8.rész - Bemegyek... vagy mégsem?

Wow wow wow wow wow wow wow wow.....kb ezt érzem most, ahogyan megpillantottam, hogy a történetem még csak a 8. fejezetnél jár, de máris túlléptem az 1000 látogatót!!!
Mindenkinek annyira köszönöm, és a kommenteknek is nagyon örülök, mint tudjátok, ebből merítek erőt az íráshoz, úgyhogy ne spóroljatok a mondanivalótokkal :DD
Vegyétek példának DrinJus-t, aki eddig a részeimhez mindig egy külön alfejezetet írt XD Nagyon köszönöm DrinJus, hogy mindig írsz, és legfőképp azt, hogy bőven kifejted a véleményed :) De a többieknek is köszönöm, az összes komi jól esik, és azt is elhatároztam, hogy mostantól minden kommentre válaszolni fogok, úgyhogy legyetek résen ;) 
De nem fecsegek, olvassatok :) <333

~Zoe*

Reggel a suliban, a folyosón menve első órámra, még mindig nem volt alkalmam látni azt a személyt, aki az összes baj forrása. Fogalmam sincs, hogy mi lesz az első reakcióm, mikor megpillantom a teremben, de egy biztos: nem lesz fényes jelenet.
Már csak tíz méterre voltam a tanterem ajtajától, ami nyitva volt. Egy pillanatra megálltam mögötte, és összegyűjtöttem az összes lelki és testi energiámat a következő cselekedetemhez. Végül fogtam magam és besétáltam a terembe.
Abban a minutumban síri csönd lett, mintha egy szellem jött volna be az ajtón. Alig tudtam állni azt a sok tekintetet. Egyikben sem véltem észrevenni undort, inkább meglepődöttséget és kíváncsiságot láttam mindenki arcán. A helyem felé tartottam drága barátnőm, Deena mellé.
És akkor... Megláttam.
A düh minden porcikámat átjárta, a karizmaim megfeszültek, így kényszerből is ökölbe kellett szorítsam a kezem a kellemetlen érzés elkerülése végett. Szememben szinte látni lehetett a lángcsóvákat, amiért egy olyan személyre vetült rá a tekintetem, akit innentől még embernek sem tudnék nevezni. Mindenki árgus szemekkel figyelte, hogy mi is fog történni.
Tulajdonképpen még én sem tudtam, hogy mit fogok tenni, de nem hagyhatom figyelmen kívül azt, hogy majdnem megöletett.
Rengeteg energia kellett ahhoz, hogy emberhez méltóan viselkedjek, és ne kezdjek el tombolni. A karomon még látszódott a heg, ami néha - néha kitűnt a pólóm ujja alól.
Összeszedve minden lelki erőm, odamentem elé. A hátam mögül hallottam Deenától egy halk "Ne" tiltószót, de mit sem törődve ezzel, tovaléptem.
A célszemélyem tekintetéből szinte olvasni lehetett: rettentően félt. Pedig ő sokkal erősebb nálam, mégis úgy nézett rám, mint Terminátorra.
Elé álltam, és egy kis ízelítőként lekevertem neki egy hatalmas pofont. Szerintem ekkora pofont még életemben nem adtam senkinek, mint most neki. Nem vagyok az erőszak híve, de ez jelen helyzetben elkerülhetetlen volt.
 - Neked van fogalmad róla, hogy mit tettél velem? - mondtam, amilyen nyugodtan csak tudtam.
Egy árva szót sem szólt, fogta az arcát, és próbálta enyhíteni a csípő érzést, amit a pofon okozott neki.
 - Hogy is lenne? - folytattam, még mindig nyugodtan - Tudod, hogy mit tettek a haverjaid velem? Elmesélem. Egy ártatlan hazasétálás közben Brian, a legjobb haverod, elráncigált egy sötét csatornába - mondtam már kicsit erélyesebben - Aztán ott a többi jó fej gyerekkel meg akartak erőszakolni. Érted? Megerőszakolni! - itt már szinte ordítottam, de vissza fogtam magam - És mindez miért? Azért, mert az egész iskolának elhíresztelted, hogy egy lotyó vagyok, amiért már három nap után lefekszem veled, mikor ennek egy kicsi valóságtartalma sincs - itt előtörtek a könnyeim, de azért még próbáltam érthetően beszélni - És ezt nektek is mondom - fordultam az osztály felé - Nem feküdtem le ezzel az utolsó szemétládával, akármennyire is akarta, mert én tartottam magam. És tudod mit? - fordultam visszafelé - Azt hittem, hogy te legalább más srác vagy. De neked sem számít más, csak az, hogy minden lányt megfektess, és ennyi! Szánalmas vagy. - mondtam, és visszaviharzottam a helyemre.
Ő csak az arcát fogta, és egész beszédem alatt alig tudott a szemembe nézni.
Leültem, és hirtelen tapsvihart hallottam magam körül. Felnéztem, és az egész osztály elismerően tapsolt, amiért így reagáltam le mindent. Hirtelen Tyler felállt, és elhagyta a tantermet. A többiek még mindig tapsoltak, és körém gyűltek vigasztalni és elismerni a tettemet. Csak néhányan maradtak a helyükön: az osztály ribije, Lana, és a három talpnyalója, meg három fiú, akik hozzájuk tartoznak.
Jól esett megszabadulni a tehertől, már sokkal jobban éreztem magam, amiért kiadtam magamból a dühömet.

