13.rész - Sajnálom

Mielőtt bármit is mondanék, először mindenkinek B O L D O G  K A R Á C S O N Y T  ! ♥

Most pedig jöjjön a blog.

Ismét későn hoztam a részt...Bocsánat mindenkitől, hogy ennyit kellett rám várnotok, de mostanában minden a feje tetejére fordult nálunk. Nem is folytatom tovább az életem leírását, inkább a részről mondanék pár dolgot.

Remélem, hogy mindenkinek tetszik majd, mert kínkeservesen, vért izzadva írtam meg nektek :D A komikat még mindig kérem, ne spóroljatok vele! Ja, és jut eszembe, hogy tetszik az új design? Véleményt a kommentben kérem :)

Még egy dolog: a hírek szerint Justin új akusztikus albuma januárban jelenik meg. Ki várja? Én már tűkön ülök :D De nem fecsegek tovább, olvassatok :)

Puszi mindenkinek <33

~Zoe*

~*~ Justin szemszöge ~*~

Tudtommal egyedül vagyok a bárban. Azonban ez a hiedelmem hamar megcáfolásra került, ugyanis egy lányt látok a színpadon a sötétben járkálni. Ha jól vettem ki, engem néz. És nagyon ismerős az alakja. Csak nem az, akire gondolok…?

 - Justin? - szólított meg.

Hangja egyértelműen elárulta, hogy de, az, akire gondolok. Furcsa volt őt ilyen selymes hangján hallani, mert velem még sosem beszélt így. És mindez eszembe juttatta a színpadon történteket.

Megölelt. És ő ölelt meg, nem pedig én őt. Engedte, hogy közelebb menjek hozzá, én pedig meg is tettem, és rettentő csodálatos volt őt ölelni. Nem akartam elengedni, csakis tettem, mert közönség előtt voltunk. És ölelni is alig tudtam, mert a kezem még mindig gipszelve van, de azért próbáltam minél jobban magamhoz szorítani.

 - Zoe? - kérdeztem vissza.

Megindult felém, a szívem már az első lépésénél akkorát dobbant, hogy majd kiszakadt a mellkasomból. Féltem, hogy esetleg meghallja, akkorát dobbant, de ennek a valószínűsége súrolja a nullát, ugyanis több mint 10 méter távolságra volt tőlem.

Azonban egyre csak közeledett. Minél közelebb merészkedett, én annál jobban elvesztettem a kontrollt magam felett.

 - Igen, én vagyok - felelte mentében, és hallottam a hangjában egyfajta örömöt.

Nem tudtam mire vélni ezt a hangsúlyt, tulajdonképpen most teljesen össze vagyok zavarodva. Vajon miért beszél velem így? Olyan furcsa ez. Minden olyan hirtelen történik. Mintha egyik pillanatról a másikra változna minden. 

Mire a gondolatom végére értem, addigra már odaért elém. A sötétben csak a csillogó szemeit láttam, és a levegőm szaggatva kezdtem venni, annyira elmerültem a látványában.

 - Mit keresel még itt? - csúszott ki a számon.

Örültem ennek a mondatnak, mert így legalább nem gondolja azt, hogy megszólalni sem tudok.

 - Csak itt szerettem volna maradni még egy kicsit - közölte velem, és egy pillanatra lenézett a földre.

Éppen hogy csak láttam, de még így is izzadt a tenyerem, és a levegőm még mindig nem volt képes normálisan kiáramolni a tüdőmből.

 - És te? - szegezte rám kíváncsi szemeit.

Kérdése a lehető legváratlanabbul ért. Pedig nyilvánvaló volt, hogy visszakérdez, mert én is ezt kérdeztem tőle. Na de most mit feleljek? Nyilván a teljes igazságot.

 - Még az öltözőmben voltam összepakolni a cuccomat, amit nem vitt el Scotter.

Ekkor esett le, hogy mit mondtam. Nem tudhatja meg, hogy Scotter az én menedzserem! Már elfogadta az ajánlatot, de ha megtudja... Szerintem visszavonja.

