6.rész - Hogy történt?

Jó hosszú részt hoztam nektek, és sokat dolgoztam vele, remélem kellőképp át lehet érezni Zoe és Justin érzéseit..:DD Köszönöm az eddigi kommenteket, remélem most is sokat kapok :$$ De nem dumálok fölöslegesen, olvassatok :)

Ez a nap is szokásosan indult. Hót kómásan ültem a buszon Abbeyékkel szemben, és a bálról beszélgettünk. Még mindig azon veszekedtek, hogy melyiküket hívja majd el Justin. Az sem biztos, hogy őket hívja el, de nem akarom őket letörni, mert akkor csak még rosszabb lesz.
Szerencsés vagyok, hogy nekem már megvan a jelöltem, akivel majd megyek a bálba. Még nem hívott, el, de biztosra veszem, hogy majd el fog. Végre nem kell azon törnöm magam, hogy mikor fog majd elhívni valaki egy ilyen eseményre, aki méltó arra, hogy mutatkozzak vele.
Minden évben van végzős bál, ahová értelemszerűen csak a végzősök mehetnek be. Mindig is kíváncsi voltam, hogy mi folyik olyankor odabent, mert mióta ebbe a suliba járok, azóta csak dicsértet hallottam a bállal kapcsolatban. És végre eljött az én időm.
Személyesen is megtapasztalhatom, hogy milyen ez a rendezvény, méghozzá a suli számomra legjobb pasijával, Tyler Adamsszel. Most sok lány féltékeny lehet rám, mert ugye tegnap kiderült, hogy együtt vagyunk, a kapcsolatfelkérés miatt. És van is rá okuk, hogy azok legyenek.
 - Megjöttünk - állt fel unottan Deena, és a busz ajtaja felé vette az irányt.
Én is követtem, ahogyan Abbey is, és az épület felé indultunk. Ahogy közelebb mentünk, észrevettem, hogy szinte a fél suli engem bámul, de halvány lila gőzöm sem volt róla, hogy miért. Szerintem Tyler miatt.
 - Zoe, miért néznek így ránk? - suttogta oda nekem Deena.
 - Nem tudom, szerintem Tyler az oka - súgtam vissza.
Az emlegetett szamaram szembejött velem a folyosón, Mr. Tökéj és legjobb haverja társaságában.
Justin jelenléte ismét felidéztette velem a tegnap történteket. És ahogyan láttam, ő is így volt ezzel, mert nagyon furcsán nézett rám.
 - Szia, cica - ölelt át Ty.
Kézen fogva mentünk tovább a folyosón, egészen a tanteremig. Rengetegen megnéztek, és egy idő után már kezdett zavarni, de nem foglalkoztam velük.
Beültünk első órára, minden ugyanúgy ment, mint szokott, egy dolgot kivéve.
Az általam legbeképzeltebbnek titulált személy egész órán meg sem szólalt. Nem dumált a haverjaihoz, semmit nem csinált. Még a tanárra is alig figyelt, Mr. Johnson már vagy tízszer biztosan szólt neki, mire meghallotta. Rettentő furcsa volt őt így látni, mert máskor mindig beszél, vagy csinál valamit, amivel felvonja magára a figyelmet, de most semmi. Mintha nem is őt láttam volna.
Tekintetéből semmit nem tudtam kivenni, csak annyit láttam, hogy össze van zavarodva. Ebben biztos voltam. És magamat is furcsálltam, mert szinte végig őt néztem. Annyira érdekelt, hogy mit érezhet most, és egyáltalán mi lelte, hogy ilyen viselkedést produkál.
Amin aztán a legeslegjobban megdöbbentem, hogy Tyler úgy viselkedett, mint ő szokott. Testet cseréltek? Jaj, ne, én nem bírnék hozzá érni. Én Tylerre tudok csak úgy nézni, mint egy férfira, a többi csak haver, vagy még annyi sem.
Hihetetlen ez az egész, mintha egy párhuzamos világban lennék...

