34. rész - Sebesség

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Hazudnék, ha azt mondanám, nem rémisztő kézen fogva sétálni vele azok után, ami kettőnk között három és fél éven át zajlott. Csak sétálunk, s én máson sem tudom törni a fejem, csak azon, hogy vajon átver-e, vagy sem. Könnyen lehet, hogy megjátssza magát, nem igaz? Könnyen lehet, hogy mégis valamiféle átverés áldozata vagyok. Elvégre, két ősellenség nem lehet ilyen hirtelen szerelmes. Vagy mégis?
- Hé, minden oké? Rémült arcot vágsz – Justin a kezemet simogatta, s kissé közelebb hajolt az arcomhoz.
- Igen, persze, minden oké – bólogattam hevesen, de az agyam továbbra is dolgozott.
Scooter Justin menedzsere, miért is ne csalhatott volna tőrbe? A menedzserek nagyon értenek az átveréshez, a hamis történetek kiötöléséhez, az emberek manipulálásához. És ha látott bennem lehetőséget, akkor nyilvánvalóan hazugsághoz kellett, hogy folyamodjon a maradásom érdekében. Justint is könnyen meggyőzhette, megmondhatta neki, hogy viselkedjen szerelmesen, holott lehetséges, hogy valójában rettenetesen utál engem.
- Vigyázz! – rántott arrébb sebtében, mire szörnyen megijedtem. Nekipasszírozódtam, s visszafordítottam a fejem a gond fő forrására. Egy hatalmas sártócsa díszelgett a lábam előtt, s ha Justin nem ránt el, egész biztosan nyakig elmerülök benne.
- Izé, köszönöm, nem vettem észre – motyogtam idiótán, s újra felegyenesedtem. Gondolkodásom tárgya érdeklődve vizsgálgatott, majd derekamat megragadva préselt ismét magához.
- Mondd el, mi a baj – nyakamat kezdte simogatna lassan, mire megmerevedtem, s még a légzésem is elakadt. Nem, Zoe, ezt abba kell hagynod. Nem szabad beleszeretned.
- Semmi bajom, Justin – próbáltam hátrálni, de keze nem tágított.
- Mondd el – áthatóan, lágyan utasított, s úgy nézett rám, mintha tökéletesen tudná, mi bajom, de nem akarna rá gondolni.
- Utoljára mondom: semmi bajom! Kérlek, engedj el – bicepszéhez téve kezeimet igyekeztem eltolni őt magamtól. – Fáradt vagyok és nyűgös. Ne nehezítsd meg – ráztam a fejem, s egyik tenyeremmel befedtem a szemeim. Hazudtam, igen, megtettem. Magam sem tudom miért, talán mert el akartam kerülni egy veszekedést, s mert nem volt lelki erőm ezt lejátszani, s azon aggódni, hogy mi lesz a pályafutásommal, ha visszamegyünk Los Angelesbe.
- Ha tényleg csak ennyi a baj, akkor csókolj meg, hogy megnyugodjak – keze visszatért a nyakamra, s én azon nyomban meghátráltam.
Nem direkt volt, és ez megrémisztett. Ösztönösen távolodtam, ösztönösen toltam el őt magamtól. A testem gyorsabban cselekedett, mint az eszem, mit jelent ez? Hogy én nem vonzódom hozzá olyan mélyen, hogy azt a tulajdon testem észrevegye? Mi a franc történik bennem? Justin szemeibe néztem, kinek tekintetébe leplezetlenül beköltözött a melankólia, s végleg levette rólam a kezét.
- Elvesztettelek, ugye? – súgta maga elé. Nem is voltam a tiéd – zengte a belsőm, mire megrettentem. A fene mindenbe, a fene az érzésekbe!
- Én… - csak ennyi fért ki a számon, s mást nem is tudtam kinyögni, csak sebesen eltakartam a szemeim, s hátat fordítottam neki. – Adj időt. Nekem ez… ez túl gyors – úgy mondtam ezeket a szavakat, mintha az életem múlt volna rajta. Rémült voltam, semmiképp nem akartam, hogy közelebb jöjjön hozzám. Arra a térre volt szükségem, ami eddig is megvolt közöttünk.
Nem hallottam beszédet a hátam mögül, idegfeszítő csend lepte el az egész erdőt. Hátrafordultam, hisz azt hittem, végleg elment, de ugyanott állt, ahol megfordulásom előtt, azzal a különbséggel, hogy üresen nézett ki a fejéből. Már épp beszédre nyitottam volna a szám, amikor ő megelőzött.