Láttam az elmélkedést a tekintetében a név hallatán, de örömmel véltem felfedezni, hogy elűzi a gondolatait.

Nem tudtam nem őt nézni. Annyira jó érzéssel tölt el a látványa, hogy azt nem lehet hanyagolni. Viszont nem maradhatok szótlan, mint egy szemetesláda.

 - Hazavigyelek? - ajánlottam fel.

Ez a kis kérdés rengeteg válaszolási lehetőséget vet fel. Először is, el is fogadhatja, de el is utasíthatja. Aztán kérdés, hogy ezt hogy teszi.

Elképzelhető, hogy felháborodik és azt mondja: "Én sosem leszek hajlandó beszállni a kocsidba, inkább gyalog megyek". De azt is mondhatja, hogy. "Persze". Nos, az utóbbinak jobban örülnék.

Arcára nézve nem tudtam kivenni a választ. Töpreng, vajon mit is feleljen.

Elismerem, nem sűrűn látom ilyen bizonytalannak, de nem rossz ez, hisz ha bizonytalan, az azt jelenti, hogy valamit jól csinálok. Illetve inkább azt, hogy már nem teljesen biztos az érzéseiben. 

Azt viszont egyáltalán nem tudom, hogy csak még jobban megutált, vagy esetleg meg szeretne ismerni. Már rettentő kíváncsi vagyok az előbb feltett kérdésem válaszára.

 - Ha szeretnél. - mondta halkan, és szinte lehajtott fejjel kémlelte a szemeimet.

Ez most vajon mit akar jelenteni? Ha szeretném... Még szép, hogy szeretném! De ezt nem mondhatom ki ilyen nyíltan. 

 - Akkor gyere - intettem neki és az ajtó felé indultam.

Szerintem ez elég elfogadható reakció volt tőlem, mert elég határozottnak ítélem meg az előbb elhangzott mondatom.

Kis léptekkel követni kezdett, és néha-néha mintha megállt volna, hogy eldöntse, vajon jöjjön-e avagy sem. Reméltem, hogy nem gondolja meg magát, mert szeretném hazavinni. Hála Istennek nem változtatott eredeti válaszán, így kijött velem egészen a kocsiig.

Az alatt az 50 méter gyaloglás alatt, ami a kocsihoz vezetett, vagy 1000 különböző érzés töltött el, és egyiket sem tudom behatárolni.

Csak pár érzést tudok megnevezni, mint például az izgalom, meglepődöttség, tehetetlenség és zavartság.

Izgultam, mert nem akarok leégni előtte még jobban. Ugyanakkor meg is lepődtem két dolog miatt is: az egyik az, hogy itt van, a másik az, hogy engedi, hogy hazavigyem. Tehetetlen vagyok, mert nem viselkedhetek vele akárhogy. És zavart..mert szeretnék felé közeledni, de nem tudom,hogy hogy reagálja majd le. Még azt sem tudom, hogy én mit reagálnék.

Minden olyan bonyolult. Pedig egyszerűen is mehetne, de Zoe minden, csak nem egyszerű lány.

Még nem értünk oda a kocsihoz, azonban már kiszúrta a szemem, olyan közel volt. Körülbelül 3 másodpercenként pillantottam oda Zoera, aki ártatlan arccal sétált mellettem.

Imádom azt a tekintetet. Tele van érzelemmel az arca, akárcsak nekem.

Valahogy nem tudom hova tenni ezt az érzést iránta. Mikor a szemébe nézek, vagy egyszerűen csak rá, a szívem mindig kihagy egy ütemet. Az egész lány elbűvöl úgy, ahogy van.

 - Megjöttünk - álltam meg a gyönyörű fehér Ferrarim mellett.

Arcán most láttam először behatárolható érzelmet, ez pedig nem volt más, mint az ámulat. Kíváncsi

szemekkel fürkészte a kocsit, az elejétől a végéig.