~*~ Justin szemszöge ~*~

Rettentően sajog a fejem. Ilyet még sosem éreztem, mintha két oldalról akarnák szétfeszíteni a koponyám. Nem kívánom senkinek, szörnyű érzés.
Annál mégsem szörnyűbb, mint ami miatt itt vagyok. Az infúzió be van kötve, a karom pedig begipszelve. A sok gyógyszer talán rendbe hozza a fizikai állapotom, de a lelkit semmilyen gyógyszer nem képes visszahozni eredeti állapotába. Csakis Selena tudna rajtam segíteni, de ő már biztosan nem fog. De nem akarom még súlyosabbá tenni a helyzetem, inkább nézek tévét.
A jobb állapotban levő kezemmel a távirányítóért nyúlkáltam, amit körülbelül a hatodik próbálkozásra sikerült elérnem. Gyengén megnyomtam a bekapcsoló gombot, és a készülék meg is kezdte működését, mint kiderült, legnagyobb bánatomra.

"Jó reggelt, Los Angeles, David McKeent hallják a hírekkel.

Új szerelem a láthatáron?
Az ifjú énekesnő, Selena Gomez még csak tegnap szakított barátjával, Justin Bieberrel, aki tegnap súlyos balesetet szenvedett, de máris egy másik férfival látták a tengerparton ma reggel.
A páros nagyon jól érezte magát együtt, sokat nevettek, és még fogócskáztak is. Az énekesnő nem nyilatkozott az esettel kapcsolatban, így még nem vehető biztosra, hogy Miss. Gomez és az ismeretlen férfi együtt vannak.
Selena értesült ex-barátja, Justin Bieber balesetéről, amiről viszont hajlandó volt nekünk beszélni:
- Justin mindig is óvatlan volt az autópályán, többször is figyelmeztetnem kellett nekem is, hogy figyeljen, de nem hallgatott rám. Ennek most meg is lett a következménye - nyilatkozta az énekesnő.
Justin Bieber jelenleg még kórházban van, mostani állapotáról nem tudni semmit, mert az orvosok kerülik a nyilvánosságot. Reméljük azonban, hogy a szakítás miatt lelki állapota nem sérült annyira, mint a testi."

