28.rész - Zászló

DETTI VISSZATÉRT, EMBEREK! :D:D

Megmondtam, hogy nem szabadultok meg tőlem! :) Annyira örülök, hogy ismét itt lehetek. Hiányzott a blog, nagyon is. Minden nap betekintettem, de írni nem tudtam. Egyrészt mert nem voltam olyan állapotban, másrészt mert Justin is rosszul van/volt, és ez engem is megviselt.  Most viszont kiadtam magamból azt, ami már egy ideje bennem lakozott, és ettől most jól érzem magam, hiába van hajnali fél 1, az írás nagyon feldobott :)

Nagyon remélem, hogy ti is örültök nekem, remélem most már sűrűbben fogunk találkozni :) ♥

Jó Olvasást!

U.i.: A kép nem véletlen, csak nézzétek meg a kérdést :)

        /Mindig itt lesztek?/

 

~Zoe*

~*~ Justin szemszöge ~*~

Gondosan a rés elé álltam, és vizsgálni kezdtem, hogy milyen pózban lenne a leghelyesebb haladnom azon kívül, hogy oldalazok. Egyértelműen átférek rajta, hiszen nem tartom magamat kövérnek. Viszont olyan nagyon soványnak sem vagyok mondható, mert azért némi izom is található rajtam, akármennyire is hihetetlennek tűnik.

Szoktam edzeni, mostanában sűrűbben is, mivel bizonyítani szeretnék. Mindenki úgy tekint rám, mint egy 16 éves srácra, aki akkor voltam, amikor a Baby-t énekeltem. De felnőttem! Ebben az évben lettem 18, jövőre 19 leszek, és igenis kigyúrtam magam ahhoz képest, amilyen voltam. Erre pedig büszke vagyok. Azonban nem tudom, hogy egy résen átmenéstől hogy jutottam el idáig, úgyhogy talán vissza kéne térnem az eredeti gondolatmenetemhez.

Tovább vizsgálódtam, de nem láttam éles, avagy csikaró dolgot, ami sérteni tudta volna fizikai állapotom. Kicsit be is nyúltam, hogy bőrömmel is érezzem a szikla felületét, de véglegesen arra jutottam, hogy tényleg semmi veszélyesnek mondható nincsen benne.

Készültem magam átpréselni a résen, de előtte muszáj volt meggyőződnöm arról, hogy Zoe rendben van-e. Hátrapillantottam, és szemem elé tárult csodálatos látványa.

Hatalmas szemekkel nézte minden egyes mozdulatom, közben pedig megállás nélkül harapdálta alsó ajkát. A tekintetéből teljesen lejött, hogy aggódik, azt viszont még mindig nem tudom megfejteni, hogy miért. Lehet, hogy még az előbbi dolog van benne túlságosan. Mindenesetre kötelességemnek érzem megnyugtatni.

Elé sétáltam tehát, és a szemeibe néztem. Úgy nézett rám, mint egy öt éves kislány, aki csokit akar csenni tőlem. Kezeit maga előtt összekulcsolta, és várta a reakcióm. Hihetetlen édes volt az a tekintet, ezért akaratlanul is, de halványan elmosolyodtam rajta.

Jobb kezem a bal felkarjára helyeztem, és enyhén megsimítottam azt. Ő azon nyomban a karomra nézett, de nem tudtam, hogy azért, mert nem tetszik neki a cselekvésem, vagy azért mert éppen nem bánja. A következő pillanatban azonban egy kisebb választ kaptam a kérdésemre, hiszen szemeit ismét rám vezette, viszont pillantásában nem volt semmiféle düh, vagy ehhez hasonló érzések legkisebb szikrája. Ekkor mélyen a szemébe néztem, majd nekiláttam a mondandómnak.