~*~ Justin szemszöge ~*~

Le vagyok magamon döbbenve. Annyira furcsán érzem magam a tegnapi óta.. Nem is tudom, hogy miért. Nem tudom kiütni a fejemből azokat az érzelmeket és látványokat, amik tegnap történtek. Még így az utcán sétálva is alig tudok gondolkozni, pedig ez itt egy elhagyott hely, nem igazán van itt lélek.
Rossz volt látni Zoet és Tylert együtt ma reggel. Ráadásul a srácoktól is folyton azt hallom, hogy "Tényleg lefeküdtetek?". Na, ne. Ezt nem akarom hallgatni.
Lelki világom most olyan, mintha az ördög megátkozta volna, és nem oldaná fel soha ezt a kínt. Sosem éreztem még ilyet. Nem is ismerem Zoet, mégis annyira vonz. Annyira érdekel a világa, az egész lány kész csukott könyv, ami csak arra vár, hogy kinyissák. És én ki akarom nyitni. Meg akarom ismerni, de ő olyan szinten utál engem, hogy még a háta közepére sem kívánna. Ráadásul Tyler is bejött a képbe.
Bieber… a helyzeted reménytelen.

~*~ Zoe szemszöge ~*~

A napnak vége. Úgy döntöttem, hogy egyedül megyek most haza a kerülő úton, mert muszáj szellőztetnem a
fejem. És nem tudtam másról gondolkozni, csak a bálról.
A bál most pénteken lesz. Ma még csak hétfő van, viszont Tyler még mindig nem hívott el.
 - Szia, cica - karolt át az egyik srác hirtelen Tyler baráti köréből.
Nagyon megijesztett, mert a semmiből tűnt elő. És nyomult is.
 - Nem vagyok a cicád - löktem le magamról a kezét.
 - Jaj, ugyan már, ne kéresd magad, ha Tylerrel megtetted, velem sem lesz bajod - jött egyre közelebb.
Micsoda?! Mit tettem én meg Tylerrel? Hisz nem is történt semmi... Ez a bunkó viszont egyre jobban nyomul rám, és nincs itt senki, aki segíthetne. Csak ketten vagyunk.
 - Na gyere, cica, elviszlek - ragadta meg a kezem erőszakosan.
 - Nem megyek sehová! - ordítottam vele.
De ő nem tágított. Ráncigálni kezdett a másik irányba, és még sikítani sem tudtam, mert a levegő beleszorult a tüdőmbe. Szörnyen meg voltam rémülve. Egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, még nyelni is alig tudtam. Próbáltam kitépni magamat a karjaiból, de nem ment, erősebb volt nálam. Egyszer viszont végre kijött hang a torkomból.
 - Segítség! - ordítottam torkom szakadtából.
Nem is reménykedtem, hogy valaki meghallja, hisz tényleg nincs itt senki, a kerülőút már csak ilyen. És még egy sallert is kaptam az előbbi tettem miatt, amitől az arcom rettentően sajogni kezdett.
A srác össze - visszaráncigált, nem tudtam tenni semmit, mert ahol csak ért, lefogott. Egy sötét helyre vitt, amiről aztán kiderült, hogy egy csatorna. Egy elhagyott része a városnak.
És a legrémisztőbb az volt, hogy amikor beértünk, tudatosultam vele, hogy nem egyedül leszünk bent. Vihogás hallatszódott, és mind fiú volt.
