3.rész - Ebéd

Meghoztam a várva várt 3. részt, remélem tetszik, mert sokat dolgoztam rajta, hogy egy elfogadható részt kreáljak nektek. Egyenlőre még nem szabom meg a kommentek számát, de azért szeretném, ha megjutalmaznátok párral :$$ Azt is írjátok meg, hogy mennyire jön be a töri. Negatív kommenteket is elfogadok, mert ebből tanul az ember nem? :) Na de nem is dumálok tovább, olvassatok :D

~Zoe*


Másnap reggel a telefonom csipogására ébredtem. Nem csörgött, csak egy SMS jött, ami már önmagában is feldobta a napom:

"Jó reggelt vadmacskám <33 Átjöhetnél délután egy kicsit, egyedül leszek ;) Hiányzol"

Nem kell mondanom, hogy kitől jött, mert elég nyilvánvaló.
Még mindig nem hiszem el, hogy a csaja vagyok. Annyira hihetetlen ez az egész. Elég régóta tetszik már, de hála Istennek, a kapcsolatunk új s

zintre lépett.
Rendbe raktam magam és lebattyogtam reggelizni. Anya várt lent.
 - Jó reggelt Zoe - mosolygott kedvesen.
 - Jó reggelt - huppantam rá a bárpultnál lévő székre.
 - Ma elnézünk a nagyihoz egy kicsit, mert hívott, hogy mennyire hiányzunk neki - közölte a tényeket.
Ma? Ó... akkor nem tudok átmenni Tylerhez. Rendesen lecsüggedtem, amit anya észre is vett.
 - Valami baj van? - kérdezte.
 - Nincs, csak Tyler elhívott, hogy menjek át hozzá egy kicsit, de akkor mindegy - legyintettem.
 - Kicsim, ezt meg kell értened, a nagyi fontosabb - simogatott meg.
Tényleg elég régen láttam utoljára, így beletörődtem, hogy inkább hozzá megyek. Még jó, hogy nem válaszoltam Tylernek. De most megteszem. Elővettem a hűséges kis telefonom, és gépelni kezdtem:

"Jó reggelt neked is <333 Ma nem tudok átmenni, mert a nagyihoz megyünk, majd holnap átnézek. Hiányzol te is"

Nem kellett sokat várnom, a válasz hamar megérkezett:

"Óóó... . :"( Nem baj, majd akkor holnap találkozunk...  Csókollak"

