24.rész - Vigyázz!

Sziasztok! :) Na most aztán későn hoztam a részt.. Bocsánat mindenkitől, de valószínűleg így lesz mostanában, mert a suli nagyon beköszöntött most már.. Mindenesetre köszönöm a türelmeteket, ez most sokat jelent nekem :) ♥

Jó Olvasást! 

~Zoe*

~*~ Zoe szemszöge ~*~

 - Nos, csipet csapat - tapsolt egy kisebbet Rose - Most szét fogtok válni, hogy még véletlenül se tudjatok egymásnak segíteni, avagy együtt menni. Mint említettem, hatalmas az erdő, így kijelöltünk tíz pontot a tíz párnak kiindulópontként. Kísérők fognak titeket odavezetni, és már indulhattok is. - mosolygott - Az első nyomot magatoknak kell megtalálnotok, utána már a szerint mehettek tovább, hogy mit tartalmaz a papír - fejezte be mondandóját.

Meglátszik, hogy nagyon szépen el van tervezve a kalandunk minden egyes részlete. Egy parányi hiba sincs az elrendezésben, minden teljesen logikus és áttekinthető. Már nagyon el akarom kezdeni.

A lehető legkényelmesebben öltöztem fel, ami nálam egy atlétát, egy térdnacit és egy sportcipőt jelentett jelen helyzetben.

Azonban mindezt már nem mondhattam el Mr. Tökélyről, aki úgy öltözött, mintha egy koncertre menne. Supra cipő, farmer... Plusz a hátitáska a kellékekkel. Nem értem ezt a gyereket, és csak remélni tudom, hogy az öltözéke nem jelent majd hátrányt a feladatunk megoldásában.

 - Most, hogy mindenki megkapta a felszerelést, elindulunk a kiindulópontokra - intett a kísérőknek.

A kilenc másik kísérő odagyűlt a párokhoz, és el is tűntek egy kis időn belül. Szerencsére minket Rose kísért, így legalább nem volt idegen a személy. Kedvesen szólt, hogy menjünk utána, mi pedig engedelmeskedtünk, hisz nem is volt más választásunk.

Utunk alatt éreztem magamon, hogy Justin tekintget rám oldalról. A szemem sarkából rápillantottam, és a női megérzésem nem csalt: valóban nézett, méghozzá nem is akárhogy.

Szemében valami olyasmit véltem felfedezni, mint amikor Leo néz rám. Ugyanolyan hercegnő feelingem van, hisz úgy néz rám, mint egy királykisasszonyra. És ebben egyedül azt utálom, hogy mikor így néznek rám, én fülig pirulok, és ezt általában a másik fél azonnal észreveszi. Nagyon remélem, hogy ez az alkalom ezúttal kivétel az összes többi közül, de azért a biztonság kedvéért egy kicsit elfordítom a fejem, amíg vissza nem tér a normális arcszínem.

Öt percet gyalogolhattunk, amikor hirtelen a semmiből előtűnt az a hírhedt erdő. Nem tudtam mást tenni, csak kimereszteni a szemem. Elképesztően sűrű volt, ugyanakkor nagyon szép is. Mégis vesztett szépségéből, amikor megszállta az agyamat az a gondolat, hogy mégis hogy fogok én ezen átmenni? Illetve hogy pontosítsak: hogy fogunk mi ezen átmenni? Kizárt dolog, hogy átjutunk két nap alatt.

 - Ti innen fogtok indulni - állt meg Rose az erdő előtt egy kicsivel - Sok sikert, és ne feledjétek, ha bármi baj lenne, csak csörögjetek azon a telefonon, amit kaptatok - utasított minket.

Más telefonon nem is tudnánk csörögni, hisz elvették az összes elektronikai holmit tőlünk, nehogy csalni tudjunk.

 - Most pedig sok sikert, sziasztok! - köszönt el, és már el is távozott.

