justin is rosszul van/volt, és ez engem is megviselt.  Most viszont kiadtam magamból azt, ami már egy ideje bennem lakozott, és ettől most jól érzem magam, hiába van hajnali fél 1, az írás nagyon feldobott :)

Nagyon remélem, hogy ti is örültök nekem, remélem most már sűrűbben fogunk találkozni :) ♥

Jó Olvasást!

U.i.: A kép nem véletlen, csak nézzétek meg a kérdést :)

        /Mindig itt lesztek?/

 

~Zoe*

~*~ Justin szemszöge ~*~

Gondosan a rés elé álltam, és vizsgálni kezdtem, hogy milyen pózban lenne a leghelyesebb haladnom azon kívül, hogy oldalazok. Egyértelműen átférek rajta, hiszen nem tartom magamat kövérnek. Viszont olyan nagyon soványnak sem vagyok mondható, mert azért némi izom is található rajtam, akármennyire is hihetetlennek tűnik.

Szoktam edzeni, mostanában sűrűbben is, mivel bizonyítani szeretnék. Mindenki úgy tekint rám, mint egy 16 éves srácra, aki akkor voltam, amikor a Baby-t énekeltem. De felnőttem! Ebben az évben lettem 18, jövőre 19 leszek, és igenis kigyúrtam magam ahhoz képest, amilyen voltam. Erre pedig büszke vagyok. Azonban nem tudom, hogy egy résen átmenéstől hogy jutottam el idáig, úgyhogy talán vissza kéne térnem az eredeti gondolatmenetemhez.

Tovább vizsgálódtam, de nem láttam éles, avagy csikaró dolgot, ami sérteni tudta volna fizikai állapotom. Kicsit be is nyúltam, hogy bőrömmel is érezzem a szikla felületét, de véglegesen arra jutottam, hogy tényleg semmi veszélyesnek mondható nincsen benne.

Készültem magam átpréselni a résen, de előtte muszáj volt meggyőződnöm arról, hogy Zoe rendben van-e. Hátrapillantottam, és szemem elé tárult csodálatos látványa.

Hatalmas szemekkel nézte minden egyes mozdulatom, közben pedig megállás nélkül harapdálta alsó ajkát. A tekintetéből teljesen lejött, hogy aggódik, azt viszont még mindig nem tudom megfejteni, hogy miért. Lehet, hogy még az előbbi dolog van benne túlságosan. Mindenesetre kötelességemnek érzem megnyugtatni.

Elé sétáltam tehát, és a szemeibe néztem. Úgy nézett rám, mint egy öt éves kislány, aki csokit akar csenni tőlem. Kezeit maga előtt összekulcsolta, és várta a reakcióm. Hihetetlen édes volt az a tekintet, ezért akaratlanul is, de halványan elmosolyodtam rajta.

Jobb kezem a bal felkarjára helyeztem, és enyhén megsimítottam azt. Ő azon nyomban a karomra nézett, de nem tudtam, hogy azért, mert nem tetszik neki a cselekvésem, vagy azért mert éppen nem bánja. A következő pillanatban azonban egy kisebb választ kaptam a kérdésemre, hiszen szemeit ismét rám vezette, viszont pillantásában nem volt semmiféle düh, vagy ehhez hasonló érzések legkisebb szikrája. Ekkor mélyen a szemébe néztem, majd nekiláttam a mondandómnak.

 - Zoe - néztem rá, magam sem tudom milyen arckifejezéssel - Nem lesz semmi baj. Vigyázok. Rád is és magamra is. Ne aggódj, oké? - véstem bele a tekintetem az övébe, miközben ő egy kicsit sem mozdított a testhelyzetén.

Nem méltatott válasszal, csak egy semmitmondó bólintással. Azonban én egy kicsit sem nyugodtam meg, mert még mindig láttam rajta, hogy nem teljesen nyugodt. Egy ideig csak bámultam rá, mint valami csodára, pedig nem szándékoztam rá így nézni. Azt akartam sugallani pillantásommal, hogy ne aggódjon, és ahogyan láttam, ez hatni látszott, hiszen a szeméből egyre inkább elaludtak a bizonytalanság halvány szikrái.

Örömmel nyugtáztam, hogy sikerült kissé lenyugtatnom, így rámosolyogtam egy kisebbet, majd levettem selymes bőréről a kezem és megindultam a rés felé ismét. Megropogtattam a kezeim, majd a nyakam, és késznek nyilvánítottam magam egy jó kis összepréselődésre.