Jaj... Az a csók tegnap. Nem tudom elfelejteni. Annyira jó volt. Tökéletes.
 - Készülődj, Zoe, mindjárt indulunk a nagyihoz - kapta be anya az utolsó falatot a reggeliből.
Visszamásztam a szobámba. Beálltam a szekrény elé, és tanakodtam, hogy mit kéne felvennem, de aztán kiválasztottam a hangulatomhoz legjobban passzoló összeállítást.
A hajamat kiengedtem, a frufrumat pedig eltűztem oldalra.
Beültem a kocsiba anya mellé, az anyósülésre.
Austin most nem tudott jönni, mert fontos munkaajánlatot kapott, és azzal kapcsolatban tartanak ma egy konferenciát. Sajnáltam, mert vele mindig olyan jól elvagyok, most pedig nem lesz senki, akivel hülyülhetnék.
Fél óra autóút után megpillantottam a nagyi házát, és azt a hatalmas birtokot, amin voltak a lovak, a tehenek, a birkák, és egyéb állatok, amik egy tanyára valók.
 - Szia nagyiiiiiii - futottam a kitárt karjai felé.
 - Zoe, jaj, de örülök, hogy látlak - szorongatott.
Jól megölelgettem, mert már tényleg hiányzott. Bementünk anyával és kényelembe helyeztük magunkat.
 - Na, mesélj, Zoe, hogy megy az éneklés? - kíváncsiskodott a nagyi.
 - Hát még mindig imádom - mosolyogtam -, de nem hiszem, hogy sokra tudnám vinni... .
 - Ezt meg ne halljam még egyszer - fordult hozzám a nagyi - Nagyon jól énekelsz, és egy nap majd az Elle magazinban fogod magad látni a címoldalon azzal a címmel, hogy: Los Angeles legújabb énekesnője.
 - Mindez szép és jó nagyi...  - hajtottam le a fejem -, de ideje felébredni... .
A nagyi és anya csak összenéztek. Biztosan azt gondolják, hogy az önbizalmam a padlót üti, de nem. Az a baj, hogy Mr. Justin Bieber mellett esélyem sincs megmutatni a tehetségem. És nem is akartam erről beszélni, így inkább eltereltem a témát.
 - Kimehetek lovagolni nagyi? - kérleltem.
 - Persze, de ebédre gyere vissza - intett rám.
Felálltam a kényelmes helyemről, és a pajta felé indultam. Kihoztam azt a lovat, ami el lett könyvelve az én lovamnak, mert ugyanazon a napon született, mint én: május 15-én. Gyönyörű ló, mindig vele szoktam menni lovagolni, és kiszellőztetni a fejem. A neve Éjfél lett, mert az olyan titokzatos név.
Rátettem hát a nyerget, és lovagolni indultam. Volt, hogy vágtáztam, de volt, hogy csak sétáltam a lóval, éppen ami jól esett. Elég messzire mentem, de nem aggódtam, mert tökéletesen ismerem a környéket, így gyakorlatilag az eltévedés valószínűsége a nullát érinti.
Egy erdőhöz értem, ami nagyon hívogató volt, mert csupa zöld volt minden a fáktól, és ez megnyugtatott. A lovat kikötöttem, és beljebb sétáltam egy kicsit. Nem sokkal az erdő szélétől volt egy ház, amiben éppen tartózkodtak, mert mozgást láttam odabentről. Kissé félve, de közelebb mentem.
Nem tudtam elképzelni, hogy vajon mit kereshet egy ház a semmi közepén egy erdőben. A, hogy közelebb férkőztem, egy szép patakot láttam csordogálni a ház mellett. Leültem a szélére, és csodáltam a kilátást.
Hirtelen minden eszembe jutott, ami csak lehet. Például a jövendőbeli karrierem.
Annyira valószínűtlen, hogy egy kis senki miatt nem lehetek valaki. Pedig én arra vágyom, hogy elkápráztassam a világot a hangommal, százezreknek adjak koncertet, és fotózásokra menjek. De jelen pillanatban ez az elképzelés a lehetetlen kategóriát súrolja.
Hirtelen nagyon kedvet kaptam az énekléshez, ezért elkezdtem kiereszteni a hangom. Kelly Clarkson Because Of You-ja éppen megfelelő volt. Elkezdtem hát énekelni. Hangom bejárta az egész erdőt, a madarak pedig repkedni kezdtek össze - vissza körülöttem. Jó volt énekelni. Úgy éreztem, hangomon keresztül kiadom az összes fájdalmam, amit most érzek, és nem marad semmi, csak a jó dolgok. Befejeztem a dalt, és megálltam a patakkal szemben, a tájat kémlelve.
 - Nem volt rossz - szólt hozzám valaki.
A hangja egyértelműen nagyon ismerős volt. Felismertem, mert ez az a hang, amitől kiráz a hideg, rossz értelemben. Megfordulni nem akartam, mert féltem, hogy meglátja arcomon a bizonytalanságot, amit végképp nem akartam. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy erősebbnek érezze magát nálam.
 - Köszönöm - dörmögtem az orrom alá.
Sajnos nem tudtam elkerülni, hogy ne nézzek rá, mert mellém állt. A pillanat század része alatt olyan mérhetetlenül dühös lettem látványától, hogy ökölbe kellett szorítanom a kezem, hogy nem törjek ki.