Most jött el az a pillanat, amit a legkevésbé vártam: ketten maradtunk. Innentől jön a kalandunk azon része, ami a legkínosabb események közé lesz majd sorolható. Azonban csak akkor, ha hagyom, hogy kínos legyen, márpedig én biztosan nem hagyom, hogy azzá váljon.

Mindketten tanácstalanul álltunk egymás mellett. Gondolkozásom után rápillantottam Justinra, aki a reakciómat várta, amolyan "lányoké az elsőbbség" tekintettel. Hát jó, ha ezt akarja, akkor majd én elindítom a dolgokat.

 - Indulnunk kéne... - szerettem volna magabiztosan kijelenteni ezt a mondatot, azonban a tervezett magabiztosságomnak csak a töredéke látszódhatott rajtam, hisz elhalkultam.

 - Akkor menjünk - mutatott fejével az erdő belsejébe.

Fogtuk magunkat, és elindultunk befelé. Kicsit eltereltem a gondolatomat a kínos részről a nyomkeresős részre, és törtem a fejem, hogyha vajon nyom lennék, hol lennék elhelyezve. Körülnéztem mindenhol, de egy jól látható helyen sem volt papír.

Szétnézésembe Justin látványa is beletartozott, és azt láttam, hogy kicsit sem úgy néz ki, mint aki éppen törné a fejét, hogy mégis hol a francba lehet az iromány. Nem tetszett az az arc, hiszen teljesen üres volt, úgy nézett ki, mint akibe csak hálni jár a lélek.

 - Baj van, Justin? - kezdtem kicsit aggódni, hisz kissé sápadt is lett.

Ekkor kitért a bambulásból és azonnal rám vezérelte kíváncsi tekintetét.

 - Dehogy, jól vagyok - felelt azonnal - Csak éppen gondolkozom.

Megnyugodtam. Már azt hittem elájul, vagy valami. Nem szeretnék itt maradni az erdőben egy ájult Justin Bieberrel egyedül.

Valahogy mégis furcsálltam a viselkedését. De ha nem szeretné elmondani, akkor nem mondja...

~*~ Justin szemszöge ~*~

Teljesen kikészültem. Olyan zavart lettem, hogy elsápadtam és még a levegőt is alig tudom venni. Mindezt miért? Mert Zoe Parker totálisan elvette az eszemet. 

Nem hittem volna, hogy ennyire kikészülök majd, de ha már így alakult, akkor meg kell próbálnom leplezni, mégpedig azzal, hogy nyomot keresek ebben a felettébb hatalmas erdőben. Azzal viszont nem lesz jobb, mert a hangulat ugyanolyan nyomott lenne.

Talán az jobb lenne, ha most kicsit oldanám a hangulatot. Megpróbálok áttérni a feszült Justinból laza Justinba. Lehet, hogy nem jó ötlet, de legalább nem lesz ilyen csönd.

 - Tudod, Mr. Popsztár, jobb lenne, ha nem csak ott állnál, hanem hasznosítanád is magad - fonta össze karjait Zoe a melle alatt.

Hoppá. Valaki bekeményített. De ha ő így, hát akkor én is így. Nem fogom hagyni magam, legalább ezzel megadta nekem a kezdőlöketet a stílusváltáshoz.

 - Tudod, Mrs. Főnökasszony, most éppen gondolkozok, amint már mondtam - fontam össze én is karjaimat.

 - Épp ez az, hogy tíz perccel ezelőtt is éppen gondolkoztál, és ha így haladunk egy hét alatt sem végzünk - vágott vissza.

Erről beszéltem. Egyik pillanatban még kenyérre lehetne kenni, a másikban meg már olyan, mint egy tűzokádó sárkány. Nagy kihívás ez nekem, de már most élvezem. Akkor mi lesz később? Amíg ezen gondolkoztam, Zoe teljesen eltűnt a szemem elől, mint valami hologram. Nem tagadom, megijedtem, hisz mi van, ha baja esett?

