9.rész - Én nem így képzeltem el...

Ééééés már itt is vagyok :D Örültök? Tudom, hogy örültök ;DD 
Írtátok, hogy későn hozom a részeket..nos, ezen megpróbálok változtatni, már amennyire tudok.. Remélem ez a rész is tetszeni fog :) Azt is nagyon remélem, hogy sikerült jól leírnom az érzéseket .D 
Ja, és még annyit meg kell említenem , hogy nagyon kevés a komi... Az előző fejezethez sem érkezett annyi, mit általában szokott..Remélem ez nem marad így :( 
Na, de ennyi lenne,
Jó Olvasást <33

~Zoe*

~*~ Justin szemszöge ~*~

Halk zajt hallottam az ajtó irányából, így zsigereimben volt, hogy a hang irányába fordítsam a fejem. Egy kíváncsi szempárral akadtam szembe, de fogalmam sem volt, hogy ki az, mert az illető nem mert, vagy nem akart magából többet megmutatni.

De akkor... Kicsit jobban kinyílt az ajtó, és előtűnt mögüle az a személy, akire a legkevésbé sem számítottam.

Lefelé nézett, csak néha - néha egy pillanatra fel, hogy fel ne bukjon valamiben, ami éppen az útjában áll. Ahogyan belépett a fénybe a sötét folyosóról, egyre jobban kirajzolódott tökéletes alakja, amitől a szívem kicsit hevesebben diktálta az iramot.

 - Bejöhetek? - kérdezte, mint egy ártatlan kiscica, aki hízelegni akar.

Rá sem ismertem, mintha nem is őt láttam volna. Tőle valami olyasmi köszöntést képzeltem volna el, hogy beront az ajtón, leordítja a fejem úgy, hogy belenyomódok az ágyba, aztán elégedetten kimegy. De nem.

Ehelyett egy olyan lányt láttam, aki törékeny, és akármelyik pillanatban összeomolhat akár egy rossz szótól is.

Azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon legyek vele én is olyan, mint ő velem? Vajon neki hogy esne? De nem tudok vele olyan lenni. Hogy miért? Mert gyengéd szálak fűznek hozzá. Maradjunk ennyiben.

 - Persze - feleltem neki egy halvány mosoly kíséretében.

Tulajdonképpen el sem hiszem, hogy őt látom most magam mellett.

De Bieber, ne szállj el magadtól! Az ő esetében még arra is fel kell készülnöm, hogy tüzet okád rám egyik pillanatról a másikra. A látszat csal, ezt már volt alkalmam többször is megtapasztalni.

Beljebb jött két kicsi lépést, és becsukta maga után az ajtót. Ekkor már teljesen szemügyre vehettem őt.

Alsó ajkát harapdálta, amitől azt hittem, komolyan orvost kell hívnom. Kíváncsi szemekkel nézett felém szakaszosan. Mintha szégyellné magát valamiért. De miért?

Semmi oka nincsen a szégyenkezésre. De az is lehet, hogy zavarban van. Igen, ez már elfogadhatóbb magyarázat. Viszont azt sem igazán tudom, hogy miért érzi magát zavarban. Csak azért mert rólam lenne szó? Kizártnak tartom, hogy miattam érzi feszültnek a helyzetet.

Egy szó, mint száz. fogalmam sincs, hogy most mi fog történni.

Megfogta a fekete kisszéket, és odahúzta az ágyam mellé, végül egy óvatos mozdulatsorral leült. Így szemmagasságba kerültem vele, aminek csak egy dolog miatt nem örülök: észre fogja venni, hogy nem fogok tudni ránézni. Ugyanis ha ránéznék, a gép, amire fel vagyok kötve, azonnal kiakadna a rettentő gyors szívverésemtől.

Láttam tekintetén, hogy nem igazán tudja, mit is mondjon. De bevallom, még én sem tudom. Annyira váratlanul ért ez az egész, mint derült égből villámcsapás.

 - Hallottam mi történt… - szólalt meg bizonytalanul - Sajnálom…

Ó, Istenem, ez a lány! Mindig tudja, mit kell mondani, amire ezer százalék, hogy nem tudok válaszolni semmi kézzel foghatót.

 - Hát… így alakult… - nyögdécseltem, mert szavakat is alig találtam, ahogyan rávetült tekintetem.

Annyira elbizonytalanodtam, ahogyan őt néztem. Miért ilyen kedves velem? Tegnapelőtt még azt sem engedte, hogy három méternél közelebb menjek hozzá. Azelőtt viszont még ölelkeztünk is. Van egy ikertestvére?