Hihetetlenül féltem, mindenem remegett, mint a nyárfalevél. Mozdulni sem tudtam, a rémület hatalmába kerítette az egész testemet. Szörnyű érzés volt tudatosulni a ténnyel, hogy ezek most talán megölnek. De ami rosszabb… Lehet, hogy megerőszakolnak.
A srácnak bizonyára könnyű dolga lehetett, mert védekezni sem védekeztem, hisz sokkot kaptam.
 - Meghoztam, skacok - mondta a srác, és lelökött a földre teljes erejéből.
Homályosan láttam, de annyit kivettem, hogy négyen állnak körülöttem, és mind fiú.
 - Hmm, nem is rossz - dörzsölte össze a tenyerét az egyik.
Mit akarnak tőlem? Egy biztos: semmi jót. Legalábbis semmi olyat, ami nekem jó lenne.
 - Kötözzétek ki - utasította bizonyára a nagyfőnök.
Kikötözött, így mozdulni sem tudtam. Kisebb fény szűrődött be a csatornába, így láthattam a négy személyt. Kettő az osztályomba jár, a másik kettőt pedig csak látásból ismerem. Peter és Brian voltak azok, akiket biztosan be tudtam azonosítani. Soha el nem képzeltem volna, hogy ilyenek, hisz már mióta egy osztályba járunk.
Kezem teljesen sajgott az erős kötéstől, ahogyan a bokám is, mivel állva kötöztek ki, a falhoz nyomva. A gyomrom felfordult az izgalomtól, azt hittem menten kidobom a taccsot, de sikerült fékeznem magam. Szédültem, fájt a fejem. Nem tudtam tartani magam, így csak függtem ott a falnak nyomva erőhiányosan. A reményem feladtam, velem most úgyis csinálnak valamit: vagy megölnek, vagy megerőszakolnak.
De hirtelen a semmiből eszembe jutottak az elrablóm szavai: "Ha Tylerrel megtetted, velem sem lesz bajod".
Én nem is csináltam semmit Tylerrel… Honnan veszik? Nem történt semmi, csak csókolóztunk eddig. Azért annak még pár nap után nincs is itt az ideje, főleg úgy, hogy én még szűz vagyok. Nem értek semmit.
 - Nos, cica. - simította meg az arcomat Brian, és egyre haladt lejjebb a melleim felé - Nem is vagy rossz bőr.
Sziszegtem minden egyes érintésnél, egyszerűen undorodtam tőle. Levette rólam a kezét hála Istennek, de nem ment el előlem.
 - Ha nem ellenkezel, nem fog fájni - mondta, és a pólóm alá nyúlt, mire az izmaim teljesen megfeszültek.
Keze hideg volt és érdes, érintése egyáltalán nem volt gyengédnek mondható. A pólómat szabályosan leszaggatta rólam, így csak a melltartóm maradt. Ugyanezt tette a nadrágommal is, az viszont egyben maradt.
Tehetetlen voltam. A kezem és a lábam le van kötözve, a félelem pedig nem engedi, hogy akármit is csináljak. Próbáltam ellenkezni, de minden egyes reakcióm után kaptam egy ütést, hol az arcomra, hol a karomra, de volt olyan is, hogy a gyomorszájamba, amitől levegőt sem tudtam venni.
Körülbelül a nyolcadik ütés után sírni kezdtem. Mindenem rettentően fájt, és fáztam is a hideg csatornában.
Brian érintése hirtelen visszatért a testemre. A többi csak röhögött, és biztatták őt, hogy tegye meg.
A szervezetem viszont nem bírta tovább, felmondta a szolgálatot. Elájultam.