 - Zoe… - kezdtem keresni, de sehol sem láttam.

Ez remek. Egyedül hagyott teljesen kiszolgáltatottan ebben a hatalmas erdőben. Ezt azért nem hittem volna. Meg egyébként is, hogy lehet így eltűnni egyik pillanatról a másikra?! Sok a kérdés mostanában.

Elindultam kicsit beljebb, de Zoet még mindig nem találtam meg. Kezdtem nagyon ideges lenni. És még ő mondja, hogy így sosem végzünk... Istenem, ez a lány lesz a vesztem.

 - Zoe, gyere már elő! - forogtam saját tengelyem körül, reménykedve abban, hátha megpillantom valahol.

Egyszer falevelek hangját hallottam, amint rájuk lép valaki. Azonnal a hang irányába mentem, és nézelődtem. Akkor megpillantottam egy gyönyörű, a nap fényében csillogó barna, copfba kötött hajat, ami nem kétség, hogy Zoe tulajdona. Egy fa mögött keresgélt, reménykedve az első nyom meglelésében. Úgy döntöttem, megijesztem. Ha ő rám hozta a szívbajt, akkor most én vagyok a soros.

Lassan lopózni kezdtem felé, és reméltem, hogy észrevétlen maradok a számára. Lassú osonásom alatt volt szerencsém teljes látványát feltérképezni, a lába ujjától a feje búbjáig. Lehet, hogy nem megfelelő alkalom, de fiúból vagyok, és Zoe pedig eszméletlen jó csaj. Egy méteren belül voltam éppen mögötte. Akkor fogtam magam, megragadtam a vállait és kiáltottam egyet:

 - Vigyázz! - léptem hozzá hirtelen sokkal közelebb.

Zoe úgy megijedt, hogy kitért az egyensúlyából, és a fa gyökerén gondosan elhelyezett lába hirtelen két ág közé csúszott. Azonnal megragadtam az egyik kezét és próbáltam visszahozni az egyensúlyát. A táskát elejtettem a kezemből, hisz csak lazán tartottam. Azután pedig filmbeli esemény következett be.

A jobb kezemmel Zoe bal kezét tartottam, azonban Zoe esése olyan nagy mértékű volt, hogy nem tudtam megtartani, és mindketten a földre zuhantunk. Legalábbis az egyikőnk, ugyanis én nem a földre érkeztem, hanem Zoe testére. A fejemet éppen hogy csak megállítottam az övétől öt centire, a kezem pedig még mindig az övét tartotta. Tökéletes haja elterült a lehullott pálmaleveleken, nyakára pedig ráhullott egy kisebb méretű falevél.

Szemei olyan közel voltak az enyémekhez, mint amikor a buszon rám esett, így sokkal kisebb távolságból tudtam csodálni a boci szemeit. A nyakáról eltávolítottam azt a levelet, és csak egy hajszál tartott vissza attól, hogy ne simítsak végig a nyaka vonalán. Halálom az a rész.

Egyszerűen olyan tökéletes íve van a nyakának, hogy sosem tudom megállni, hogy ne nézzem. Ilyenkor pedig mindig úgy tűnik, mintha a melleit nézném, pedig nem is. Illetve nem csak.

Tovább térképeztem az arcát, és leragadtam a szájánál. Nagyokat nyeltem minden egyes alkalommal, amikor odapillantottam, a szám pedig kiszáradt, úgyhogy muszáj volt nedvesítenem a nyelvemmel. Csakis a hely tartott vissza attól, hogy megcsókoljam, hisz ajkai olyan tökéletesen helyezkedtek el az enyémtől pár centire, hogy legszívesebben azonnal birtokomba vettem volna őket. Így hát csillapítva a kísértésemet, újból a szemébe néztem. Nem volt jó ötlet, mert ez elvette a maradék józan eszemet is, úgyhogy így már biztosan nem leszek képes kontrollálni magam.