Balra fordultam, majd a bal lábamat behelyeztem a résbe. Lassan kezdtem áthelyezni a testsúlyom a jobb lábamról a bal lábamra, ezáltal már a rés közepénél jártam. Kisebb terpeszben eloszlattam a két lábamon a testsúlyom, majd oldalra fordítottam a fejem. Láttam, amint Zoe figyeli minden mozdulatom, és készen áll arra, hogy segítsen, ha esetleg baj történne. Küldtem felé egy nyugtató mosolyt ezzel jelezve, hogy semmi probléma nincs. Erre ő visszamosolygott, és várta a következő lépésem.

Óvatosan sasszézni kezdtem a kijárat felé. A szikla teljesen hozzám simult, azonban nem szorította ki belőlem a szuszt, így kényelmesen tudtam magam átpréselni rajta. Két lépés után már meg is pillantottam az áhított ösvényt. A bal lábamat kinyújtottam a rés végén, majd teljes testemet is kihúztam onnan. 

Megráztam magam, majd egy pillanatra tanulmányoztam az ösvényt. Egy irányba haladt, tehát nem lesz nehéz dolgunk követni az irányát. Ráadásul a látvány is csodálatos, minden tiszta zöld, ami megnyugtató. Egy ilyen szépséggel, mint Zoe, pedig csak szebb lehet.

 - Minden rendben? - hallottam a gondolatomban említett lány selymes hangját a túloldalról.

 - Persze, jól vagyok - jeleztem neki vissza - Gyere te is nyugodtan, teljesen biztonságos - néztem rá a résen keresztül fél szemmel.

Rákészült az összepréselődésre, majd nekivágott az átkelésnek. Ő is ugyanúgy indult neki, mint én, és ügyesen haladt. Hozzá kicsit jobban odasimult a két szikla, de nem azért mert kövér, hanem azért, mert vannak adottságai. Méghozzá nem is akármilyenek.

Mikor már közel járt, felé nyújtottam a kezem, amit ő észlelt is, és megragadott. Az utolsó lépésnél egyik lábát bebiztosította, majd kihúzta testét a két szikla közül. Egy kicsit megbillent, de mivel fogtam a kezét, ezért vissza tudtam rántani az egyensúlyába.

 - Jól vagy? - kérdeztem rögtön tőle, mihelyst ismét közelről csodálhattam.

 - Igen, és te? - vetette rám pillantását, amitől még a lábam is megremegett.

 - Én is - rendeztük le egymás fizikai állapotát. A lelkit inkább ne akarja tudni.

Ekkor vettem észre, hogy a kezeink még mindig nem váltak el egymástól. Kíváncsian vártam reakcióját erre a dologra, hiszen máskor ebben a helyzetben már fel tudna robbanni. Most viszont teljesen nyugodt. Nem, nem nyugodt. Kicsit sem nyugodt. Inkább fél. Lerí a tekintetéből, hogy teljes mértékben meg van ijedve még mindig. Remélem meg fog bennem bízni annyira, hogy elmondja miért ilyen ijedt.

Aprót simított a kezemen, majd elengedte azt. Azt hittem rögtön kifakadok, amint megláttam azt a fajta nézést, amit felém küldött. Ilyenkor hihetetlen nehéz magamban tartani, hogy szeretem. Legszívesebben most azonnal elmondanám neki, de az nem lenne helyes. Meg lesz az ideje, hogy elmondjam, de még nincs hozzám elég közel ahhoz, hogy ezt megtegyem. Így hát várnom kell arra az áhított pillanatra, ami majd mindent eldöntő pillanat lesz a további dolgok jövőjére nézve.

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Még mindig szörnyű hatással van rám az előbbi jelenet. Az, hogy eszeveszetten vergődtem egy erdő kellős közepén egyedül, kicsit sem tett jót a lelki világomnak. Sokkal érzékenyebb lettem, és kissé magamba is fordultam, ami nem jó, hiszen most éppen magabiztosnak kéne lennem.

Justin viszont mellettem van, és ez nagyon jól esik. Ahogy ölelgetett mikor megtaláltuk egymást, egy lépéssel közelebb húzott hozzá érzelmileg. Jót tett, mindenféleképpen megerősödtek bennem a szálak iránta, ha még csak egy kicsit is, de így van.