 - Zoe - néztem rá, magam sem tudom milyen arckifejezéssel - Nem lesz semmi baj. Vigyázok. Rád is és magamra is. Ne aggódj, oké? - véstem bele a tekintetem az övébe, miközben ő egy kicsit sem mozdított a testhelyzetén.

Nem méltatott válasszal, csak egy semmitmondó bólintással. Azonban én egy kicsit sem nyugodtam meg, mert még mindig láttam rajta, hogy nem teljesen nyugodt. Egy ideig csak bámultam rá, mint valami csodára, pedig nem szándékoztam rá így nézni. Azt akartam sugallani pillantásommal, hogy ne aggódjon, és ahogyan láttam, ez hatni látszott, hiszen a szeméből egyre inkább elaludtak a bizonytalanság halvány szikrái.

Örömmel nyugtáztam, hogy sikerült kissé lenyugtatnom, így rámosolyogtam egy kisebbet, majd levettem selymes bőréről a kezem és megindultam a rés felé ismét. Megropogtattam a kezeim, majd a nyakam, és késznek nyilvánítottam magam egy jó kis összepréselődésre.

Balra fordultam, majd a bal lábamat behelyeztem a résbe. Lassan kezdtem áthelyezni a testsúlyom a jobb lábamról a bal lábamra, ezáltal már a rés közepénél jártam. Kisebb terpeszben eloszlattam a két lábamon a testsúlyom, majd oldalra fordítottam a fejem. Láttam, amint Zoe figyeli minden mozdulatom, és készen áll arra, hogy segítsen, ha esetleg baj történne. Küldtem felé egy nyugtató mosolyt ezzel jelezve, hogy semmi probléma nincs. Erre ő visszamosolygott, és várta a következő lépésem.

Óvatosan sasszézni kezdtem a kijárat felé. A szikla teljesen hozzám simult, azonban nem szorította ki belőlem a szuszt, így kényelmesen tudtam magam átpréselni rajta. Két lépés után már meg is pillantottam az áhított ösvényt. A bal lábamat kinyújtottam a rés végén, majd teljes testemet is kihúztam onnan. 

Megráztam magam, majd egy pillanatra tanulmányoztam az ösvényt. Egy irányba haladt, tehát nem lesz nehéz dolgunk követni az irányát. Ráadásul a látvány is csodálatos, minden tiszta zöld, ami megnyugtató. Egy ilyen szépséggel, mint Zoe, pedig csak szebb lehet.

 - Minden rendben? - hallottam a gondolatomban említett lány selymes hangját a túloldalról.

 - Persze, jól vagyok - jeleztem neki vissza - Gyere te is nyugodtan, teljesen biztonságos - néztem rá a résen keresztül fél szemmel.

Rákészült az összepréselődésre, majd nekivágott az átkelésnek. Ő is ugyanúgy indult neki, mint én, és ügyesen haladt. Hozzá kicsit jobban odasimult a két szikla, de nem azért mert kövér, hanem azért, mert vannak adottságai. Méghozzá nem is akármilyenek.

Mikor már közel járt, felé nyújtottam a kezem, amit ő észlelt is, és megragadott. Az utolsó lépésnél egyik lábát bebiztosította, majd kihúzta testét a két szikla közül. Egy kicsit megbillent, de mivel fogtam a kezét, ezért vissza tudtam rántani az egyensúlyába.

 - Jól vagy? - kérdeztem rögtön tőle, mihelyst ismét közelről csodálhattam.

 - Igen, és te? - vetette rám pillantását, amitől még a lábam is megremegett.

 - Én is - rendeztük le egymás fizikai állapotát. A lelkit inkább ne akarja tudni.

Ekkor vettem észre, hogy a kezeink még mindig nem váltak el egymástól. Kíváncsian vártam reakcióját erre a dologra, hiszen máskor ebben a helyzetben már fel tudna robbanni. Most viszont teljesen nyugodt. Nem, nem nyugodt. Kicsit sem nyugodt. Inkább fél. Lerí a tekintetéből, hogy teljes mértékben meg van ijedve még mindig. Remélem meg fog bennem bízni annyira, hogy elmondja miért ilyen ijedt.