 - Te meg mi a bú bánatot keresel itt? - mondtam már sokkal magabiztosabban.
 - Ezt én is kérdezhetném - felelte teljesen nyugodtan, ami csak még jobban felidegesített.
 - A nagyimnál vagyok - fontam össze karjaim a mellem alatt.
 - Én pedig kijöttem kicsit elmenekülni a világ elől - mondta még mindig ugyanolyan nyugodtan.
Ide jön ki a világ elől elmenekülni? A nagyi házától alig egy kilométerre? Jézusom... soha többet nem jövök a nagyihoz.
Idegesített, hogy ott állt mellettem, ezért visszaindultam a lovamhoz. A hányinger kerülgetett már csak a szimpla tudattól is, hogy most itt van, egy levegőt szívok vele és még ráadásul hozzám is beszél.
 - Neked is szia - dörmögte utánam utálatosan.
Mit sem törődve vele továbbmentem, de ő utánam kiabált.
 - Ja, légy szíves mondd meg a tanároknak, hogy jövő héten kések az elő óráról, mert az új albumomat népszerűsítem!
Na, ez rettentően felidegesített. Nem elég, hogy el kell viselnem, de még villog is nekem az új albumáról. Visszafordultam, és vetettem rá egy gyönyörű szép pillantást. Tulajdonképpen szerintem még soha senkire nem néztem olyan csúnyán, mint most rá. Arcomon láthatta, hogy felidegesített, mert szája széles vigyorra húzódott, ami azt tükrözte, hogy éppen ez volt a célja. Megpróbáltam nem odamenni és kiütni belőle még a szuszt is, így összeszorítottam öklömet, és csillapítottam magam. Viszont azt tartják, ha rosszat teszel, rosszat várj. Ez történt most is.
Justin annyira arra koncentrált, hogy mit reagálok utálatos mondatára, hogy nem figyelte, hogy már a patak széléig hátrált. Egy óvatlan hátralépés pedig megadta a löketet: megbotlott egy nagyobb kőben, és teljes erővel beleesett a kb. egy méter mély patakba. Megpróbált megkapaszkodni, de nem ment neki, teljesen elmerült a patakban.
Abban a minutumban annyira elkezdtem röhögni, hogy a fába kellett kapaszkodnom, hogy el ne essek. Az örömkönnyek már el is hagyták a szememet, Justin látványa meg még inkább nevetésre késztetett. Ott állt a keskeny patak kellős közepén, csurom vizesen. A fehér pólója teljesen átlátszott, és kirajzolódott izomhiányos felsőteste. Arca rettentő dühös volt, ami csak még jobban dobott jókedvemen. Előkaptam a telefonom és megörökítettem a pillanatot. Nem azért, mert annyira azt szeretem volna nézegetni, hanem azért, hogy majd ha bent elmesélem ezt a történetet, higgyenek is nekem.
 - Azonnal töröld ki!! - förmedt rám.
 - Mert ha nem? - mondtam, de a nevetéstől alig jött ki hang a torkomon.
 - Híres emberről szivárogtatsz ki információt az engedélyem nélkül! - csapkodott.
 - Jaaaaj, híres ember, hogy oda ne rohanjak rögtön - tettettem a kényest.
Ő hirtelen felém kezdett baktani hevesen. Az egyetlen menekülőút a futás volt, így hát elkezdtem szedni a lábaim. Azt a képet akkor sem törlöm ki, ha az életembe kerül. Futás közben jelszóval levédtem a képet tartalmazó mappát, és mikor ezzel végeztem, lassítottam. Justin a szuszából kifogyva futott utánam, és utolért.
 - Töröld ki! - mutatott a telefonomra.
 - Nem - vontam vállat majd megfordultam, és a lovamat kezdtem kiszabadítani.
Rajtam egy ilyen kis senki nem foghat ki. Megmutatom bent a képet mindenféleképpen.
 - Oké  - fonta össze karjait - Mit kérsz cserébe, hogy ne mutasd meg a képet?
Kérdése váratlanul ért. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ilyet kérdez. Hirtelen lehetőségek halmaza türemlett a fejemben. Most sok mindent kérhetnék tőle, például azt, hogy segítsen elvinni egy meghallgatásra, vagy valami hasonlóra, de nem. Én saját erőmből fogok feljutni a csúcsra, nem kell egy ilyen kis senki segítsége.
 - Engem nem tudsz megvesztegetni, ehhez szokj hozzá - ültem fel a lovamra.
Azt hiszem, ez éppen kielégítő válasz volt tőlem.
Megigazítottam a lovam kantárját, és indultam volna, ha nem állta volna el az utat.
 - És ha megígérem, hogy egy hétig kedves leszek veled? - erősködött tovább.
 - Nekem nem kell a kedvességed, tökéletesen megvagyok a nélkül is - tettem szemrehányást neki.
Biztosan gyűlöli, ha nem az van, amit ő akar, de ha a közelemben van, ehhez hozzá kell szoknia.
Elindítottam a lovat, és otthagytam. Értelmetlenül nézett utánam, és szerintem elkönyvelte a fejében, hogy velem nem olyan könnyű.