Most is féltően pillantgat rám, miközben az ösvényen ballagunk. Látszik rajta, hogy kicsit sem érti mi történt velem a jelenet leforgása alatt, de mégsem akar kérdezősködni, hiszen látja rajtam azt a kis mértékű lelki sokkot, amit még minimálisan ugyan, de érzek. Ugyanakkor, minden egyes tettével csak azt bizonyítja, hogy mellettem áll, ami felettébb jó érzés.

Az az arcra puszi, ami az érzelmi kitörésemnél történt, pedig tökéletesen illett oda. Hiába voltam teljesen kész, azért még éreztem, ahogyan ódzkodik megtenni a dolgot. Az pedig, hogy utána viszonoztam cselekvését, teljesen felszabadította, azonban nem akarta kimutatni állapotom miatt. Igazán megértő. És ami úgy komolyan megnyugtatott, az az illata volt. Mélyen a nyakába fúrtam a fejem, hogy érezhessem az illatát, ami sikerült is. Annak köszönhetően pár perc alatt teljesen megnyugodtam, amin még magam is meglepődtem. Mert akármi is történt, még mindig Justinról van szó! Valami engem is megszállt, de rájönni nem tudok, hogy mi az.

Egyébként, egy kicsit sem hibáztatom, amiért úgymond "otthagyott", hiszen nem tudhatott semmit, viszont szerintem rosszul érzi magát miatta. Hisz csak rá kell nézni. Monoton tekintettel halad előre, néha oldalra pillant, hogy meggyőződjön róla hogy semmi bajom, közben pedig annyira gondolkozik, hogy valószínűleg azt sem tudja, hogy hol van, és merre megy. Csak megy. Valamiért kötelességemnek érzem eloszlatni belőle a kételyeket, mert nem tudom nézni tovább, ahogy ennyire magába esik gondolkozása közben. Valamit mondanom kéne neki.

De mégis mit? Biztosan azt várja, hogy elmeséljem neki a kiborulásom okát. Viszont hogyan tegyem? Nem kezdhetek bele csak úgy... Vagy mégis? Zoe, hihetetlen, hogy még ilyenkor sem vagy képes normálisan gondolkozni! Mondjuk, ha belegondolok, ki lenne?

Itt sétál mellettem Mr. Popsztár, aki minden csaj álma. Valószínűleg milliók tudnának most ölni a helyemért, de én mégsem kezdek el sikongatni. Már ismerem egy ideje, sok olyan dolgot csinált, ami nekem nem volt feltétlen szimpatikus. Most pedig egy erdőben vagyok vele, a társam, én pedig csak ballagok mellette teljesen tanácstalanul. Normális ez? 

Azelőtt felrobbantam volna dühömben, mert jobban utáltam, mint akárki mást. Mégis, most annyira más minden. Más a helyzet, másak az érzések. Nem tudom, hogy ez jó-e, vagy rossz, majd eldől.

Behatároló képességeim most cserbenhagytak, ezért fogalmam sincs, mióta ballagunk már egymás mellett teljesen szótlanul. Titkon én is figyeltem Justint, és láttam, ahogyan alkalmanként beszédre nyitotta a száját, azonban abban a minutumban vissza is csukta. Ezt vagy tízszer eljátszotta öt perc leforgása alatt, és ezek csak azok az alkalmak, amikor én odafigyeltem. 

Vajon komolyan meg kéne szólalnom? Ezzel az az egy baj van, hogy nem tudom, hol kezdjem. Az elején, a végén, vagy a közepén? Egyáltalán hol az eleje? Jézusom, ez kezd egyre bonyolultabb lenni.  

 - Zoe - bökte ki halkan Justin, mire én azon nyomban oldalra kaptam a fejem.

Szavakkal nem tudom leírni, hogy mennyire örültem ennek az egy szónak is. Egyrészt mert már szörnyen idegesített ez a csend, másrészt pedig én úgysem tudtam volna kellőképp kifejezni magam. Úgy sokkal könnyebb, ha ő kérdez.

 - Tessék - feleltem egy kis hatásszünet után.

Zavartan nézett maga elé, majd rám, és ismét maga elé. Ezt eljátszotta párszor, de közben egy szót sem mondott. Hevesen kiültek az érzelmek az arcára, viszont annyi volt belőlük, hogy már én is elvesztem közöttük.

 - Elmondod, hogy mi volt a baj? - kérdezte, szinte suttogva, még a felemelkedő hangsúlyt is alig hallottam a kérdése végén.

Szemeit rám szegezte, arcára pedig kiült egy kisebb megkönnyebbülés, amiért végre kiengedte magából ezt a kérdést.