Aprót simított a kezemen, majd elengedte azt. Azt hittem rögtön kifakadok, amint megláttam azt a fajta nézést, amit felém küldött. Ilyenkor hihetetlen nehéz magamban tartani, hogy szeretem. Legszívesebben most azonnal elmondanám neki, de az nem lenne helyes. Meg lesz az ideje, hogy elmondjam, de még nincs hozzám elég közel ahhoz, hogy ezt megtegyem. Így hát várnom kell arra az áhított pillanatra, ami majd mindent eldöntő pillanat lesz a további dolgok jövőjére nézve.

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Még mindig szörnyű hatással van rám az előbbi jelenet. Az, hogy eszeveszetten vergődtem egy erdő kellős közepén egyedül, kicsit sem tett jót a lelki világomnak. Sokkal érzékenyebb lettem, és kissé magamba is fordultam, ami nem jó, hiszen most éppen magabiztosnak kéne lennem.

Justin viszont mellettem van, és ez nagyon jól esik. Ahogy ölelgetett mikor megtaláltuk egymást, egy lépéssel közelebb húzott hozzá érzelmileg. Jót tett, mindenféleképpen megerősödtek bennem a szálak iránta, ha még csak egy kicsit is, de így van.

Most is féltően pillantgat rám, miközben az ösvényen ballagunk. Látszik rajta, hogy kicsit sem érti mi történt velem a jelenet leforgása alatt, de mégsem akar kérdezősködni, hiszen látja rajtam azt a kis mértékű lelki sokkot, amit még minimálisan ugyan, de érzek. Ugyanakkor, minden egyes tettével csak azt bizonyítja, hogy mellettem áll, ami felettébb jó érzés.

Az az arcra puszi, ami az érzelmi kitörésemnél történt, pedig tökéletesen illett oda. Hiába voltam teljesen kész, azért még éreztem, ahogyan ódzkodik megtenni a dolgot. Az pedig, hogy utána viszonoztam cselekvését, teljesen felszabadította, azonban nem akarta kimutatni állapotom miatt. Igazán megértő. És ami úgy komolyan megnyugtatott, az az illata volt. Mélyen a nyakába fúrtam a fejem, hogy érezhessem az illatát, ami sikerült is. Annak köszönhetően pár perc alatt teljesen megnyugodtam, amin még magam is meglepődtem. Mert akármi is történt, még mindig Justinról van szó! Valami engem is megszállt, de rájönni nem tudok, hogy mi az.

Egyébként, egy kicsit sem hibáztatom, amiért úgymond "otthagyott", hiszen nem tudhatott semmit, viszont szerintem rosszul érzi magát miatta. Hisz csak rá kell nézni. Monoton tekintettel halad előre, néha oldalra pillant, hogy meggyőződjön róla hogy semmi bajom, közben pedig annyira gondolkozik, hogy valószínűleg azt sem tudja, hogy hol van, és merre megy. Csak megy. Valamiért kötelességemnek érzem eloszlatni belőle a kételyeket, mert nem tudom nézni tovább, ahogy ennyire magába esik gondolkozása közben. Valamit mondanom kéne neki.

De mégis mit? Biztosan azt várja, hogy elmeséljem neki a kiborulásom okát. Viszont hogyan tegyem? Nem kezdhetek bele csak úgy... Vagy mégis? Zoe, hihetetlen, hogy még ilyenkor sem vagy képes normálisan gondolkozni! Mondjuk, ha belegondolok, ki lenne?

Itt sétál mellettem Mr. Popsztár, aki minden csaj álma. Valószínűleg milliók tudnának most ölni a helyemért, de én mégsem kezdek el sikongatni. Már ismerem egy ideje, sok olyan dolgot csinált, ami nekem nem volt feltétlen szimpatikus. Most pedig egy erdőben vagyok vele, a társam, én pedig csak ballagok mellette teljesen tanácstalanul. Normális ez? 