~*~Justin szemszöge~*~

Micsoda egy akaratos, makacs kis... Mi az, hogy nem törli ki, mikor voltam olyan hülye, hogy megalázkodtam előtte kedvességem felajánlásával? Fel sem tudom fogni, hogy, hogy lehet egy lány ennyire makacs. De nyilvánvaló: csak féltékeny.
Igen, ez az. Féltékeny rám, mert én már sikeres vagyok, neki meg semmi nem sikerül. Elismerem, nagyon jó hangja van, de engem nem fog tudni túlszárnyalni. Engem pedig idegesít az, hogy nem képes nekem szót fogadni. Nem olyan vagyok, aki könnyen feladja, úgy, hogy próbálkozom. Egyszer úgyis el fogom érni, hogy tiszteljen.

~*~Zoe szemszöge~*~

Most jól feladtam neki a leckét. A képet már holnap mindenki láthatja, és elkönyvelheti mindenki, hogy nem olyan nagymenő, mint a, hogy azt beállítja magáról.
Elégedett mosollyal, de közben undorra tértem vissza ebédre. Anyáék furcsállták az arckifejezésem, így hát rákérdeztek.
 - Történt valami, Zoe? - húzta össze szemöldökét anya.
 - Csak összetalálkoztam az életemet tönkretevő személlyel - adtam választ.
 -, hogy érted ezt? - kérdte a nagyi.
 - Van itt egy gyerek, ott van az erdőben, róla beszélek - mondtam úgy, mintha egy tárgyról beszélnék.
 - Jaj, csak nem Justinról beszélsz? Aranyos fiú - vigyorgott a nagyi.
 - Micsoda?! Te ismered? - akadtam ki, és levetett cipőm kiesett a kezemből.
 - Persze, hogy ismerem, régóta ide jár ki az erdőbe kicsit kikapcsolódni - felelte a nagyi - Éppen mára áthívtam ebédre.
 - MICSODA?! - akadtam ki még jobban az előző mondaton.
 - Nagyi... - nyeltem le a dühömet - Egy: fúj, undorító, nyálas, kifejletlen, idióta barom, kettő: ő az, aki miatt nem lehetek az, aki akarok, három: ugye ezt te sem gondoltad komolyan?? - kapkodtam kezeimet össze meg vissza.
 - Pedig ha tetszik, ha nem, velünk fog ebédelni - forgatta meg a szemeit.
Ez hihetetlen. Örülök, hogy megszabadulok tőle, erre mi van? Erre az én édes drága imádni való nagyim azt mondja, hogy velünk fog ebédelni? WTF? Na, gyorsan le kell nyugodnod, Zoe, ha nem akarod, hogy a pszichiátrián köss ki.
Elmélkedésemet most pont a csengő zavarta meg. Pontosan tudtam, hogy ki az, ezért nem is akartam ott lenni, mikor az ajtó nyílik, így elbújtam a lépcsőfordulóban.
 - Csókolom Emma néni, elnézést a késésért, de történt egy kis baleset - hallottam meg a hátborzongató hangot.
Történt egy kis baleset... Erre kuncogni kezdtem magamban, mert előidéztem a látványát, mikor a patakba zuhant.
 - Szia, aranyom, gyere be - invitálta beljebb a házba nagyi.
Rettenetesen éreztem magam, mintha azon nyomban felrobbannék, vagy nem is tudom. Nem elég, hogy a suliban az idegeimre megy, még a személyes teremet is átszeli.
 - Zoe, vendégünk jött, gyere le légy szíves - kiabált nekem a nagyi.
Jaj, ne. Ettől féltem. Most mi lesz, ha megtudja, hogy az én nagyimhoz jött? És, hogy róla beszéltem, mikor azt mondtam, hogy a nagyimnál vagyok? De nem érdekel, úgy fogok vele viselkedni, ahogyan eddig, az sem érdekel, ha anyáék leszidnak, én ehhez nem leszek kedves.
Lementem a lépcsőn, és szembetaláltam magam egy átöltözött Justinnal. Az arcára kiült a megdöbbenés, mikor meglátott.
 - Justin, bemutatom neked Zoet, az unokámat - vigyorgott felém és úgy tett, mintha a csengő előtti beszélgetésünk meg sem történt volna.
Flegmán elé sétáltam, és löktem neki egy sziát, és már mentem is az asztal felé. Időt sem hagytam neki visszaköszönni.
Anya és Justin is így tettek. Anya leült mellém, Justin pedig velem szembe, hogy még véletlenül se kerüljem el a tekintetét. A nagyi letette a levest, mindenki szedett magának, és enni kezdtünk.
 - Mi újság veled Justin? - érdeklődött nagyi.
 - Semmi különös, kicsit fáradt vagyok, mert sokat dolgozom - sóhajtott.
Fáradt vagyok bla bla bla... Ez ezzel jár aranyom, de megértem, hogy te nem bírod, mert úgy nézel ki mint egy használt fogpiszkáló.
Szinte semmit nem szóltam az ebéd alatt. Most is Justinra terelődött a figyelem, én már rögtön érdektelenné váltam, pedig elvileg nagyinak én vagyok az unokája, és nem Justin.
Második féle után felálltam az asztaltól. Nem bírtam tovább elviselni a, hogyan meséli a napi teendőit: fotózások, stúdió, koncert szervezés... . Végig az én álmaimat sorolta fel, amik a lelkembe gázoltak. Most düh helyett inkább mérhetetlen szomorúságot éreztem, majdnem sírva is fakadtam, ezért álltam fel. Az én figyelmes anyukám persze mindent észre is vett, és utánam jött. Leült mellém a kanapéra és simogatott.
 - Ne aggódj, kicsim, egyszer neked ennél sokkal jobban fog menni - próbált vigasztalni.
Szörnyen éreztem magam. Most tört ki belőlem az, amit ez idáig dühbe fojtottam. Pedig nem is dühös voltam, vagyis inkább nem csak, hanem inkább szomorú, amiért 18 leszek, és csak kergetem a lehetetlent. Anya vállára borultam, és próbáltam magam összeszedni, hogy Justin ne lássa meg a gyengeségem, mert akkor már rögtön elárulom neki, hogy nem is vagyok olyan erős, mint amilyennek mutatom.