A könnycseppek akaratlanul is folyni kezdtek az arcomon, amint megláttam Selenát azzal a másik férfival. Ennyi lettem volna neki? Hogy még egy nap sem telik bele, de máris továbblép? Ha ő is továbblépett, akkor viszont nekem sem szabad itt leragadnom.
Túl kell esnem ezen a szakításon is, úgy, mint a többin. Ez viszont nem lesz olyan egyszerű, mert itt két év áll mögöttem Selenával, és nem két hónap, mint a többi lánnyal, akikkel Selena előtt voltam.
Most, hogy így mélyebben belegondolok a dologba, megérdemeltem a szakítást. Annyira természetesnek vettem, hogy ott van mellettem, hogy már nem is foglalkoztam vele. Lehet, hogy az a másik férfi pedig mindazt meg tudja neki adni, amit én nem.
Legyenek boldogok, most már csak ennyit tudok kinyögni, és végeztem is Selenával. El kell terelnem a gondolatomat.
De mégis mivel? Másra sem vagyok képes gondolni, csak Selenára. Illetve... Zoe.
Igen, Zoe, tökéletes elterelő hadművelet lesz.
Vajon mit csinálhat most? Hülye kérdés, hisz a suliban roskad, matek órán. De Jézusom! Vajon mit művelt már az óta Tylerrel? Remélem jól elverte... Komolyan, ha felépülök, és összekerülök azzal az utolsó senkiházival, esküszöm, hogy kiverem belőle még a szuszt is.
Hogy tehetett ilyet? Miért híresztelte ezt Zoeról? Tudhattam volna, hogy egy szó sem igaz abból, amit mondd. Elvégre Zoe nem egy olyan lány akit egy csettintésre meg lehet kapni. És szerintem ez tetszik nekem benne.
Jó, nekem eleve nehezebb dolgom van, mert engem a háta közepére sem kívánna az a csaj, de nem érzem úgy, hogy fel kéne adnom. Csak meg akarom ismerni. Ő viszont nem engem.
A recepción mindenesetre megadtam a nevét, hogyha esetleg eljön, de a nyakamat teszem rá, hogy nem fog.
Bieber, megint jól beválasztottál magadnak... De nem én tehetek róla! Az érzéseimnek nem tudok parancsolni, akármennyire is akarok. Megfogott az a lány, egyszerűen érdekel a világa, és azt is el fogom érni, hogy őt is érdekelje az enyém. De hogy hogyan, az még számomra is egy hatalmas rejtély.