Azelőtt felrobbantam volna dühömben, mert jobban utáltam, mint akárki mást. Mégis, most annyira más minden. Más a helyzet, másak az érzések. Nem tudom, hogy ez jó-e, vagy rossz, majd eldől.

Behatároló képességeim most cserbenhagytak, ezért fogalmam sincs, mióta ballagunk már egymás mellett teljesen szótlanul. Titkon én is figyeltem Justint, és láttam, ahogyan alkalmanként beszédre nyitotta a száját, azonban abban a minutumban vissza is csukta. Ezt vagy tízszer eljátszotta öt perc leforgása alatt, és ezek csak azok az alkalmak, amikor én odafigyeltem. 

Vajon komolyan meg kéne szólalnom? Ezzel az az egy baj van, hogy nem tudom, hol kezdjem. Az elején, a végén, vagy a közepén? Egyáltalán hol az eleje? Jézusom, ez kezd egyre bonyolultabb lenni.  

 - Zoe - bökte ki halkan Justin, mire én azon nyomban oldalra kaptam a fejem.

Szavakkal nem tudom leírni, hogy mennyire örültem ennek az egy szónak is. Egyrészt mert már szörnyen idegesített ez a csend, másrészt pedig én úgysem tudtam volna kellőképp kifejezni magam. Úgy sokkal könnyebb, ha ő kérdez.

 - Tessék - feleltem egy kis hatásszünet után.

Zavartan nézett maga elé, majd rám, és ismét maga elé. Ezt eljátszotta párszor, de közben egy szót sem mondott. Hevesen kiültek az érzelmek az arcára, viszont annyi volt belőlük, hogy már én is elvesztem közöttük.

 - Elmondod, hogy mi volt a baj? - kérdezte, szinte suttogva, még a felemelkedő hangsúlyt is alig hallottam a kérdése végén.

Szemeit rám szegezte, arcára pedig kiült egy kisebb megkönnyebbülés, amiért végre kiengedte magából ezt a kérdést.

 - Kicsi voltam... - kezdtem neki, mire ő figyelmesen összpontosítani kezdett mondandómra - Körülbelül hat-hét éves lehettem, amikor elmentünk anyával egy rendezvényre. Rengetegen voltak, annyira sokan, hogy a látóhatárnál sem volt vége az emberek tömegének. Sok híres zenekar fellépett, mindenki nagyon élvezte a rendezvényt, úgy ahogyan én is. Egyszer azonban, az emberek őrült sebességgel kezdtek megindulni egy irányba, és annyira erősek voltak, hogy elszakítottak anyától. Teljesen elkeveredtem a nagy tömegben, egy órán át bolyongtam, közben pedig zokogtam, amiért egyedül maradtam és nem találtam anyát. - szorítottam ökölbe a kezem, miközben visszaemlékeztem az érzésre - Egy óra után egy rendőr meglátta, hogy egyedül vagyok és sírok, ezért azonnal magához vett. Kérdezte tőlem anya nevét, amit akkor már tökéletesen tudtam, hiszen anya megtaníttatta velem éppen az ilyen esetek miatt. Ezután hangosbemondón bemondták anya nevét és azt, hogy hol vagyunk. Pár perc múlva anya kétségbeesetten szaladt felém, én pedig még mindig nem tudtam abbahagyni a sírást. Otthon csakis anyával voltam hajlandó aludni legalább két hétig. Azóta félek az egyedülléttől és a tömegtől... - értem végére a történetemnek.   

Mikor befejeztem a beszédet, rápillantottam Justinra, akin annyira látszott, hogy átérzi a helyzetet, hogy majdnem elsírta magát, míg meséltem. Kíváncsian vártam a reakciót, mert nem tudhattam, hogy vajon mit fog majd hozzáfűzni. Hirtelen megállt, megragadta a bal kezem, ezzel megállásra késztetve engem is.