Jézusom, Bieber, de hülye vagy. Már kínodban minden baromságot kitalálsz.

Gondolkozásom alatt levettem róla tekintetem, de mikor visszavettem, azt véltem észrevenni, hogy egy pontot különösen fürkészik rajtam. Lassan odapillantottam, és elkönyveltem, hogy az a pont a csupasz testem, amin egy feltűnő vágás látszódik az üvegszilánkoktól. Ekkor észrevette magát, és elnézett egy másik irányba.

Bevallom, örültem neki, hogy nézett, mert az azt jeleni, hogy tetszett neki az, amit látott. Bár elképzelhető, hogy csak a heget nézte, de én nem úgy láttam. A heg nem fedi be az egész felsőtestem. És most, hogy ezt észrevettem, talán emiatt volt az a bizonyos zavarba jövés, amikor bejött. Valamit csak jól csinálok.

 - És te hogy vagy? - kérdeztem, elvégre azt azért nem várhatom el, hogy ő beszéljen végig.

 - Megvagyok… - nézett a sebre, ami a jobb felkarján helyezkedett el.

Mindig is utáltam az ilyen beszélgetéseket, amelyek mindkét fél számára rettentő kínosak, és csak annyiból állnak, hogy: "Hogy vagy?" "Megvagyok". 

Most mit mondjak neki? Nem akarom, hogy hülyének nézzen, amiért egy szót sem szólok. De ezzel szerintem ő is így van. Valakinek pedig meg kell törnie a csendet, mert beleőrülök.

Viszont érzéseim miatt nem tudtam hanyagolni látványának elkerülését, ezért egyszer ránéztem.

Ahogy ott ült mellettem… Láttam, hogy tépelődött, mit is tegyen. Alsó ajkát még mindig harapdálta, néha nyelvével nedvesítette azt. Kissé lejjebb haladtam a szájánál, a szemem megakadt a mellein. Egy atléta volt rajta, és egy pulcsi, így mellének csak egy halvány vonala rajzolódott ki, de nekem az is elég volt. Sőt… már túl sok is.

A hajába néha - néha beletúrt, és akkor egy pillanatra rám vezette tekintetét, de abban a pillanatban el is kapta azt.

Teljesen elvette az eszem. Megpróbáltam más felé nézni, de valahogy a tekintetem mindig rajta végződött. Tudtam, hogy nagyon nehéz dolgom lesz, de eldöntöttem magamban: nekem ez a lány kell. Mégis le kell erről mondanom, mert ő gyűlöl engem.

 - Jut eszembe… - kapta fel a fejét - Elhoztam a házit.

Jaj, de jó, végre nincs csönd. Már megőrjített.

 - Köszönöm - feleltem hirtelen, még magam sem fogtam fel, hogy most mondtam valamit.

Lehajolt a táskájához, de keze folyton beleakadt a pulcsijába, ezért levette azt. Ekkor már jobban látszott a melle vonala, de most jobban leragadtam a nyakánál. 

Rettentő csábító nyaka van. A kulcscsontja egyszerűen vonzza a tekintetem.

Lerakta a könyveket az asztalomra, aztán visszahelyezkedett a legutóbbi pozíciójába. Ránézett fehér órájára, és egy pillanatra kimeredt a szeme.

 - Mennem kell. - mondta és közben lassan rám nézett.

Ez az a két szó, amit ilyenkor utálok. Nem akartam, hogy elmenjen, mégis engednem kellett, hisz mit gondolna, ha azt mondanám, hogy: "Ne menj, maradj!".

 - Rendben... - néztem el oldalra egy pillanatra.

Felállt, és visszakapta magára szürke pulcsiját. Ráhelyezte a vállára a táskát, és az ajtó felé indult.

 - Szia… - köszönt el halkan.

 - Szia… - tettem így én is.

Szememet még mindig rajta legeltettem, és tudtam, hogy ez így lesz addig, amíg el nem hagyja a kórtermet.

A kilincs felé nyúlt, az ajtó már félig nyílt. Éppen készülődött kimenni, mikor hirtelen utána szóltam, a legnagyobb meglepetésemre.

 - Várj..! - nyújtottam utána a kezemet.

Annyira hirtelen jött ez a szó, és fogalmam sincs, hogy miért mondtam. És azt sem tudom, hogy most mit mondjak!