Nem hiszem el, hogy ilyet mondok, de féltékeny lettem a kocsimra. Egy kocsira. Bieber, minden oké veled? Féltékeny vagy egy tárgyra. Menj el orvoshoz.

 - Wow... Ez gyönyörű - mondta a látványtól teljesen elképedve.

 - Köszönöm - büszkélkedtem.

Most először nézett rám, de bár ne tette volna. Ezzel a tekintettel elvette a maradék józan eszemet is. Gondolatban fel kellett magamat pofoznom, hogy ne maradjak a járdán.

Udvariasan kinyitottam neki az ajtót, és intettem, hogy üljön be. Bólintott rám egyet a fejével, aztán befészkelte magát a kocsiba.

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Itt ülök a kocsijában. Justin Bieber kocsijában. Sosem hittem volna, hogy egyszer ezzel az általam nem is tudom mennyire kedvelt vagy nem kedvelt személlyel egy kocsiban fogok utazni, ráadásul szabad akaratomból.

Most csukta be az ajtót, és kintről vetett rám egy mosolyt. Hihetetlen, hogy ez a mosoly mennyire beszámíthatatlanul elképesztő volt. Nem tudom, hogy miért, de az volt.

És a legfurcsább az egészben az volt, hogy végig követtem a szememmel, még elhaladt a kocsi előtt, hogy helyet foglalhasson mellettem. Végigmértem egészen a feje búbjától az öve vonaláig, ugyanis csak annyi látszódott belőle az autótól.

Zoe Bree Parker, te most fogtad magad, és végigmérted őt. Miért? Nem tudom. Halvány fogalmam sincs. Egy fél perc sem telt bele és már mellettem is volt. Félve rápillantottam, és pont elkaptam a tekintetét. Pár másodpercig csak bámultuk egymást, és én voltam az, aki elnézett először. Nem bírtam tovább állni azt a tekintetet. A sötétben csak a szemeit láttam, de nekem az is teljesen elég volt a rövidzárlathoz.

 - Indulhatunk? - kérdezte.

 - Persze - feleltem azonnal.

Gipszelt kezét a sebváltóra helyezte, és már indultunk is.

Elmerengtem a kocsi látványában, hisz ilyen luxusverdában még sosem ültem. Persze Mr. Tökéletes ezt is megteheti.

 - Jössz a kirándulásra? - szegezte rám tekintetét.

Kérdését nem tudtam mire vélni, így egy pillanatra összeráncoltam szemöldökömet, aztán válaszoltam.

 - Megyek - mondtam - És te jössz?

Nem tudom, hogy miért kérdeztem vissza. Talán mert csak illik. Vagy éppen azért, mert szeretném, hogy eljöjjön? Képtelenség.

 - Mindenképpen megyek, ez az utolsó kirándulásunk az osztállyal - bólogatott.

 - Aztán pedig jön a nagybetűs élet - mondtam hirtelen, csak úgy a semmiért.

 - Így van. - vágta rá.

Valamiért örültem, hogy jön a kirándulásra. Persze ezzel nem azt mondom, hogy meg vagyok érte őrülve, de most az egyszer nem bánom, hogy jön.

Innen egy szót sem szólt egyikőnk sem. Szerettem volna beszélni vele, de ha ő nem mondd semmit, hát jó, akkor legyen. Azonban egy óvatlan pillanatban véletlenül leejtettem a pirosnál a telefonom a földre.

Mily varázslatos pillanat, éppen egyszerre nyúltunk érte Justinnal. A keze a kezemen végezte, és a hajolás által a fejünk 3 centire került egymástól.

Éreztem, ahogy veszi a levegőt, és akaratlanul is néztem a száját. Próbáltam a szemébe nézni, de az rosszabb volt, mert úgy levegőt sem kaptam a látványtól. Szeme a szám és a tekintetem között járkált hevesen, a keze pedig még mindig az enyémen volt.

Másodpercekig voltunk így, mikor közeledni kezdett felém. Azt hittem meghalok. Mit művel? Azért itt még nem tartunk koránt sem.