 - Annyira sajnálom, nem akartam belőled előhozni ezt az érzést - nézett mélyen a szemembe, közben pedig fogta a bal kezem.

 - Nem haragszom, nem a te hibád, mert nem tudhattad - néztem rá olyan őszintén, ahogyan csak tudtam.

Ekkor Justin minden szó nélkül magához húzott és megölelt. Újra érezhettem az illatát, ami megint elfeledtette velem a dolgokat. Ő csak a copfba kötött hajammal babrált, közben pedig a hátamat simogatta, ami szörnyen megnyugtató volt. Pár perc ölelkezés után eleresztettük egymást, és Justin mosolygó arcával találtam szemben magam. 

 - Remélem azért most már jobban vagy - nyúlt a jobb kezemért is, közben pedig tekintetét belevéste az enyémbe. 

Bólogattam egy sort, mire Justin egy széles vigyort intézett felém, majd eleresztette a kezem. Egyszerre indultunk meg ugyanarra, az ösvény nyomán. Örültem neki, hogy végre vége a feszengésnek, és nyugodtabban mehetünk tovább keresni a nyomokat.

Ahogyan láttam, már nem messze volt az ösvény végre, mert a sűrű növényzet ritkulni kezdett. Először nem értettem miért, de mihelyst megérkeztünk a végállomáshoz, megértettem mindent. Egy újabb sziklafal vetett véget az ösvénynek és a növényzetnek is egyaránt.

 - Egy újabb szikla? Ugye ez csak vicc? - nézett felfelé Justin.

 - Biztosan van valami más kiút is innen… - kezdtem vizsgálni a sziklát.

Próbáltam bevetni a filmbeli technikákat, miszerint ha megnyomsz valamit, kinyílik egy ajtó, azonban nem jártam sikerrel. Viszont guggolásom közben megbillentem, és rátenyereltem egy kőre, ami benyomódott testsúlyom alatt a földbe. A következő pillanatban a szikla egy kisebb része mozogni kezdett, én pedig ijedtemben azonnal Justinhoz siettem. Egymás mellett figyeltük, ahogyan egy gondosan környezetébe beépített ajtó megnyílik előttünk, közben pedig a semmiből a földre pottyan egy boríték, rajta egy felirattal: 5. nyom.

Büszke voltam magamra, amiért megbillentem. Igaz, hogy véletlen volt, de akkor is. Justin lehajolt a borítékért, és kinyitotta azt.

"Csak tekints a távolba, mígnem rátalálsz következő állomásodra."

Ennél bonyolultabban már ki sem tudták volna fejezni magukat, de komolyan. Mégis mit jelentsen ez? Justinnal azonnal a távolba néztünk, ami kissé tisztább volt kilátás szempontjából. De mégis, itt ezer dolog lehet a következő állomás, honnan tudjuk melyik a helyes?

Tanácstalanul meredtem a nem mellesleg gyönyörű tájra, mikor Justin félbeszakította gondolkozásom.

 - Az ott mi? - mutatott a távolba.

Először fogalmam sem volt, hogy mire szeretne rávezetni, de aztán és is rájöttem.

 - Jól látom, hogy az ott egy zászló? - fintorogtam.

Na jó, erre nem gondoltam volna, Ezer helye tehették volna a 6. nyomot, ők mégis inkább egy zászlót szereltek fel útmutató gyanánt. No comment.

 - Szerintem az lesz az, és nincs is olyan messze - állapította meg Justin.

Valóban nincs messze, viszont kezd sötétedni. Szerintem mire odaérünk fél sötét lesz.

 - Induljunk, mert a nap lassan le fog menni - néztem bele a napba, ami most még nagyon fényesen tűzött ránk.