 - Kicsi voltam... - kezdtem neki, mire ő figyelmesen összpontosítani kezdett mondandómra - Körülbelül hat-hét éves lehettem, amikor elmentünk anyával egy rendezvényre. Rengetegen voltak, annyira sokan, hogy a látóhatárnál sem volt vége az emberek tömegének. Sok híres zenekar fellépett, mindenki nagyon élvezte a rendezvényt, úgy ahogyan én is. Egyszer azonban, az emberek őrült sebességgel kezdtek megindulni egy irányba, és annyira erősek voltak, hogy elszakítottak anyától. Teljesen elkeveredtem a nagy tömegben, egy órán át bolyongtam, közben pedig zokogtam, amiért egyedül maradtam és nem találtam anyát. - szorítottam ökölbe a kezem, miközben visszaemlékeztem az érzésre - Egy óra után egy rendőr meglátta, hogy egyedül vagyok és sírok, ezért azonnal magához vett. Kérdezte tőlem anya nevét, amit akkor már tökéletesen tudtam, hiszen anya megtaníttatta velem éppen az ilyen esetek miatt. Ezután hangosbemondón bemondták anya nevét és azt, hogy hol vagyunk. Pár perc múlva anya kétségbeesetten szaladt felém, én pedig még mindig nem tudtam abbahagyni a sírást. Otthon csakis anyával voltam hajlandó aludni legalább két hétig. Azóta félek az egyedülléttől és a tömegtől... - értem végére a történetemnek.   

Mikor befejeztem a beszédet, rápillantottam Justinra, akin annyira látszott, hogy átérzi a helyzetet, hogy majdnem elsírta magát, míg meséltem. Kíváncsian vártam a reakciót, mert nem tudhattam, hogy vajon mit fog majd hozzáfűzni. Hirtelen megállt, megragadta a bal kezem, ezzel megállásra késztetve engem is.

 - Annyira sajnálom, nem akartam belőled előhozni ezt az érzést - nézett mélyen a szemembe, közben pedig fogta a bal kezem.

 - Nem haragszom, nem a te hibád, mert nem tudhattad - néztem rá olyan őszintén, ahogyan csak tudtam.

Ekkor Justin minden szó nélkül magához húzott és megölelt. Újra érezhettem az illatát, ami megint elfeledtette velem a dolgokat. Ő csak a copfba kötött hajammal babrált, közben pedig a hátamat simogatta, ami szörnyen megnyugtató volt. Pár perc ölelkezés után eleresztettük egymást, és Justin mosolygó arcával találtam szemben magam. 

 - Remélem azért most már jobban vagy - nyúlt a jobb kezemért is, közben pedig tekintetét belevéste az enyémbe. 

Bólogattam egy sort, mire Justin egy széles vigyort intézett felém, majd eleresztette a kezem. Egyszerre indultunk meg ugyanarra, az ösvény nyomán. Örültem neki, hogy végre vége a feszengésnek, és nyugodtabban mehetünk tovább keresni a nyomokat.

Ahogyan láttam, már nem messze volt az ösvény végre, mert a sűrű növényzet ritkulni kezdett. Először nem értettem miért, de mihelyst megérkeztünk a végállomáshoz, megértettem mindent. Egy újabb sziklafal vetett véget az ösvénynek és a növényzetnek is egyaránt.

 - Egy újabb szikla? Ugye ez csak vicc? - nézett felfelé Justin.

 - Biztosan van valami más kiút is innen… - kezdtem vizsgálni a sziklát.

Próbáltam bevetni a filmbeli technikákat, miszerint ha megnyomsz valamit, kinyílik egy ajtó, azonban nem jártam sikerrel. Viszont guggolásom közben megbillentem, és rátenyereltem egy kőre, ami benyomódott testsúlyom alatt a földbe. A következő pillanatban a szikla egy kisebb része mozogni kezdett, én pedig ijedtemben azonnal Justinhoz siettem. Egymás mellett figyeltük, ahogyan egy gondosan környezetébe beépített ajtó megnyílik előttünk, közben pedig a semmiből a földre pottyan egy boríték, rajta egy felirattal: 5. nyom.

Büszke voltam magamra, amiért megbillentem. Igaz, hogy véletlen volt, de akkor is. Justin lehajolt a borítékért, és kinyitotta azt.

"Csak tekints a távolba, mígnem rátalálsz következő állomásodra."