Bieber... ezt most jól elcseszted.

 - Öhm... Köszönöm a... A... Házit.. - dadogtam, mint egy hülye.

Valószínűleg teljesen agy halottnak nézhettem ki, mert Zoe csak ráncolta a szemöldökét erre a határozottan értelmetlen mozdulatsoromra.

 - Nincs mit - jutalmazott meg válaszával, és még mellé, hogy tejesen elvegye az eszem, halványan mosolygott.

Aztán kiment.

Atya Úr Isten, ennél kínosabb helyzetbe már nem is hozhattál volna! Ilyen még sosem volt. Megszólalni sem tudtam, tulajdonképpen semmivel nem vagyok tisztában, minden olyan hirtelen történt.

Egy valamit viszont tudok: bejött hozzám, és ez már jelent valamit. Vagy nem? Áh, hát persze, hogy nem. Hisz csak azért jött be, mert viszonozni akarta az életmentésem. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Semmit nem akart tőlem, szimplán csak visszaadni mindent.

Most elkeseredtem. Pedig már abban reménykedtem, hogy egyéb okokból is bejött, de ez teljesen kizárt. Egyáltalán, mit vártam? Hiszen tudom, hogy gyűlöl, akkor hogy gondolhatom azt, hogy érdeklődésből jött be hozzám? Szerintem nem is érdekli, hogy vagyok.

De ha csak ezért jött volna be, akkor nem lett volna zavarban. Ez sem igaz.

Simán zavarban lehet, mert nem is beszéltünk, alig két szót valaha, és az sem volt elég kedves, úgyhogy tejesen normális, hogy zavarba jött. Nincs hozzászokva ahhoz, hogy kedves legyen velem.

És akkor miért nézte annyira a felsőtestem? Erre nem találok magyarázatot. Ha valakinek nem tetszik valami, azt nyilvánvalóan nem nézi. Tehát Zoenak tetszett, amit látott, különben nem nézte volna. De az is lehet, hogy csak azt nézte, mennyire esetlen vagyok 18 éves fiú létemre. Igen, valószínűleg ez lehet a képben. Nem tetszett neki, azért nézte, mert nem látott még ilyen vézna 18 éves srácot…

Bele kell törődnöm: semmi esélyem nála. A legkisebb mértékben sem érdeklem. És ez mindig így van… Vagyis nem.

Nálam nem így szokott lenni, ezért is ilyen furcsa most a helyzetem. Általában minden lányt könnyen megkapok, de ebbe már belefáradtam. Azok a lányok nem érnek semmit, olyan, mintha nem is lennék velük együtt, mert a többi srácnak is ugyanúgy engedik, hogy fogdossák.

De Zoe nem ilyen. Ő teljesen más. Annyira... nem is tudom jellemezni milyen. Különleges. Talán ez rá a megfelelő szó. És az én személyemet ez teljesen rabul ejtette.

~*~ Zoe szemszöge ~*~

 Ez a helyzet ennél kínosabb már nem is lehetett volna. Mondhatnám: ez volt életem legkínosabb 10 perce. Viszont annyi mindent éreztem, mikor ott voltam bent.. Kezdjük talán a legmeglepőbbel: a felsőtestével.

Teljesen kiakadtam magamon… Egyszerűen nem tudtam a meztelen felsőtestéről levenni a szemem.. Muszáj volt néznem, mert úgy éreztem, egy alkalmat szalasztok el azzal, ha elkerülöm azt a látványt. Nem mondanám, hogy tetszett, amit láttam, de nem volt rossz. Viszont ha már nem volt rossz, akkor csak tetszett. Jézusom, nem tudom! Fogalmam sincs mi történt odabent, egy biztos: szörnyen fura volt. Ennyit tudnék róla mondani. Viszont most jobb lesz, ha elterelem a gondolatomat, mielőtt teljesen megőrülök.

Hála Istennek erre a gondolatomra értem haza. Mielőtt még becsuktam az ajtót, megcsodáltam a mindig gyönyörű naplementét.

Anya várt a jól megérdemelt kajával, és közben jót beszélgettünk, szokásunkhoz híven. Egyszer azonban váratlanul csöngettek.

A piros szalvétámmal megtöröltem az ételtől maszatos szám, és kinyitottam az ajtót.

 - Szia, Leo - öleltem át.

Váratlanul ért a látogatása, nem is tudtam, hogy miért jön, így kérdő tekintetemmel jeleztem neki, hogy magyarázatot kérnék ittlétére.