~*~ Justin szemszöge ~*~

- Miért csinálod ezt velem? – tártam szét karjaim, miközben felemésztett belülről a düh és a csalódás. – Azt hittem, minden rendben, és eddig minden annyira jó volt, mire te egyik pillanatról a másikra csak úgy… csak úgy ellöksz, mire jó ez? – egyre indulatosabbá váltam, magamnak magyarázva járkáltam ide-oda, miközben ezzel csak annyit értem el, hogy magamat hergeltem. Zoe meredt szemekkel bámult rám, mintha hajlandó sem lenne felfogni a kiborulásomat.
- Mégis mit értesz az alatt, hogy mire jó ez? Justin, úgy jöttünk be ebbe az istenverte erdőbe, hogy ki nem állhattuk egymást, most pedig már… - mutogatni kezdett kettőnkre, s hagyta, hogy ebből megértsem, mit akar mondani. – Ez nekem egyszerűen…
- A magad nevében beszélj, Zoe – szakítottam félbe hirtelen. – Lehet, hogy te ki nem állhattál, de én… - hadartam, s amint felfogtam, miről is beszélek, nagy levegőt véve magamba nyeltem a mondandóm többi részét. Nem, nem fogok neki kitálalni erről, amikor ő képes így keresztülgázolni az érzéseimen.
- De te…? – kérlelt a folytatásért. Farkasszemet néztünk egymással, s az én szívem minden másodperccel jobban megrepedt, ahogyan láttam rajta, mennyire nem érzi azt, amit én. Mit is hittem? Hogy majd Zoe Parker csak így az enyém lesz? Hát, gratulálok, Bieber, még mindig elképesztően naiv vagy.
- Én nem vagyok hajlandó ezt a beszélgetést tovább folytatni – jelentettem ki az utolsó erőmből, és nemes egyszerűséggel elmentem mellette, folytatva az utat.
Fojtogattak a könnyeim, s a gyomrom mindössze egy teniszlabda méretéhez hasonlított az idegességtől. Csak mentem és mentem, a sebtől fájó lábaim egyszerűen képtelenek voltak leállni, hiszen tisztában voltak vele, hogy ha egy kicsit is visszavesznek a tempóból, Zoe meglátja azt az oldalam, amit igazán nem akarok. Egy férfinak erősnek kell lennie, így van? Nem szabadna sírnia egy lány miatt. Nem szabadna hagynia, hogy összeroppanjon mások előtt. Főleg nem az előtt az ember előtt, aki az egész lelki forradalom oka.
- Justin! Várj már meg! – kiabált utánam az az édes hang, ami egyszerre melengette és fagyasztotta jéggé a szívem. Mit sem törődve kérésével, tovább száguldottam, pedig a sebem erős sajgással fenyegetett a gyors tempó miatt. Kit érdekel? Amit belül érzek, az sokkal jobban fáj. – Justin, kérlek! – ezúttal közelebbről hallottam a hangot, amely mintha könyörgött volna nekem.
És ha direkt csinálja? Ha direkt veszi könyörgőre a figurát, mert tudja, úgyis megsajnálom? Mert tudja, hogy reménytelenül szeretem? Nem, nincs az az isten, hogy bedőljek. A lábam mégis máshogy vélekedett, s megállt, hiszen az isten szerelmére, a mindenem ez a lány.
- Ne csináld ezt – nagy szemeivel szinte a lelkembe látott, ahogyan nézett rám. Gyűlöltem, amiért ennyire szeretem.
- El kell döntened, mit akarsz: engem, vagy…
- Téged, Justin – mondta, s a szívem hatalmasat dobbant. – Te kellesz, de minden olyan hirtelen történt, és olyan erősen, és annyira… rohadtul gyorsan – immáron ő kezdett el magának magyarázni, én pedig csak próbáltam kisilabizálni, mit is érez pontosan. – Sajnálom, ha megbántottalak. Időre van szükségem – könyörgött szemeivel. Sosem voltam ilyen érzékeny, de mióta diagnosztizáltam magamon a szerelmet, olyan lettem, mint egy kislány. Elképesztő, hogy így tud rám hatni valaki. – Nézz rám – mondta, s puha kezei közé fogta az arcomat. Kénytelen voltam sóhajtani. Imádom, amikor hozzámér. Belenéztem a szemeibe, és ha lehet, még egyszer beleszerettem. – Melletted vagyok, Justin. Csak ne siettess – igyekezte belevésni a tudatomba azokat a szavakat, s másra sem voltam képes, csak bámulni rá.