~*~Justin szemszöge~*~

 - Mi történt? - kérdeztem suttogva Emma nénitől.
Csak annyit láttam, hogy Zoe a könnyeivel küszködik, de, hogy miért, azt egyáltalán nem tudom.
 - Csak tudod ő is énekes akar lenni, és nagyon bántja, mikor valaki a sikereiről számol be neki - hajtotta le a fejét Emma néni - Neki még nem sikerült ezt elérnie, pedig a tehetsége meg van hozzá, viszont szegény akármennyire is küszködik, valami miatt nem jön össze neki.
Pontosan tudtam, hogy mi az a valami. Én. Nem mondom, hogy nagyon a lelkemen viselném, hogy mi van vele, de most bűntudatom lett. Azt azért mégsem akarom, hogy mások álmai tönkremenjenek miattam. Furcsán éreztem magam, mert bántott, hogy ezt hozom ki az emberekből, és észre sem veszem. Tudatlanul rombolom le az álmát. El kell ismernem, tényleg jó hangja van, és talán ez az, ami miatt nem szeretném, hogy felfedezzék. Mert félek, hogy elsöpör. Igen, kimondtam: félek.
Félek, hogy őt jobban fogják szeretni, mint engem. De most mit csináljak? A lelkiismeretem gyötör, de ha odamegyek hozzá, biztos, hogy azzal a lendülettel fog elküldeni maga mellől.
Belső gondolkozásomat megszakította Zoe látványa, amint visszajön anyja oldalán. Visszaült az asztalhoz, és evett a desszertből. Nem szólt egy árva szót sem, de tekintete annál többet mondott el róla. A szeme még piros volt, arca falfehér.
Nem tudtam megszólalni. Az étvágyam is elment. Evett pár falatot, aztán a kertbe ment ki, immáron egyedül. Emma néni kérlelőn rám nézett, és ezzel azt akarta jelezni, hogy menjek utána. Komolyan menjek utána? Nála arra is fel kell készülnöm, hogy tüzet okád rám, amennyire utál engem. De mit tehetnék mást? Lelkiismeretem nem engedi, hogy csak úgy annyiban hagyjam ezt az egészet. Összeszedtem minden erőm, és kimentem utána.