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Hát igen, a napnak vége. Most nem a kerülő úton megyek haza, hanem a főúton, hogy még véletlenül se történjen meg még egyszer az a dolog.
Jó napom volt a suliban egyébként, a többiek is jobban nyitni kezdtek felém, így 3 év után, de ami késik nem múlik.
Lana egész nap a háttérből figyelt engem, és ahogy a tekintetéből kivettem, nem nagyon díjazta az újdonsült ismertségem. De elvégre semmi sem tart örökké, és ő sem lehet folyton a középpontban.
A lányokat most is elengedtem, hogy menjenek útjukra, én inkább sétálnék, ismét. Három perc séta után egy helyhez értem, amitől erősen összeszorult a szívem: Ronald Reagan's Kórház.
Tegnap még én is ott voltam bent, de most más vette át a helyem. Vajon bemenjek hozzá? Ő is bejött.. De ő csak azért, hogy behozza az ebédem. Áh, felesleges lenne bemennem, hisz mit mondanék?
Semmiféle megfelelő indokot nem tudok összekaparni, amiért be kéne most oda sétálnom. Viszont döntenem kell, mert hülyének néznek, hogy itt állok a kórház előtt, mint egy szobor.
Na, Zoe, most légy okos. Vegyük át a lehetőségeket. Mi van, ha bemegyek?
Besétálok az ajtón, köszönök neki és kimegyek. Nem, az semmiféleképpen nem egy kézenfekvő megoldás. Bemegyek, és leülök hozzá. Na de mit gondol majd miért jöttem be? Hisz az ég világon semmit nem tudok mondani neki. Életemben összesen körülbelül háromszor beszéltem vele hosszabban, azt is kényszerből.
Akkor csak megkérdezem, hogy van. Ez jónak tűnik. De mi lesz utána? Csak egyszerűen kimegyek? Az egy felettébb idiótán festő cselekedet lenne.
És ha nem megyek be?
Akkor az lesz, hogy hazamegyek, és szépen élem az életem egy kórházlátogatás nélkül. Hogy ez mennyivel egyszerűbb! De ezt mégsem tehetem meg.
Figyelembe kell vennem azt is, hogy ő mentett meg. Nem lehetek hozzá örökké flegma... Viszont úgy érzem, hogy képtelen lennék vele huzamosabb ideig kedves lenni. Hisz csakis ez az egy ok van, amiért ezt kéne tennem. Más nincs. Mert se nem kedvelem, megismerni sem akarom, márpedig ezek nélkül elég nehéz valakivel tűrhetően viselkedni.
Zoe Bree Parker, már öt perce állsz a kórház előtt, mint egy hülye, úgyhogy most azonnal döntsd el, hogy mit akarsz!
Tétlenségemben az alsó ajkam kezdtem harapdálni, mint általában, ha gondolkozom.
Bemegyek. Igen, úgy döntöttem, hogy bemegyek. A lelkiismeretem úgysem engedné, hogy egyszerűen elsétáljak. Bementem hát a recepcióig, és a pulthoz igyekeztem.
 - Elnézést, megmondaná, hogy Justin Bieber hányas szobában fekszik? - kérdeztem kedvesen a recepciós pult mögött ülő vékonyka nőtől.
Furcsa volt a saját számból hallani ezt a nevet, mert még soha nem ejtettem ki teljesen a nevét, mindig kikerültem az ilyet.
 - Megmondaná a nevét, kérem? - vizsgálgatott szemeivel a nő.
Hát persze, hisz a nagy Justin Bieberről lenne szó, őt nem látogathatja meg akárki, csak akit szeretne. Így biztosan nekem is lőttek, elvégre, miért adná meg a nevem?
 - Zoe Parker - feleltem gondolkozásom közepette.
A recepciós a mellette levő papírlapot kezdte nézegetni, és az ujját vezette rajta végig, majd egyszer csak megállította azt.
 - Második emelet, 166-os szoba - felelte mosolyogva a nő.
Jól hallottam, hogy engem most beengedtek hozzá? Ez létezhetetlen...
Szemöldökömet ráncolva battyogtam fel a lépcsőn a második emeletre. Sorban vettem az ajtókat: 162, 163, 164, 165 és végül a célállomás, 166.
Megálltam a hófehér ajtó előtt, és a szemem onnantól csakis az ezüst kilincset tudta figyelni.
Biztos, hogy akarom én ezt? Tuti, hogy le fogok égni. Annyi kérdés és annyi lehetőség van most a fejemben, de ezek közül talán a legfontosabb az, hogy miért is izgulok én ennyire? Elvégre ugyanarról a Justinról van szó, mint akiről eddig. Nem, ez nem igaz.
Pár nappal ezelőtt még úgy néztem rá, mint egy utálatos, beképzelt, öntelt és felettébb egoista emberre, most pedig úgy mint egy beképzelt, öntelt és felettébb egoista emberre, aki megmentette az életem. A kettő közt van egy kicsi különbség, bár nem sok.
Szóval, Zoe, eljött a te időd, nyiss be. De ez nem olyan egyszerű! Azért leégni mégsem akarok.
De az Istenért már, hisz ha a suliban meg mertem rendezni azt a bizonyos jelenetet, akkor ez sem lesz nagy kunszt! Most nem veszekednem kell, hanem csak szimplán kedvesnek lennem. Nem tudom, hogy miért jelent ez nekem akkora problémát. Illetve...Jaj, már megint csak a kifogásokat keresem! Komolyan le kéne erről szoknom, igaza van anyának.
Egyszerűen csak bemegyek, beszélek valamit, és már megyek is haza.
De ezzel van a baj...mit mondjak?? Huh… kár volt ide bejönnöm, csak a helyzetem rosszabbodik. Most már biztosan hülyébbnek néznek, mint mikor a kórház előtt álltam.
Viszont tudni, hogy engem és őt egy fehér ajtó választ el, nos, az felettébb idegőrlő. Nem is tudom, hogy miért. Ha benyitok, lehet, hogy nem leszek képes kedvesnek lenni, ami pedig bunkóság lenne. De mindenképp bemegyek, ha már idáig eljöttem.
Akkor... Háromig számolok, és kinyitom az ajtót. Egy... kettő... kettő és fél... kettő és háromnegyed...
Ez így nem fog menni. Vagy most azonnal összeszedem magam, vagy mehetek a levesbe.
Nem is tudom, hogy mi vett rá, de az időközben a kilincsre helyezett kezem egy kisebb erő kifejtésével lenyomta az ajtót kinyitó ezüst szerkezetet, és a szemem elé tárult az, amitől már vagy 15 perce kitértem lelki világom egyensúlyából...