Mégis bennem lenne a hiba? Siettetném őt? Túl sokat akarok egyszerre? Mi van, ha a mohóságommal fogom elcseszni az egészet, és elhagy? Már a gondolatra is megrepedt a szívem. Nagyon vissza kell fognom magam vele, mert neki nyilvánvalóan sok vagyok egyszerre. Zoe vizsgálgatott, miközben én leforgattam a fejemben mindezt, s végül csak annyit tettem, hogy átöleltem. Hallottam, amint fellélegzik, és azonnal visszaölel, majd egy puszit ad az arcomra. Édes istenem, végre megkaptam őt, ne kelljen elveszítenem.
- Zoe, szer… - súgtam, s még időben sikerült befognom a szám. Szent szar, majdnem kimondtam. Normális vagyok?!
- Tessék? – nagy szemekkel nézett rám, és látszólag fogalma sem volt, mit tegyen. Nekem pedig ki kellett mentenem magam.
- Szer… Szerintem indulnunk kellene – mutogattam idiótán arra, amerre alapvetően elindultam. Oké, ez a világ legbénább mentőakciója volt.
- Ó, igen… Persze, induljunk – zavarodottan körülnézett és már készült indulni, amikor rám nézett, megtorpant, s visszanyúlt a kezemért, hogy összekulcsolhassa a sajátjával. Még a szám is kiszáradt erre az apró kis gesztusra. Rászorítottam a kezére, és a fájós lábam miatt kissé lassabb ütemben mentünk tovább.
Egyikőnk sem szólt egy árva szót sem az út alatt, és nem tudtam, hogy ennek örüljek-e vagy épp sajnáljam a dolgot. Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, hogy nem akarom elengedni a kezét, mert rettegek, hogy sosem érezhetem többet, ha mégis megteszem. Így sétáltunk csendesen, amikor Zoe megpillantotta a következő nyomunkat az egyik fa törzsére akasztva. Már éppen megindultam volna, amikor idegen kacajt hallottunk, s megfagytunk mentünkben.
- Hallottad ezt? – súgta Zoe. Csak bólintani mertem mindössze. Ki a fene van még itt rajtunk kívül?
Még mindig kézen fogva osontunk a nyomot tartalmazó fa mögé, s elbújtunk. Körülfordultam a tengelyem körül, a karom teljesen kicsavarodott, mégsem láttam semmit. Nyitottam volna a szám valamiféle beszédre, azonban Zoe a másodperc tizedrésze alatt berántott a bokrok és a fatörzs közé, majd nekem préselte magát. Abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogyan érezzek, hiszen az istenért is, imádom, ha ennyire közel van, megbolondít vele. A szabad kezem semmi perc alatt rátelepedett a derekára, mire Zoe vegyes érzelmekkel az arcán rám nézett, majd halványan elmosolyodott. Ó, istenem, nagy ívből teszek rá, ki van ott, meg akarlak csókolni.
- Nézd – motyogta halkan, majd óvatosan a távolba mutatott. Kikukkantottam a fa mögül, és mindössze egy félmeztelen felsőtestet láttam. Jobban megnéztem, és kiszúrtam egy lányt is mellette. Aztán tovább vizsgáltam, és akkor leesett.
- Jake és Lana – mondtuk egyszerre Zoéval, mintha csak megbeszélt lett volna. Ránéztem, és mást sem láttam visszatükröződni az arcán, csak tömör undort.
- Mi a francot csinálnak? – kérdte, leginkább saját magától. Nagy nehezen visszavezettem a koncentrációm rájuk, és erkölcstelen hangok záporát volt „szerencsém” kivenni az erdő zajai között. Csak nem éppen…
- Szexelnek? – mondtuk ismét egyszerre, mire Zoe undorodott arcát szégyellős tekintet váltotta fel, ahogyan rám nézett.
Mély levegőt vettem, s eszembe jutott a látványa, majd a gondolataim, amikor átvette a pólóját. Lepörgött előttem a félmeztelen teste, a nyaka, és a dereka a napfényben. Újra a lelki szemeim elé költözött az intenzív fantáziakép, és legközelebb már csak azon kaptam magam, hogy a légzésem sebessége az egekbe szökik.
A lehető leggyorsabban adtam magamnak egy mentális pofont, hiszen épp az imént estünk túl egy ezzel kapcsolatos vitán, és a legutolsó dolog, melyet akartam, az volt, hogy eltaszítson magától. Azonban amint észhez tértem, megvizsgáltam Zoét, és azt vettem észre, hogy ő pontosan ugyanúgy cselekszik a fejében, mint én.
Szája apró résre volt tátva, és szemei minden másodperccel sötétebb árnyalatot vettek fel. Hozzám simuló testén éreztem, amint elkezd hevesebben lélegezni, majd az alkaromon lévő kezével kissé rám szorít. Nagyot nyeltem a gondolatra, miszerint ezt én váltottam ki belőle, majd úgy döntöttem, kísérletet teszek.