Megragadtam a telefonom, és az eredeti ülőhelyzetembe váltottam vissza. Ő is ezt tette, aztán rögtön el is indult a kocsival.

Nem azért távolodtam el, mert nem akartam, hogy megcsókoljon. Éppen azért, mert teljesen berezeltem ettől a hirtelen dologtól. Nem szeretem, ha ilyen gyorsan mennek a dolgok, nekem lépésekre van szükségem.

De az sem igazán igaz, hogy akartam vele smárolni, mert nem mondanám. Nem akartam vele smárolni. Kimondhatom nyugodt szívvel.

Egyikőnk sem szólt egy árva szót sem ezután. Néha oldalra pillantottam rá és lerítt róla, hogy szégyelli magát. Nem is tudom, lehet, hogy meg kéne neki mondanom, hogy ne eméssze magát. De ezt ilyen nyíltan nem akarom kimondani. Hát akkor, hogy tegyem? Megvan! Ismét megölelem. Talán úgy majd veszi a lapot.

Két perc sem telt bele, már le is parkolt a házunk előtt. Kiszállt, és kinyitotta nekem az ajtót.

Hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy ilyen udvarias, sőt... Azt hittem ennél sokkal rosszabb. Kiszállásom alatt egyszer sem nézett a szemeimbe. Furcsán hangzik, de… hiányoltam a tekintetét. Annyira érdekesen szép szeme van.

Úristen komolyan kimondtam?! Kimondtam, hogy szép a szeme? Jobb lesz, ha itt abbahagyom a gondolkozást erről, mert még elfajulnak a dolgok.

Most inkább arra kéne koncentrálnom, hogy megszólaljak. És az ezzel az egyetlen baj, hogy nem tudom, hogy tegyem. Így hát a legegyszerűbb módot választom.

 - Köszönöm, hogy hazahoztál - mondtam, és közben a tekintetére kiéhezve figyeltem őt.

 - Nincs mit - felelte, de nem is nézett rám.

Ez most azt jelenti, hogy nekem kéne lépnem valamit? Ha azt szeretnéd, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalása, akkor így van, Zoe, neked kell lépned.

Így ismét kitártam a karjaim. Ekkor lassan, a szempillái alól nézett rám, egyenesen a szemembe. Végre rám nézett... Úgy örültem ennek, mint még soha semminek, és ezt furcsálltam… nagyon.

Félénken közelebb lépett, és kitárva mindkét karját magához húzott, ismét. Nyaka köré fontam a kezeim, ő pedig a gipsztelen kezét derekamra simította, a másikat pedig a hátamhoz.

Leírhatatlan érzés volt a kezét ismét a derekamon érezni. Égett a bőröm érintése helyén, de nem is foglalkoztam vele. Jobban lefoglalt az illata.

Émelyítő illata van… egyszerűen megunhatatlan. Minél közelebb mentem hozzá, annál jobban éreztem az illatot, és mivel érezni akartam, közelebb léptem. Egy szemernyi levegő sem maradt kettőnk között mozdulatom után.

Éreztem a száját a hajamnál, és hallottam, ahogy mély levegőket vesz orrán keresztül. Fejét szinte az arcomnak nyomta oldalról, így bőrünk érintkezett egymáséval, igaz, csak egy kicsit a magasságkülönbség miatt. Fejemet ismét a nyakába temettem, mert az illata ott érződik a legjobban. Azt hittem elájulok, mikor teljesen érezhettem a belőle áradó mámorító illatot.

Derekamon simogatott a hüvelykujjával, ami még csak rátett egy lapáttal az érzéseimre. Gyomromban pedig valami furcsa dolog motoszkált, és csak kis idő múlva jöttem rá, hogy ezek azok a bizonyos pillangók, amik ilyenkor az ember gyomrában rendetlenkednek.

Most sokkal tovább álltunk így, mint a színpadon, de valamiért egyáltalán nem bántam. Sem a közelségét, sem pedig azt, hogy nem távolodik el.