A dolgok elfajulása előtt Zoe szerencsére (avagy sajnos) megszólalt, miközben mélyen a szemembe nézett.

 - Tudod, mi lenne most nagyon jó? - nézett érzékien, amitől azt hittem elájulok.

 - M-mi? - dadogtam tudatlan állapotban.

Ekkor a maga mellett pihenő jobb kezével végigsimított a hátamon, majd a vállamon és ugyanezt tette a szorításomból kiszabadult bal kezével is, tekintetével pedig végig követte a mozdulatait.

Fogalmam sem volt, hogy mit akar, de ha így folytatja, meghalok a karjaiban. Minden egyes érintése helye ott maradt a testemen, és úgy éreztem, hogy belém csapott a 220. Kezeiről hirtelen a szemeimre terelődött a tekintete, ami már majdnem az utolsó csepp volt a pohárban. Akkor észleltem először, hogy tulajdonképpen én most mennyire zihálok.

Ajkait annyira közel helyezte számhoz, hogy egy kis löket is össze tudta volna forrasztani a kettőt. Hatalmasakat kellett nyelnem, mert teljesen kiszáradt a torkom a zihálástól. Száját végig úgy helyezte, hogy csak egy milliméternyi hely maradjon egymás ajkai között.

 - Az... - kezdett el suttogni -, ha most egy kicsit... - irányította kezeit a mellkasomra - megmozdulnál... - beszélt már szinte számba, ezzel végleg megbolondítva.

Itt szünetet tartott, és tekintetét a szám és a szemem között jártatta. Kezemet ökölbe kellett szorítanom, hogy ne támadjam le azon nyomban, hanem tartsam magam. A szánk már majdnem összeért, amikor Zoe váratlanul folytatta a mondandóját:

 - ÉS LESZÁLLNÁL RÓLAM! - lökött le a mellkasomon tartózkodó kezeivel maga mellé.

Szavakkal nem tudom leírni, hogy mennyire csalódottnak és átvertnek éreztem magam. Komolyan azt hittem, hogy most végre megcsókolhatom, de erre egy kicsit sem számítottam. Végig csak bolondított, és amikor látta rajtam, hogy végem van, akkor hirtelen visszatérített a rideg valóságba, ezzel porrá zúzva elképzelésemet és vágyaimat.

Olyan hülyén érzem most magam. Hagytam magam átverni, pedig az volt a tervem, hogy én verem át őt az ijesztéssel. Bieber, ezt most jól megcsináltad.

Miközben a falevelekben fetrengtem, mint egy mozgássérült, addig megláttam egy papírt heverni a földön. Mivel Zoe otthagyott győztesen és sikerrel átjártan, ezért én elmásztam a kiszemelt tárgyig. Egy boríték volt, rajta: 1. nyom.

 - Zoeeeee! - kiabáltam neki, mire ő azonnal hátrafordult felém - Megtaláltam!

Eddigi helyét otthagyva odasietett hozzám, és leült mellém a fűre. Arcára mosoly ült ki, ami teljesen elfeledtette velem azt, hogy az előbb milyen csúnyán átvert. De nem baj: lesz még rá nekem is alkalmam.

 - Látod, legalább van benne valami jó is, hogy ilyen béna vagy - mondta nekem mosolyogva, mintha egy kedves bókot mondott volna.

Nem veszem magamra, hisz tudom, hogy csak piszkál vele, de majd visszakapja, ha lesz rá alkalom. Kikapta a kezemből a borítékot és kinyitotta. Ez állt benne:

"Ahhoz, hogy következő nyomodat megleld, keresd a fát, mi kettészeli az estét és a reggelt."

Kettészeli az estét és a reggelt?! Mégis mit akar ez jelenteni...?

 - Mi ez? - fintorgott Zoe.

 - Fogalmam sincs. - ráztam meg a fejemet.

Milyen fa lehet az, ami kettészeli az estét és a reggelt? A Nap keleten kel fel, és a Hold is este. Megvan!