 - Csak mondani szerettem volna valamit - felelte mosolyogva.

Arca kifejezéséből leszűrtem, hogy nem rossz dologról van szó, mert mint a tejbe tök, úgy vigyorgott. Remélem, jól feltételezek.

 - Gyere fel a szobámba - hívtam beljebb.

Anyával üdvözölték egymást, és ezután Leo követett fel, egészen a tulajdon birodalmamig. Illedelmesen intett nekem, hogy én menjek be először, így hát így is tettem. Ő leült az ágyamra, én pedig mellé, és kíváncsian vártam mi is a nagy hír.

 - Készen állsz? - húzta az agyam, mint általában szokta ilyenkor, hisz ismer, és tudja, hogy rettentő kíváncsi ember vagyok.

 - Nyögd már ki! - ugráltam ülve az ágyamon.

 - Tyler elköltözött a városból - mondta nyugodtan - És a suliból is elment. A két fiú helyett pedig jött két másik, Jim és Adam. Egész jó fejek – mosolyodott el.

Szerintem ezek voltak életem legszebb szavai. Ennyire még nem örültem semminek, mint most ennek. Hála az égnek, megszabadultam tőle, és nem kell kellemetlenül éreznem magam, amiért egy levegőt szívok vele. Többé nem. A két srác pedig remélem, tényleg rendes, bár annál a kettőnél már szinte csak jobb lehet.

 - Jaj de jó! - dőltem hátra az ágyamon, és a plafont kezdtem fixírozni.

Penge oldallátásom segítségével láttam, hogy Leo csodálkozva bámul rám, akárcsak egy hercegnőre, vagy nem is tudom. Most valószínűleg legszívesebben a pasimként viselkedne, és lefeküdne mellém, vagy esetleg lesmárolna, ahogyan kinéztem a szeméből érzelmeit.

Viszont sajnos nekem nem tetszik, csak barátként szeretem. Ő pedig már több mint négy éve nem csak a barátot látja bennem. Néha zavar, néha nem, de együtt tudok élni vele, elvégre nem lehet könnyű a helyzete annak, aki szeret valakit, de tudja, hogy soha nem lehet az övé. Valószínű, hogy Leo is ezt érzi most.

 - Én most mennék, ha nem baj, mert sietnem kell - forgatta meg szemeit, és utána villantott rám egy 32-es mosolyt.

Bólintottam egyet, és lekísértem a bejárati ajtóig. Ott megálltam, ő pedig velem szembe fordult.

 - Holnap találkozunk - öleltem át.

 - Rendben… - szorított magához.

Ilyenkor annyira rossz érzés belegondolni, hogy mennyire fájhat ez az ölelés neki. És mivel neki fáj, nekem is.

 - Jut eszembe… - vált el tőlem, kivételesen a legnagyobb örömömre - Elhívott már valaki a bálra?

Ó, te jó ég. Nem akarom. Nem, nem, nem, nem, nem, nem és nem. Most tudom, mi következik: el fog hívni. De én nem akarom visszautasítani! Nincs rá szívem.

 - Még nem… - feleltem, mert azért hazudni nem akarok.

 - Oké… - mondta, aztán elköszönt és tovalépett.

Megúsztam! Nem hívott el! Még. Tuti, hogy előbb-utóbb el fog hívni, és olyankor mindig nemet kell mondanom, és azt utálom. Azonban kérdése rengeteg mindent felvetett a fejemben.

Az első, és legfontosabb az, hogy még nem hívott el senki. Ha jövő hét péntekig nem hív el senki, akkor vagy egyedül megyek, vagy nem megyek a bálra. Azt viszont nem tehetem meg, hogy kihagyom életem legfontosabb eseményét. Ilyen csak egyszer van az életben, és ha kihagyom, azt már nem lehet bepótolni.

Aztán a második dolog: ha nem hív el senki, de én mégis el akarok menni, akkor nincs más választásom, minthogy Leoval megyek el a bálra. Nem szégyellem, hisz a legjobb barátom, de... Nem így képzeltem el a végzős bálomat.

És végül a harmadik: egyáltalán kit szeretnék, hogy elhívjon..?! Nincs is olyan ember, aki tetszene… Eddig azért a senkiért voltam oda, de most, hogy ez történt... Atya világ. Az összes jel arra utal, hogy én most ki fogom hagyni a végzős bálomat.

És ez az a dolog, amit még a legfőbb ellenségemnek sem kívánnék.