1.rész - Egy átlagos nap

Sziasztok, ez lenne a második blogom, az Anything Could Happen! Remélem itt is velem tartotok, és írtok véleményt, ha valami nem tetszik benne. Másnak tervezem, mint az elsőt. De nem csacsogok, jó olvasást!

 - Tehát ott tartottunk, hogy... - kezdte az unalmas papolását a történelem tanár.
Egyáltalán nem figyeltem arra, amit mondott, mert teljesen máshol járt az agyam. Nekem már az is történelem hogy mit mondtam tíz perccel ezelőtt, nemhogy még mi történt 100, vagy inkább 1000 évvel az én születésem előtt.  Ráadásul teljesen elvonja a figyelmem az is, hogy egy két lábon járó vadbarom meg nem áll a dumálásban a mellettem levő padban.
 - Zoe… ZOE! - kiabált a történelem tanár szerintem már vagy hatodára.
 - Öhm… igen? - válaszoltam zavartan.
 - Azt kérdeztem, hogy mikor írták alá a Függetlenségi Nyilatkozatot? - ismételte meg nagy türelemmel Mr. Johnson.
 - Őöö... - kezdtem végtelen töprengésbe. De a kicsengő megmentette az életem.
 - Szerencséd - mormogta az orra alá a töri tanárom.
Úgy döntöttem, hogy szünetben nem megyek sehova, inkább a helyemen maradok addig, míg be nem csöngetnek az én imádott énekórámra.
 - Uh… ennél unalmasabb már nem is lehetett volna az óra. - vetődött a padra Abbey.
 - Nekem mondod...? - feleltem unottan.
 - Még szerencse, hogy épp a látószögemben van a világ leghelyesebb pasija - könyökölt fel.
Oldalra fordultam, és csak egy gyereket láttam, nulla intelligenciával, nulla izommal és nulla humorral.
 - Ugye most nem rá céloztál? - forgattam meg a szemem.
 - Most miért? Vedd már észre, hogy az egész osztályból csak te nem szereted a lányok közül - ült fel szemrehányón.
 - És? Én más vagyok, nekem az igazi pasik tetszenek, nem pedig az ilyen... - nem fejeztem be a mondatomat, mert az arcomra volt írva utálatom a bizonyos személy iránt.
 - Jaj, Zoe, rosszul vagy te megcsinálva. - hagyta rám Abbey a dolgot.
A táskámba nyúltam némi élelemért, mert a gyomrom már rendesen korgott. Kényelmesen majszolgattam  szendvicsem, közben az idióta fiúk, köztük Ő is, dobálóztak alufólia galacsinokkal. Ez alatt elővettem az üdítőm is, és lecsavart kupakkal a padomra tettem gondolván, ha lenyelem a falatot, iszom. Viszont az alufólia galacsin teljes erővel nekicsapódott az üvegemnek, így annak tartalma az én, frissen vásárolt felsőmre és gatyámra ömlött. Tekintetem forrt a dühtől, lassan oldalra pillantottam, és felmértem a dobót. Hát ki más lehetett volna, ha nem Ő...?
 - Tűnj a szemem elől! - kiabáltam rá, és már rohantam is a mosdóba, hogy javítsak a helyzeten.
Deena és Abbey is utánam jöttek.
 - Minden rendben? - kérdezték kórusban.
 - Úgy tűnik, mintha minden rendben lenne? Az idióta imádottatok most öntött le narancslével! - kiabáltam, és a fejem rákvörös volt a dühtől.
 - Jól van már. - halkultak el mindketten, és segítettek kiszedni a foltot a ruhámból.
Félig-meddig sikerült is, csak a felsőm alján látszódott egy kisebb folt. Mikor visszamentem, vagy hat srác kórusban felröhögött, köztük nyilván a probléma okozója is. Csak a legjobb fiú barátaim, Tyler és Leo jöttek oda hozzám.
 - Minden rendben vadmacska? - simogatott meg Tyler.
Mindig vadmacskának hívnak. Akkor neveztek el így, mikor egyik gyönge pillanatomban szétszedtem egy párnát, mikor ott alvós bulit tartottam.
 - Hát, már sokkal jobb, köszi - vetettem rá egy halvány mosolyt.
 - Ne is foglalkozz azzal a barommal. - fintorgott Leo.
Szerencsére ő is gyűlöli, velem együtt. Komolyan durva, hogy 12 lányból 11 szereti azt az elkényeztetett kis hurkapálcikát, én vagyok az az egy, aki még józan, és az is marad. Még jó hogy Leora mindig számíthatok. Viszont sajnos Tyler jóban van VELE.
 - Jó napot osztály! - köszönt ránk simogató hangján Mrs. McCarty, az énektanár.
 - Jó napot! - rendeződött mindenki a helyére.
Ezen az órán Deena ül mellettem, Abbey pedig előttem, szegényke egyedül.
 - Kezdjük akkor a hangszálak bemelegítésével - adta az utasítást Mrs. McCarty.
Skáláztunk párat, aztán közölte velünk az órára vonatkozó további terveit.
 - Most egy nehezebb dallal fogunk megpróbálkozni, amely Christina Aguilera-tól a Hurt - mondta.
Imádtam azt a számot. Fájdalmas, és az ember lelkéig hatol.
 - Ehhez pedig egy aranytorkú énekesre lenne szükségem - folytatta.
Nem is jelentkeztem, mert tudtam, hogy úgysem engem fog választani, hanem ŐT. Mindenki hevesen jelentkezett, csak én ültem ott úgy, mint egy kuka, pedig nagyon szerettem volna énekelni.
 - Hát jó, akkor gyere csak - mutatott RÁ Mrs. McCarty.
Elénekelte a dalt, számomra cseppet sem megható módon, mert egy magas hang is alig jött ki a torkán, ráadásul ez a dal egy fiú torkából elég furán hangzik, nemhogy még egy ilyen torokból, ami nemhogy arany, hanem még azt sem lehet rá mondani, hogy rozsdás.
Megpróbálkoztak még egy páran a dal eléneklésével, kisebb-nagyobb sikerrel.
 - Zoe, megtennéd, hogy te is megpróbálod? - mosolygott rám kedvesen az énektanár.
Én tétováztam egy sort, mert nem tudtam, hogy én képes vagyok-e ezt a dalt hibátlanul elénekelni, de bízom magamban, úgyhogy megpróbálom.
 - Persze - feleltem, és már oda is álltam a kisebb színpadra, a mikrofon mögé.
Mindenki árgus szemekkel figyelt, csak pár srácon láttam, hogy nem tetszik nekik az, amit látnak, de engem nem különösebben érdekelt mindez. Elindult a megnyugtató zongora zenéje, én pedig a megfelelő résznél belekezdtem a nem éppen egyszerű dalba:

Seems like it was yesterday when I saw your face 
You told me how proud you were but I walked away 
If only I knew what I know today

Rettentő jólesett énekelni. Mrs. McCarty leült az egyik pad tetejére, és figyelte, hogy mit alkotok. Tekintetében látszódott, hogy várja már a nehéz részt. Ami el is következett:

I would hold you in my arms 
I would take the pain away 
Thank you for all you've done, 
Forgive all your mistakes. 
There's nothing I wouldn't do 
To hear your voice again 
Sometimes I want to call you but I know you won't be there 
I'm sorry for blaming you for everything I just couldn't do 
And I've hurt myself by hurting you...

Teljesen beleéltem magam a dalba. Észre sem vettem, hogy most színpadon állok, olyan volt mintha magamnak énekelnék. Átéreztem a fájdalmat, amit egyszerűen csak úgy dőlt a dalból. A szám végén felnéztem, és láttam amint egy könnycsepp cserbenhagyja Mrs. McCarty szemét, és saját útjára indul.
 - Hát ez - szedte össze gondolatait - Ez elképesztő volt.
Meg is tapsolt. A többiektől is kaptam tapsot, főleg a barátnőimtől, és fiú barátaimtól, akik még fütyültek is. Vigyorogva leültem a helyemre, de közben cselesen egy pillanatra RÁ pillantottam. Féltékeny volt, és az arca teljesen eltorzult. Amúgy sem egy szép gyerek, most viszont végképp rondább volt, már ha lehet ezt még fokozni.
Csodálatosan telt el az énekóra, gitározhattam is, aminek külön örültem, mert a szenvedélyem. Sajnos hamar eltelt a kedvenc órám, amit szerencsére másik egyéb óra nem követett.
 - Nem voltál semmi vadmacska - karolta át a nyakam Tyler.
Elismerem nagyon jól esett gesztusa. Talán túl jól... Ajaj. Lehet, hogy tetszik. Oké, Zoe, ezt most azonnal verd ki az okos kis fejedből. Ha én is tetszenék neki, már lépett volna, hisz három éve a legjobb barátaim közé sorolhatom. Úgyhogy állj le szépen a gondolkozással, és válaszolj neki.
 - Köszönöm - nyögtem ki végül.
Az osztály további 11 lánya KÖRÉ gyűlt. Nem érdekelt, sőt mi több, egyenesen undorodtam tőle, így hát az ajtó felé vettem az irányt két megbízható srác barátommal. Még hátrafordultam egyszer, és odaszóltam a csajoknak.
 - Abbey, Deena! Jöttök? - néztem egyenesen a szemükbe.
 - Igen, megyünk. - mondták elvarázsolva.
Istenem, csak mondd meg nekem, hogy mi tetszik nekik azon a srácon? MI? Nem is idegesítem magam. Összeszedtem a cuccom és öten elindultunk haza, ugyanis meglepő módon nagyon közel lakunk egymáshoz.
 - Jaj, de jó lenne vele járni, úristen, most képzeld el… - áradoztak egész úton Abbeyék.
Egész úton ezt kellett hallgatnom. Hála Istennek, a srácok kicsit elterelték a figyelmem róluk.
 - Akkor holnap tali skacok! - integettem nekik a kapuból.
 - Oké, szia! - kiabálták.
 - Szia, vadmacska! - mondta oda külön Tyler, és ehhez még egy kacsintás is járult, amitől rendesen elaléltam.