 - Tudom, mit jelent - néztem rá örömtelien.

Kíváncsian rám nézett és várta a magyarázatomat, így hát neki is kezdtem.

 - Mivel a Nap keleten kel fel, és a Hold is, kelet felé kell mennünk, ott pedig...

 - Keresni a legmagasabb fát - fejezte be a mondatomat.

Csak egyetértően bólintottam, hogy helyes volt a mondat vége. Fel is állt mellőlem, és készült volna egyedül elindulni, de rájött, hogy nálam van az összes kellék, így hirtelen megállt. Ekkor éreztem tökéletesnek az időzítést a visszavágáshoz.

 - És most miért nem indulsz el egyedül? - keltem fel én is, és járkálni kezdtem előtte kezemben a hátitáskával - Csak nem kell a segítségem?

Mérgesen nézet rám, mégis lágyan, hisz ez nem veszekedés, csak szimpla szurkálódás.

 - Nem kell a segítséged, nekem a kellékek segítsége kell - próbálta kikapni a kezemből a táskát, de villámgyors reflexeimnek köszönhetően azonnal elkaptam azt a keze ügyéből.

Ismét összefont karokkal állt előttem, várva, hogy végre teszek valamit. De nekem még nem volt elég.

 - Kérd szépen a segítségem, és azonnal segítek - húztam az agyát.

Maximálisan megérdemli azok után, amit tett velem. Tök jó így csesztetni, máris oldódott a feszültség.

 - Előbb megyek neki egy láncfűrésznek, minthogy a te segítségedet kérjem... - fordult el durcásan.

 - Hát jó, akkor magadra vagy utalva - vontam meg a vállaim, és elindultam.

Magamban számoltam visszafelé: 3... még nem szólt... 2… mindjárt… 1...

 - Várj! - kiabált utánam.

Szinte tudtam. Visszafordultam felé ugyanolyan győztes tekintettel, mint amit ő intézett felém az imént. Hevesen felém tartott, majd megállt előttem. Nem szóltam egy árva szót sem, inkább élveztem, hogy most a markomban tartom.

 - Segíts légy szíves... - dörmögte az orra alá, szerintem még ő maga sem hallotta.

Folytattam a szurkálódást, és még jobban kérleltem.

 - Nem hallom - tettem a fülemhez a kezemet, de közben nem tudtam abbahagyni a vigyorgást.

 - Segíts légy szíves! - kiabálta a fülembe mérgesen.

Nyilvánvaló, hogy nem szeret vitában veszíteni, de ehhez hozzá kell szoknia, mert mellettem nem lesz könnyű.

 - Mindjárt jobb - vettem elő mosolyogva a hátitáskából az iránytűt.

Beálltam észak felé, és az iránytű azt jelezte, hogy kelet felé éppen egy ösvény vezet. Egymásra néztünk Zoeval, azután pedig elindultunk az ösvényen a következő nyom után kutatva...

------------------------------------------------

Na itt aztán mennek az oltások rendesen..és ez még csak az eleje! :DD Nagyon jó volt ezt írni, remélem nektek is jó kárpótlás, amiért ilyen későn hoztam a részt. 

Még egyszer szeretnék bocsánatot kérni ezért, de minden összejött, úgyhogy nem tudom milyen sűrűn tudom hozni a részeket. Nagyon köszönöm, hogy türelmesek vagytok, nekem vannak a világon a legjobb olvasóim ♥ ♥ :) 

Most nem teszek fel kérdéseket, szeretném, ha önállóan alkotnátok egy jó hosszú véleményt a részről, kielemezve mindent :) A hagyomány marad: 15 komi után várjátok a részt, én is megpróbálok igyekezni :)

Szeretném megragadni az alkalmat, hogy ismét megköszönjem a rendszeres olvasóim számának növekedését, hisz hatalmas öröm látni, mikor belépek a blogba :)

Love U Beliebers <33