~*~

 - Kösse be az infúziót - hallottam egy férfihangot.
Nyitogatni kezdtem a szemem, de csak fényt láttam, így rögtön vissza is csuktam.
Eszembe jutottak legutóbbi emlékeim, és teljes erőmből sikítani kezdtem, utána pedig sírni. Megint remegtem. De nem fáztam, mert valami kellemes meleget árasztott rám.
 - Ne aggódjon, kisasszony. Itt biztonságban van - simogatott meg egy kéz, amihez egy bársonyos hang járult.
Megpróbálkoztam ismét a szemeim kinyitásával, és ezúttal sikerült is. Egy szobában találtam magam, amit nem értettem. Csak a szagról jöttem rá, hogy ez egy kórház.
Hogy kerülök ide? Ki hozott be? És mit csináltak velem azok a barmok..? Vajon sikerült nekik elvenni a szüzességem?
Hirtelen egy orvos lépett be az ajtón.
 - Zoe Parker? - kérdezte kedvesen.
 - Igen? - kérdeztem, bár igazából kijelenteni akartam.
 - Rendben, nincs amnéziája - motyogta halkan magában és valamit lejegyzetelt a papírjára.
 - Hogy kerülök ide? Mi történt? - tettem fel sorjában a kérdéseket, ami teljesen érthető volt, mert nem emlékszem semmire.
 - Egy fiatalember hozta be magát egy órája, ha egy pillanatot is késik, maga már nem lenne itt - közölte.
Egy fiatalember? De... Nem volt ott senki, csak az elrablóim...
 - És… meg... megerő...? - dadogtam, de a szót nem tudtam kimondani.
Hála Istennek az orvos megértette, hogy mi is lenne a kérdésem.
 - A nőgyógyász már megnézte magát, az eredmények a laborban vannak, pár perc és kiderül - felelte.
Jézusom… Nagyon félek. Mi van, ha megerőszakoltak? Inkább öltek volna meg, de azzal a ténnyel együtt élni, hogy valakit megerőszakoltak, nem könnyű. És remélem, hogy nekem sem kell ezen átmennem.
 - Itt van az édesanyja, kívánja, hogy bejöjjön? - kérdezte tőlem.
 - Igen - vágtam rá rögtön.
Végre láthatom anyát. De biztosan le fog szidni, hogy ilyen felelőtlen vagyok, hogy egyedül mentem ilyen helyre.
 - Zoe, kicsim - rohant oda hozzám anya, és a karjaiba zárt.
Érintésétől mindenem sajogni kezdett, és szisszentem egy nagyot. Ekkor láttam, hogy mindenem be van kötve, és tele vagyok kék-zöld foltokkal. Bele sem merek gondolni, hogy az arcom hogy nézhet ki.
 - Anya, én annyira sajnálom - kezdtek potyogni a könnyeim.
 - Nem érdekes, Zoe, az a fontos, hogy most itt vagy, és nincsen komolyabb bajod - simogatott.
Megnyugodtam. Végre biztonságban vagyok. Már csak az eredmény miatt aggódom.
 - Jaj, Istenem, hugi - szaladt oda hozzám Austin.
 - Austin! - próbáltam átölelni kisebb-nagyobb sikerrel.
 - Megölöm azokat, akik ezt tették veled. - torzult el az arca a dühtől.
 - Hagyd, már vége - nyugtattam egy kicsit.
Hirtelen megszállta a fejemet a gondolat: vajon ők tudják, hogy ki hozott be ide? Fel is tettem a kérdésemet nekik.
 - Ti tudjátok, hogy ki hozott be? - néztem felváltva rájuk.
 - Hát, igen tudjuk - felelte anya.
 - És ki volt? - már rettentő kíváncsi voltam, de még mindig nem mondtak semmit.
 - Hát, aki behozott téged az... - már mikor kimondta volna, az orvos benyitott.
 - Megjöttek az eredmények - bólintott egyet az ősz fejével.
Pont a legjobbkor. El is felejtettem az előző beszélgetésünket, vagyis inkább a kérdésemet, ami még mindig megválaszolatlan, mert hatalmába kerített az izgalom és a kíváncsiság, hogy vajon szűz vagyok-e még.
 - Jó hírem van, Zoet nem érte nemi erőszak - mosolyodott el az egyébként komoly férfi.
Egy egész bolygó esett le a szívemről. Hihetetlenül megkönnyebbültem, hogy azok a szerencsétlenek mégsem fosztottak meg ettől.
Anyáék megszorították a kezemet, jelezve, hogy ők is nagyon örülnek a hírnek.
 - Kérem, menjenek ki, a kisasszonynak pihennie kell - mondta anyáéknak az orvos.
Jól megölelgettek, és megígérték, hogy visszajönnek. Másodperceken belül csak egyedül voltam a szobában.
És akkor ismét eszembe jutott: anyáék nem mondták el, hogy ki hozott be. Az oldalam már majd kilyukadt a kíváncsiságtól.
Lehet, hogy az egyik elrablóm szánt meg? Az lehetetlen… Mindenki nagyon élvezte a kínzásomat abban a csatornában. De akkor hogy a francba kerülök ide?
Minden egyes lehetőség végigfutott az agyamon, ami túl fáradt lett a sok gondolkozásban. Úgy döntöttem, hogy alszom egyet, hátha úgy jobb lesz. Lehunytam a szemem, és el is aludtam.