Justin egyetértően bólintott, majd elindult utánam. Túlzok, ha azt mondom, hogy 200 méterre volt a zászló. Körülbelül 15 perc alatt oda értünk, azt is csak azért, mert rengeteg dolgot ki kellett kerülnünk útközben, mint az árkok és ehhez hasonló veszélyes területek.

A kiállított zászlóhoz érve gondolkodóba estem, hogy vajon hová rejthették el itt a 6. nyomot. Sajnálattal jutott el agyamig a felismerés, hogy az áhított boríték a zászlórúd legtetejére van gondosan ráhelyezve. A bizonyos zászlórúd pedig körülbelül négy méter magas.

 - Na, és azt hogy szedjük le onnan? - fordult felém Justin, mire én egyre bizonytalanabb lettem.

 - Semmiképp nem kezdhetünk el rá felmászni, kell, hogy legyen út oda - néztem még mindig felfelé.

 Justin bambán nézett rám, hiszen miféle út vezethet egy négy méter magas zászlórúd tetejére a mászáson kívül? Figyelmesen vizsgálni kezdtem a zászló körüli dolgokat, mígnem megláttam egy fát. Az egyik ága pontosan a rúd tetejéhez vezetett. Megindultam felé, közben pedig megvizsgáltam a jó magasan lévő ágat. Elég vastag ahhoz, hogy elbírjon. Nekiálltam megmászni a fát, de Justin riadtan megállított.

 - Te meg mi a francot csinálsz? - kérdezte értetlenül, mire én rámeredtem.

 - Miért, minek látszik? - tártam szét a karjaim - Fára mászok.

Justin összefonta mellkasa alatt karjait, és olyan "you don't say?" fejjel nézett felém.

 - De minek? - értetlenkedett.

Rámutattam az ágra, erre ő rögtön levágta mire készülök. Fájóan érte a felismerés: szörnyen magasan van az ág.

 - Zoe - nyitotta tágra a szemeit - Inkább én megyek.

 - Nem - vágtam rá azonnal - Én könnyebb vagyok.

 - De bajod eshet - enyhítette meg a tekintetét, mire akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.

 - Nem lesz bajom - nyugtattam meg, és mászni kezdtem a fára.

Justin pár pillanatig csöndben volt, majd utoljára bepróbálkozott.

 - Biztos, hogy ne menjek inkább én? - nézett felé.

 - Biztos - feleltem határozottan, de ekkor már másztam egyre feljebb és feljebb.

Óvatosan tartottam egyre feljebb, néha letekintettem az egyre csak zsugorodó Justinra, aki a legnagyobb figyelemmel követte minden mozdulatom. Pár csimpaszkodás elteltével elértem azt az ágat, ami elvezet a 6. nyomhoz. Megálltam előtte, és azon gondolkoztam, hogy vajon kötéltáncos módjára kezdjek el rajta egyensúlyozni, vagy inkább kússzak? Kis gondolkozás után arra az elhatározásra jutottam, hogy kúszok, mert az biztonságosabb.

Négykézlábra helyezkedtem hát, és kúszni kezdtem a vastag faágon. Annyira fájdalmasan lassan mentem, hogy a jelentem simán helyet foglalhatott volna egy lassított felvételű sorozatban is. Minden mozdulatomat megfontoltam, hiszen négy méter magasan vagyok. Ha leesek, végem. Igaz, hogy Justin ott van, és elkap, de azért ne legyek ennyire magabiztos.

Nem volt hosszú a távolság köztem és a boríték között. ezért elnyúltam a faágon, és nyújtózkodni kezdtem a papírért. Nem teljesen értem el, ezért közelebb és közelebb merészkedtem, mire egy nem egészen biztató hangot hallottam. Ez a hang nem volt más, mint a faág reccsenése. Szörnyen megrémültem, azonban mégis úgy éreztem, hogy kézben tudom tartani a helyzetet.