Bementem a házba, aztán levettem a cipőmet, és elindultam fel, az én birodalmamba. Imádtam a szobám. Annyira az énemet tükrözi. Ott virít mindig a gitárom is a szobámban, amin napi rendszerességel játszom valamit. Átöltöztem valami elfogadható cuccba, mivel nem is tudom ki, leöntött narancslével a suliban.
 - Zoe, kicsim, itthon vagy? - hallottam a nappaliból szűrődő hangot.
 - Igen! - kiabáltam le.
Leszaladtam és anyát pillantottam meg. Karjaim köré zártam, aztán leültem a kanapéra.
 - Milyen napod volt? - mosolygott.
 - Hát… azt inkább hagyjuk - eresztettem lejjebb a vállaim és egy pontot fürkésztem az orrom előtt - És neked?
 - Nekem jó, előléptettek - vigyorodott el.
 - Hogy mi? Ne mondd, hogy te lettél az igazgatóhelyettes? - mersztettem tágra a szemeim.
 - Pedig de - sóhajtott elégedetten, aztán szorosan megölelt örömében.
 - Hiszen ez fantasztikus anya, te lettél az Elle magazin igazgatóhelyettese! Még kimondani is sok. - huppantam vissza a puha kanapéra.
Még elbeszélgettem anyával arról  hogy is történt ez az egész előléptetés dolog, aztán visszamentem a szobámba, és tanultam másfél órát. Mikor végeztem, lefürödtem és gépeztem. Felültem az ágyamon, és az ölembe vettem a laptopom. Felmentem Facebookra, és láttam, hogy ketten ismerősnek jelöltek, van három üzenetem és 12 értesítésem. Mindegyiket megnéztem, aztán meguntam, mert senki nem volt fent. Így hát kikapcsoltam a szerkezetet, és megpróbáltam aludni. Éppen mikor sikerült volna, megcsörrent a telefonom.
 - Halló? - szóltam bele öntudatlan állapotban.
 - Szia, Tyler vagyok, felébresztettelek? - felelte Tyler, amire persze az én szemem, mint a villám, úgy pattant ki.
 - Igen, de semmi baj, mondd csak - éledtem fel.
 - Holnap átjön pár haver, és arra gondoltam ti is átjöhetnétek a lányokkal, medencés bulit tartunk - hallottam a hangjában valami furcsát. Azt hiszem vigyorgott, míg mondta, hogy "medencés bulit tartunk".
 - Öhm… nekem oké, szerintem a csajok is ráérnek - bólogattam a telefonba hülyén.
 - Remek, akkor majd holnap még megbeszéljük a részleteket - felelte.
 - Okés - válaszoltam mosolyogva.
 - Jó éjt, vadmacska - mondta, viszont ebben a két szóban csupán volt vagy hat hanglejtés.
 - Jó éjt - köszöntem el.
Visszaraktam az én drága fehér IPhone-omat az éjjeli szekrényre. Aztán elkezdtem gondolkozni. Most komolyan azt mondta, hogy medencés buli? És hogy pár haver? Remélem Ő nem lesz ott, mert hisztizek. Utálom azt a... Nem is tudom, mit mondjak rá. Körülírni is alig tudom, mert egy értelmes szót sem találok eme értelmetlen lényre. De miért is gondolkozom és róla? Menjünk vissza Tylerhez. Ha medencés buli lesz az annyit jelent, hogy nem lesz rajta póló, amiért máris megéri elmenni. Igen… azt hiszem, tényleg tetszik.
Ezzel a mondattal fejeztem be gondolatmenetem, mert a következő pillanatban Álomvilág elrabolt az ő csodálatos világába...