A derekán tartózkodó tenyerem lejjebb vezettem a csípőjéhez, majd rántottam rajta egy kisebbet, így már nem volt testrészünk, amint ne érintkezett volna. Arra számítottam, hogy ez majd felébreszti, és ellök magától, ehelyett viszont eleresztette az alkarom, és felvezette puha kezét a nyakamra, majd hüvelykujjával végigsimított az álkapcsomon. Minden egyes molekulám megremegett erre, a levegőm bent rekedt, és fogalmam sem volt, mit művelünk, de alig vártam, hogy lássam, mi kerekedik ki belőle.
Vettem a bátorságot, és megkerestem a pólója szegélyét, csak hogy egy kicsit is érezhessem azt a puha bőrt a derekán, ő pedig felvezette az ujját a számra, és lassan végigsimított rajta. Istenem, a tiéd vagyok, bármikor megcsókolhatsz. Ajkaim érintésekor Zoe beharapta a száját, és akkor már nem tudtam, meddig fogom bírni cérnával. Ha ő nem áll le, akkor nekem sem kell, ugye? Ugye nem bukik ki rám, ha folytatom?
Félve nyeltem egyet, majd egy lágy puszit adtam a számon lévő ujjára. Zoe ekkor beszívott egy kis mennyiségű levegőt, és sűrűn pislogott, majd elmosolyodott. Ó, te jó ég, ha tudnád, milyen gyönyörű vagy. Lassan odahajolt hozzám, hogy adjon egy halvány puszit a számra, és akkor úgy éreztem, sosem voltam még annál boldogabb. Szereti a gyengédséget. Nagy szerencséje van, mert amennyire szeretem, más sem tudok vele lenni, csak gyengéd.
- Ki kell kerülnünk őket – súgta még mindig közel a számhoz. – Nem akarom közelről látni, amint… nemzenek – fintorodott el, rám pedig olthatatlan kényszer tört, hogy nevessek. Ilyenkor imádni valóan édes.
- Ahogy kívánja, hölgyem – elővettem a legcsábosabb hangszínem, és miközben átnyúltam a fa tövén a borítékért, hálát adtam Istennek, amiért ismét fesztelen körülöttünk a levegő.
Amikor megkaparintottam a borítékot, kinéztünk, és ők még mindig folytatták a „nemzést”, ahogyan Zoe fogalmazott. Szétvált kezeinket újra összekulcsoltam, majd leguggolva utat törtem magunknak kissé távolabb tőlük. Zoe mögöttem jött, én pedig megálltam, hogy leellenőrizzem, elég távol vagyunk-e már. Szerencsére nem voltak látótávolságon belül, így leültem a fűbe, mire nagy meglepetésemre Zoe az ölemben foglalt helyet. Megfeszültem a kellemes érzéstől, amit nyújtott nekem, de sebesen átkaroltam, és együtt nyitottuk ki a borítékot, amely végre már közelebb fog minket vinni a végső kijárathoz.


Sziasztok! Jöttem ide is. :) Rég voltam már errefelé, úgy éreztem, erre a blogra is ráfér egy kis frissités. 
Olvasgattam a kommentjeiteket, és mindegyiken egytől egyig nagyon szélesen mosolyogtam! Annyira aranyosak vagytok, megtisztelő ilyeneket olvasni és ugyanakkor lenyűgözőnek tartom, hogy mindezt az én blogom csikarta ki belőletek (gondolok itt a nem alvásra, nem evésre, nem ivásra, nem tanulásra a blog miatt), végtelenül jól esett az összes. 
Külön nagyon köszönöm azoknak, akik hosszú véleményt írtak, imádom őket olvasni és épp olyannyira belemerülni a ti véleményetek olvasásába, mint ti ebbe a történetbe. :) Az új olvasókat pedig köszöntöm itt, remélem maradtok, amíg csak lehet. Belőletek gyűjtöttem az inspirációt, hogy megírjam ezt a részt, ami vegyesre sikeredett, de azért bízom benne, hogy nem sikerült túl unalmasra. 
Legközelebb nagy valószínűséggel a Broken blogomban fogok jelentkezni, addig is nagyon várom, hogy olvassam a kommentjeiteket!:)

Bye ladies xoxo

U.i.: Nemsoká túllépjük a 100.000 oldalmegtekintést és a 60 feliratkozót. Fogalmatok sincs, mennyit jelent ez számomra, mennyire jó ezt látni, amikor a nulláról indultam. Imádlak titeket. Az ölelés nektek jár. ♥