 - Sajnálom… - súgta fülembe váratlanul.

Ezzel az egy szóval térített vissza illata világából a földre. És az pedig, hogy ez egy bocsánatkérés volt, csak még jobban ráigazolt arra, hogy tényleg szégyellte magát a kocsiban történtek miatt.

 - Megbocsátok - feleltem neki.

Fülemnél éreztem, ahogyan a szája mosolyra húzódik, és ennek örültem. Nem tudom miért. Mostanában semmit nem tudok, és ez egyre idegesítőbb.

Azonban egy valamit tudok, el kell engednem, mert ha még egy percig tovább kell szagolnom az illatát, itt omlok össze a karjaiban az illatától. Hangsúlyozom: az illatától. Nem tőle, csak az illatától.

Karjaimat tehát elmozdítottam nyakáról, ő pedig levette a kezét rólam. A szemeimbe nézett, és mosolygott. Most már biztos, hogy eltűntek belőle a rossz érzések.

 - Akkor, szia. - mondtam.

 - Szia, és jó éjt - nyújtotta oda nekem a nyereményeim, amiket ha nem ad oda, ottfelejtek.

 - Neked is - vettem ki kezeiből a tárgyakat, és már indultam is a kapu felé.

Hátamon éreztem a tekintetét, ami egy percre sem tűnt el rólam. Mielőtt beléptem volna a kapun, hátranéztem. Jól gondoltam, addig be sem száll a kocsiba, még be nem megyek. Intettem neki egy utolsót, és eltűntem a kapu mögött.

Ahogy benyitottam az ajtón, anyáék éppen mentek föl. Elújságoltam nekik a dolgokat, de legnagyobb meglepetésemre tudtak mindent.

 - Honnan tudjátok? - néztem rájuk értetlenül.

 - A tévé mindent közvetített - felelte Austin.

Így már mindent értek. Akkor beszélnem sem kell tovább. Ennek tudatában elindultam felfelé a lépcsőn, de anya utánam szólt.

 - Láttam ám azt az ölelést a színpadon... - vigyorgott titokzatosan.

Na, ne már. Akárcsak a csajokat hallanám. Mindenki azzal az öleléssel piszkál... az csak egy ölelés volt. Vagyis... Lehet, hogy nem csak egy szimpla ölelés volt, de ezt nekik nem kell tudni.

Szemeimet megforgatva indultam fel tehát a szobám felé. A trófeákat beraktam a vitrinembe a többi közé, a virágot pedig vázába tettem.

Ledobtam magamról mindent, és már be is mentem a zuhany alá. Nem tart sokáig a zuhanyzás nálam, így 10 perc múlva már az ágyamban kötöttem ki.

Fáradt is vagyok, meg nem is. Az az illat jár a fejemben... Olyan kellemes. Sosem éreztem még ehhez hasonlót. De inkább nem is gondolkozok róla tovább, mert még a végén megijedek magamtól.

Felnéztem Facebookra és egy csomó gratuláció érkezett mindenkitől. Aztán a Twittert is megcéloztam, ott is sokan üzentek.

Nem is tudom miért, de úgy döntöttem, hogy megnézem Justin twitterét. Pár perccel ezelőtt posztolta a következő kis szöveget:

@justinbieber: fantasztikus volt a mai verseny, gratulálok a győztesnek, és még egyszer bocsánat tőle..

Meglepett a mondat utolsó fele. De nem feleltem neki, mert akkor rájön, hogy az adatlapját nézem. Így hát fogtam a laptopot, és az éjjeliszekrényemre helyeztem, immáron kikapcsolva.

Életem legfurcsább napja volt ez a mai, de egyben most már biztos vagyok benne, hogy kitörök a burokból, és bizonyítok az újdonsült menedzserem segítségével.

Végre, sok éves munkám meghozza gyümölcsét, és bizonyíthatok az embereknek. Ezzel a gondolattal hajtottam álomra a fejemet.