Ennél bonyolultabban már ki sem tudták volna fejezni magukat, de komolyan. Mégis mit jelentsen ez? Justinnal azonnal a távolba néztünk, ami kissé tisztább volt kilátás szempontjából. De mégis, itt ezer dolog lehet a következő állomás, honnan tudjuk melyik a helyes?

Tanácstalanul meredtem a nem mellesleg gyönyörű tájra, mikor Justin félbeszakította gondolkozásom.

 - Az ott mi? - mutatott a távolba.

Először fogalmam sem volt, hogy mire szeretne rávezetni, de aztán és is rájöttem.

 - Jól látom, hogy az ott egy zászló? - fintorogtam.

Na jó, erre nem gondoltam volna, Ezer helye tehették volna a 6. nyomot, ők mégis inkább egy zászlót szereltek fel útmutató gyanánt. No comment.

 - Szerintem az lesz az, és nincs is olyan messze - állapította meg Justin.

Valóban nincs messze, viszont kezd sötétedni. Szerintem mire odaérünk fél sötét lesz.

 - Induljunk, mert a nap lassan le fog menni - néztem bele a napba, ami most még nagyon fényesen tűzött ránk.

Justin egyetértően bólintott, majd elindult utánam. Túlzok, ha azt mondom, hogy 200 méterre volt a zászló. Körülbelül 15 perc alatt oda értünk, azt is csak azért, mert rengeteg dolgot ki kellett kerülnünk útközben, mint az árkok és ehhez hasonló veszélyes területek.

A kiállított zászlóhoz érve gondolkodóba estem, hogy vajon hová rejthették el itt a 6. nyomot. Sajnálattal jutott el agyamig a felismerés, hogy az áhított boríték a zászlórúd legtetejére van gondosan ráhelyezve. A bizonyos zászlórúd pedig körülbelül négy méter magas.

 - Na, és azt hogy szedjük le onnan? - fordult felém Justin, mire én egyre bizonytalanabb lettem.

 - Semmiképp nem kezdhetünk el rá felmászni, kell, hogy legyen út oda - néztem még mindig felfelé.

 Justin bambán nézett rám, hiszen miféle út vezethet egy négy méter magas zászlórúd tetejére a mászáson kívül? Figyelmesen vizsgálni kezdtem a zászló körüli dolgokat, mígnem megláttam egy fát. Az egyik ága pontosan a rúd tetejéhez vezetett. Megindultam felé, közben pedig megvizsgáltam a jó magasan lévő ágat. Elég vastag ahhoz, hogy elbírjon. Nekiálltam megmászni a fát, de Justin riadtan megállított.

 - Te meg mi a francot csinálsz? - kérdezte értetlenül, mire én rámeredtem.

 - Miért, minek látszik? - tártam szét a karjaim - Fára mászok.

Justin összefonta mellkasa alatt karjait, és olyan "you don't say?" fejjel nézett felém.

 - De minek? - értetlenkedett.

Rámutattam az ágra, erre ő rögtön levágta mire készülök. Fájóan érte a felismerés: szörnyen magasan van az ág.

 - Zoe - nyitotta tágra a szemeit - Inkább én megyek.

 - Nem - vágtam rá azonnal - Én könnyebb vagyok.

 - De bajod eshet - enyhítette meg a tekintetét, mire akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.

 - Nem lesz bajom - nyugtattam meg, és mászni kezdtem a fára.

Justin pár pillanatig csöndben volt, majd utoljára bepróbálkozott.

 - Biztos, hogy ne menjek inkább én? - nézett felé.

 - Biztos - feleltem határozottan, de ekkor már másztam egyre feljebb és feljebb.

Óvatosan tartottam egyre feljebb, néha letekintettem az egyre csak zsugorodó Justinra, aki a legnagyobb figyelemmel követte minden mozdulatom. Pár csimpaszkodás elteltével elértem azt az ágat, ami elvezet a 6. nyomhoz. Megálltam előtte, és azon gondolkoztam, hogy vajon kötéltáncos módjára kezdjek el rajta egyensúlyozni, vagy inkább kússzak? Kis gondolkozás után arra az elhatározásra jutottam, hogy kúszok, mert az biztonságosabb.

Négykézlábra helyezkedtem hát, és kúszni kezdtem a vastag faágon. Annyira fájdalmasan lassan mentem, hogy a jelentem simán helyet foglalhatott volna egy lassított felvételű sorozatban is. Minden mozdulatomat megfontoltam, hiszen négy méter magasan vagyok. Ha leesek, végem. Igaz, hogy Justin ott van, és elkap, de azért ne legyek ennyire magabiztos.