 - Zoe, ne tegyél hirtelen mozdulatokat, csak nyugodtan! - utasított lentről Justin.

Persze erre magamtól is rájöttem, de nem voltam olyan helyzetben, hogy rá koncentráljak. Nyújtózkodtam a nyomért, és el is értem, azonban kicsúszott a kezemből, így a következő, amit észrevettem, hogy a papír lefelé andalog a talaj felé. Justin gyorsan elkapta a nyomot és elraktározta, utána már csak az maradt, hogy én lejöjjek onnan. Egyáltalán nem volt ötletem, ezért úgy döntöttem Justint is megkérdezem.

 - Justin - szorítottam a faágat - Mit csináljak? - bizonytalanodtam el.

 - Először is, meg ne próbálj visszafelé mászni, mert az ág azonnal leszakad - kiabált felfelé Justin.

 - Akkor mit csináljak, maradjak itt?! - tettem egy mozdulatot, mire az ág instabilabb lett. Ekkor felhagytam a mozgással, és imádkoztam, hogy lejussak onnan élve.

 - Ugorj a zászlórúdra, és csússz le - felelte.

 - Hogy mi?! - hitetlenkedtem.

Ijedten ránéztem a rúdra, ami nem volt messze, de nem is közel. Erre ugorjak én rá? Kizárt dolog.

 - Nyugodj meg, ha esel, elkaplak - biztatott Justin.

Ettől megrémültem. Ugorjak rá? És ha eldől? Előtörik? Összeszakad? Zoe, fel kéne hagynod a pesszimista felfogással.

Azonban akármennyire is ellene voltam, nem volt más választásom, ugornom kellett, különben nem jutottam volna le épségben.

 - Háromig számolok, háromra ugorj, rendben? - szólt Justin.

 - Oké - reagáltam.

 - Egy - kiabált felfelé, mire én egyre rémültebb lettem - Kettő - készülődtem ugrani, de feszengésem alatt az ág egyre csak törött lefelé - HÁROM! - kiáltotta Justin, mire én egy határozott mozdulattal elrugaszkodtam az ágról, és azonnal a rudat kerestem kezeimmel.

Megkönnyebbülés kerített hatalmába, mikor észrevettem, hogy sikerült. Az ág pedig letört, mihelyst leszálltam róla. És mielőtt ugyanez történt volna, elcsúsztam a zászlórúdon. Abban a helyzetben valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy rúdtáncos, de legalább élek.

Justin már a zászló aljánál várt, el is kapott, mikor már közel voltam. Boldogan ölelt magához, közben pedig megpördített a levegőben. Furcsálltam reakcióját, de egyben élveztem is. Lerakott, de egy pillanatra sem eresztett el.

 - Tudtam, hogy sikerül - mosolygott elégedetten.

Dicséretébe valószínű belepirultam, mert éreztem, hogy a vér az arcomba szökik. Elmosolyodott testem ezen reakcióján, majd eleresztett és kikutlászta zsebéből a borítékot . Türelmetlenül felnyitotta a nyomot, és felolvasta a benne lévő lap tartalmát...

---------------------------------------

Azt a mindenit emberek, milyen furcsa volt írni! Mindezt köszönjétek a Szent Johanna Giminek, hiszen a könyv annyira felébresztette bennem a már rég elaludt írót, hogy muszáj volt részt írnom. Nagyon remélem, hogy tetszik a rész, mert megdolgoztam ám vele! ;DD

Kíváncsian várom a komikat, szeretném tudni, hogy itt vagytok-e még. :) Örülnék neki ha pár (15) komi összejönne, az most jól esne :)

Fogalmam sincsen, hogy mikor tör rám ismét az írhatnék, de remélem minél hamarabb, mert jó érzés volt kiadni végre magamból a dolgokat :D

Nem teszek fel kérdéseket, önállóan megalkotott véleményeket várok, remélem születnek is:)

Love U Beliebers ♥