~*~

Pár óra alvás után már sokkal jobban éreztem magam, a fejem sem sajgott annyira, és a testrészeimet is könnyebben tudtam mozgatni. Anyáék voltak még bent egy párszor, de el is mentek, mert mindkettőjüket várta a munka. Nagyon nem akartak ott hagyni, de elhessegettem őket, hisz nem vagyok már kisbaba, 18 éves leszek.
 - Miss. Parker, látogatója ékezett - nyitott be a nővér - Beengedhetem?
 - Persze - mondtam fura arckifejezéssel, mert fogalmam sem volt arról, hogy ki jöhet be.
Az ajtó visszacsukódott egy pillanatra. Én kíváncsian vártam a rejtélyes látogatómat.
Pillanatokon belül kinyílt az ajtó, és egy felzselézett haj bukkant fel mögüle. Aztán megláttam a haj tulajdonosát is, amitől ismét majdnem elájultam.
Mi a francot keres ő itt? Szemeim tágra nyíltak, és a levegő egy pillanatra belém szorult, de keserves kínok közepette végül sikerült kiengednem.
Kezében egy nagy csokor virág volt, méghozzá a kedvenc virágom: a vörös rózsa. Félve bejött a kórtermembe, odahúzott egy széket és leült mellém. A virágot beletette egy üres vázába, ami az éjjeli szekrényemen pihent. Mikor elvette arca elől a csokrot, csak akkor láttam, hogy lila foltok vannak az arcán és a kezén.
Megszólalni sem tudtam, mert rájöttem: ő volt az, aki megmentett.
Hatalmas szemekkel nézett rám, és várta a reakciómat. Csak annyit láthatott, hogy meredtem ülök egy kórházi ágyban, körülírhatatlan arckifejezéssel. Ötpercnyi csend után megszólalt.
 - Jól vagy? - harapdálta alsó ajkát.
Erről a kérdésről eszembe jutott, amikor a fa alatt ültünk. Ugyanezt kérdezte, és akkor nem méltattam válaszra. Most viszont nem leszek ilyen.
 - Jobban - feleltem végül és egy halvány mosollyal jutalmaztam.
Nem tudtam, hogy mit mondjak. Azt fontolgattam, hogy felteszem neki a kérdést, és már nyitottam is a szám, de nem jött ki rajta hang. Nagy erőfeszítés után végül kinyögtem:
 - Hogy történt? - néztem szemeibe, ami csillogott, mint a gyémánt, viszont egy kék monokli elrontotta a varázst.
De miféle varázst? Komolyan a szemeiről áradozom? Zoe, téged kicseréltek.
 - Hátul mentem haza, és fiúröhögést hallottam egy csatornából - kezdte el a sztorit - Elcsíptem egy mondatot, méghozzá azt, hogy: "Na, mire vársz? Ne rezelj be, a csaj már nem szűz, emlékszel, hogy Tyler mit mondott?" Rögtön tudtam, hogy rólad van szó, ezért bementem a csatornába. Négyen voltak, köztük Brian és Peter. Mikor feleszméltek, hogy segíteni akarok, nekem támadtak, és verekedni kezdtünk. Hármat sikerült levernem, de Briannel sokáig verekedtünk, mígnem ő is kidőlt. Téged bent találtalak a csatorna mélyében fehérneműre vetkőztetve, ájultan. Felhívtam a mentőket és a zsarukat, úgyhogy a fiúkat lecsukták, téged pedig elvitt a mentő.
Ájuldozva hallgattam mondanivalóját. És ahogy láttam rajta, nem hazudott, mert teljesen őszintén nézett a szemembe.
 - Miért, Tyler mit mondott? - tettem fel azt a kérdést, amit a legjobban nem értettem.
 - Hát - itt kicsit megakadt - Tyler elmesélte, hogy lefeküdtetek.
MICSODA?! Lefeküdtünk..?! De… ezt nem hiszem el. Szemöldököm az egekbe szökött, a szemem a kétszeresére tágult, és a szívem ezerrel kalapált.