Nem volt hosszú a távolság köztem és a boríték között. ezért elnyúltam a faágon, és nyújtózkodni kezdtem a papírért. Nem teljesen értem el, ezért közelebb és közelebb merészkedtem, mire egy nem egészen biztató hangot hallottam. Ez a hang nem volt más, mint a faág reccsenése. Szörnyen megrémültem, azonban mégis úgy éreztem, hogy kézben tudom tartani a helyzetet.

 - Zoe, ne tegyél hirtelen mozdulatokat, csak nyugodtan! - utasított lentről Justin.

Persze erre magamtól is rájöttem, de nem voltam olyan helyzetben, hogy rá koncentráljak. Nyújtózkodtam a nyomért, és el is értem, azonban kicsúszott a kezemből, így a következő, amit észrevettem, hogy a papír lefelé andalog a talaj felé. Justin gyorsan elkapta a nyomot és elraktározta, utána már csak az maradt, hogy én lejöjjek onnan. Egyáltalán nem volt ötletem, ezért úgy döntöttem Justint is megkérdezem.

 - Justin - szorítottam a faágat - Mit csináljak? - bizonytalanodtam el.

 - Először is, meg ne próbálj visszafelé mászni, mert az ág azonnal leszakad - kiabált felfelé Justin.

 - Akkor mit csináljak, maradjak itt?! - tettem egy mozdulatot, mire az ág instabilabb lett. Ekkor felhagytam a mozgással, és imádkoztam, hogy lejussak onnan élve.

 - Ugorj a zászlórúdra, és csússz le - felelte.

 - Hogy mi?! - hitetlenkedtem.

Ijedten ránéztem a rúdra, ami nem volt messze, de nem is közel. Erre ugorjak én rá? Kizárt dolog.

 - Nyugodj meg, ha esel, elkaplak - biztatott Justin.

Ettől megrémültem. Ugorjak rá? És ha eldől? Előtörik? Összeszakad? Zoe, fel kéne hagynod a pesszimista felfogással.

Azonban akármennyire is ellene voltam, nem volt más választásom, ugornom kellett, különben nem jutottam volna le épségben.

 - Háromig számolok, háromra ugorj, rendben? - szólt Justin.

 - Oké - reagáltam.

 - Egy - kiabált felfelé, mire én egyre rémültebb lettem - Kettő - készülődtem ugrani, de feszengésem alatt az ág egyre csak törött lefelé - HÁROM! - kiáltotta Justin, mire én egy határozott mozdulattal elrugaszkodtam az ágról, és azonnal a rudat kerestem kezeimmel.

Megkönnyebbülés kerített hatalmába, mikor észrevettem, hogy sikerült. Az ág pedig letört, mihelyst leszálltam róla. És mielőtt ugyanez történt volna, elcsúsztam a zászlórúdon. Abban a helyzetben valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy rúdtáncos, de legalább élek.

Justin már a zászló aljánál várt, el is kapott, mikor már közel voltam. Boldogan ölelt magához, közben pedig megpördített a levegőben. Furcsálltam reakcióját, de egyben élveztem is. Lerakott, de egy pillanatra sem eresztett el.

 - Tudtam, hogy sikerül - mosolygott elégedetten.

Dicséretébe valószínű belepirultam, mert éreztem, hogy a vér az arcomba szökik. Elmosolyodott testem ezen reakcióján, majd eleresztett és kikutlászta zsebéből a borítékot . Türelmetlenül felnyitotta a nyomot, és felolvasta a benne lévő lap tartalmát...

---------------------------------------

Azt a mindenit emberek, milyen furcsa volt írni! Mindezt köszönjétek a Szent Johanna Giminek, hiszen a könyv annyira felébresztette bennem a már rég elaludt írót, hogy muszáj volt részt írnom. Nagyon remélem, hogy tetszik a rész, mert megdolgoztam ám vele! ;DD

Kíváncsian várom a komikat, szeretném tudni, hogy itt vagytok-e még. :) Örülnék neki ha pár (15) komi összejönne, az most jól esne :)

Fogalmam sincsen, hogy mikor tör rám ismét az írhatnék, de remélem minél hamarabb, mert jó érzés volt kiadni végre magamból a dolgokat :D

Nem teszek fel kérdéseket, önállóan megalkotott véleményeket várok, remélem születnek is:)

Love U Beliebers ♥