 - De... de... de... mi nem is... - kezdtem dadogni és a sírás határán lépkedtem.
Erre a mellettem félénken ülő srác összeráncolta a szemöldökét. Látszólag nem értett semmit.
 - Nem… nem feküdtetek le? - dadogta ő is hozzám hasonlóan.
Én csak ráztam a fejem, és a könnyeim elő is törtek.
Tyler egy szemét paraszt. Így már mindent értek. A suliban az összesúgást, hogy mindenki engem nézett... Valószínűleg azért, mert Tyler már a fél sulinak elmondta, hogy lefeküdtem vele, mikor egyáltalán nem így történt.
Hatalmasat csalódtam. A legjobban az bánt, hogy mennyire tetszett nekem, és nem is vettem észre, hogy milyen is igazából. És ha ő nem terjeszti el ezt a hülyeséget, akkor én most nem feküdnék itt tele kék-zöld foltokkal.
A könnyeim nem álltak el. Igazából nem is tudtam, hogy miért sírok. Az idegesség, a csalódás, vagy a kihasználtság érzése miatt? Nem is érdekel. Csak sírok és kész. Ha a szervezetem így reagál a nyomásra, csak nyugodtan. Ezután már jobb lesz.
Arra eszméltem fel, hogy Justin feláll a székéből. Így van, ő volt a megmentőm. És most nem éreztem iránta utálatot, hisz ő mentette meg az életem.
Felállt a székéből, és az ágyam szélére ült. Felém kezdett el közeledni, karját ismét kitárta, és magához húzott. Nem bántam. Most az egyszer nem bántam, hogy átölelt, mert szükségem volt rá. Így én is visszaöleltem, mire ő már kicsit bátrabban közelebb ült hozzám. Percekig ölelkeztünk, amitől rettentő furcsa érzésem támadt, elvégre nem mindennap ölelgeti az ember azt a személyt, akit utál. De én már nem utáltam. Mondjuk úgy, hogy nem kedvelem. Vagyis... Ne mondjunk semmit, mert még nem tudom, hogy mit érzek.
 - Tudtam én, hogy nem vagy te olyan lány - simogatta a hátam.
Ezen a mondaton mérhetetlenül meglepődtem. Úgy beszél, mintha egy nagy kő esett volna le a szívéről, hogy nem igaz a hír. De nem foglalkoztam vele, inkább csak sírtam.
Kis idő múlva már kicsit enyhült a sírásom. Justin visszaült mellém, és a kezemért nyúlt. Ezt is hagytam. Zoe... Ez nem te vagy. Hagyod, hogy megöleljen, meg még azt is, hogy a kezedet fogja? Mi van veled? Szerintem ez csak a hirtelen érzelemhullám oka.
 - Mennem kell - nyúlt a telefonja után, és elengedte a kezem.
 - Rendben - mosolyogtam rá, megköszönve, hogy megvigasztalt.
Távozása előtt még egyszer átölelt. És ezt is hagytam. Kezdek benne kételkedni, hogy én vagyok én.
 - Justin - szóltam utána még mielőtt kiment volna - Köszönöm.
Nem felet, csak egy mosollyal jutalmazott meg. Perceken belül kiment az ajtón, és én ismét egyedül maradtam.

~*~ Justin szemszöge ~*~

Mérhetetlenül megkönnyebbültem. Nem igaz a hír, nem feküdtek le. Istenem, annyira örülök… Ráadásul hagyta, hogy megöleljem. Ez már haladás nála nézve. Nem viselkedett velem úgy, ahogyan szokott,  bár szerintem csak azért, mert ez történt. De nem érdekel, most már jobban van, és én nyugodt vagyok. Reméltem, hogy nem lesz semmi baja.
Jézusom, Bieber, te hülye vagy. Zoe Bree Parkerről áradozol, a személyről, aki utál téged, és veszélyt jelent rád. De ez most valahogy nem érdekel. Valamiért nem. És azt hiszem, rájöttem, hogy miért nem.
Tetszik nekem.