33. rész - Patak

~*~ Justin szemszöge ~*~

Valamiért mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy Zoenak ne kelljen ismét átélnie azt, amit azzal a sráccal, aki elköltözött tőle. Láttam, hogy mélyen megviselte, ami történt, és ez megölt belülről. Szeretem őt, mióta pedig megcsókoltam, sokkal közelebb kerültem hozzá, és ez egyszerűen az egekig repít. Nem hagyhatom, hogy bennem is csalódjon bármi miatt is. Végre az enyém, nem szúrhatom el.
A dal, amelyet énekelt pedig egyszerűen beleégett a fejembe. Minden szava megmaradt bennem, minden érzés, amit kiváltott belőlem ezzel, és ez valami olyan reakciót indított be bennem, amiről nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik. A végtelen boldogság és a felülmúlhatatlan szomorúság, a két dolog, amely teljes ellentétben áll egymással, összekeveredett, és nem tudok vele mit kezdeni. Kevés dal váltja ki ezt belőlem, de ennek sikerült. Egy röpke pillanatra felmerült az agyamban, hogy ez lehetne a hiányzó dal az albumomról, de rettentő szemétség lenne tőlem, ha elkérném tőle. Ez az ő érdeme, az ő fájdalma, az ő dala, nem az enyém.
Szorosan tartottam a kezét, próbáltam hozzászokni, hogy én most tényleg Zoe Parker kezét fogom, és tényleg szerelmes vagyok belé, és tényleg mindjárt kinyírom magam, amiért úgy beszélek, mint egy sikítozó tizenhat éves tini lány, de ha az ember szerelmes, furcsa dolgokra képes. Ha ezt Ryan meghallaná… kiszekálná belőlem a szuszt is.
- Nézd azt a követ – szólalt fel Zoe. – Rá van téve egy boríték. Az lesz a 7. nyom.
Menten a jelzett irányba néztem, és valóban igaza volt: a kövön ott pihent egy boríték, csak ránk várva. Pár másodperc kellett pusztán, hogy odaérjünk, és máris a kezünkben tarthattuk a papírt. Zoe, kinyitotta, mellém állt, s kissé felém is tartotta a lapot, hogy lássam.

 „Már csak három van hátra, de először nézzetek a lápra, nyolcadik nyomotok megtalálására.”

- Láp? Te látsz itt lá… - kezdett volna Zoe bele a kérdések sorozatába, de balra fordulásának pillanatával párhuzamosan megpillantott egy kisebb lápos tavat. – Gyere – húzott a kezemnél fogva, a nyomot eltette a zsebébe.
Odasiettünk a láphoz, és hirtelen rám tört a kétségbeesés, amikor megpillantottam a nyomunkat. De ahogy láttam, nem csak rám.
- Ez nem lehet halál komoly – jelentette ki. – Hogy tették azt oda be? És egyáltalán hogy nem fújta le a szél? És mégis hogy a francba fogunk bemenni érte? Ki találta ki ezt a… - ennél a pontnál nem bírtam tovább, a szájára tapasztottam a sajátomat, s fél percig ott tartottam, majd egy kis mosollyal elváltam.
- Nyugodj le, te neuropata – vigyorogtam ezúttal.
- Minek neveztél? Azt mondtad rám, hogy ne… - ismét nem hagytam, hogy befejezze, egy újabb csókkal jutalmaztam. Ezúttal mélyebben csókoltam, bízva benne, hogy az én kis idegbetegem lenyugszik. Jézusom, Bieber, máris úgy beszélsz róla, mintha a tiéd lenne.
- Mond, mit tegyek, hogy megnyugodj, hm? – kedvesen mosolyogtam rá, és abban a pillanatban tényleg bármit megtettem volna, amit csak kér.
- Ne csókolj meg többet – meredt a szemeimbe hevesen, nekem pedig szinte azonnal lehervadt a mosolyom.
Azt kérte tőlem, hogy ne csókoljam meg többet? Jól hallottam? Én azt hittem, hogy neki is… Azt hittem, hogy nem bánja, ha közeledek. Egyszer sem ellenkezett, és most meg csak úgy kinyögi, hogy ne csókoljam meg többet? Egy kész világot romolt le bennem ezzel a kijelentéssel, s ez biztosan ki is íródott az arcomra, mint minden érzelem általában.
- Mármint, nem úgy értettem – mondta, amikor észrevette az arckifejezésem. –  Én csak… Ajj, gyere ide – dadogott, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül magához húzott.
Meglepődtem, annyira, hogy nem is tudtam visszacsókolni azonnal, de amint feleszméltem, már össze is találkozott a nyelvünk. Átjárt a szokásos áram, mindenembe behatolt, s ezáltal a hideg is tetőtől talpig kirázott. Istenem, nem tudtam, hogy ennyire is tudok szerelmes lenni egy olyan lányba, mint amilyen ő.
- Ne haragudj rám – vált el, s a boci szemei bocsánatkérően pillantottak rám. – Még mindig felidegesítesz néha – dörmögte. Erre elmosolyodtam, és közel húztam.
- Helyes – kacsintottam rá, és egy cuppanós puszit adtam a szájára. Ezek a szerelmi hangulatváltozások elképesztőek.
- De most mondd meg, hogy szedjük ki azt onnan? – tér vissza a fő problémára, a nyomra.
Az a kis boríték a láp közepén volt egy lapos kövön, úgy, hogy a mocsaras vízen kívül semmi más út nem volt, amin át megközelíthettük volna. Igaza van Zoenak: hogy tették azt oda be? Ha valahogyan betették, akkor csak van egy járható út, ami odavezet.
Zoe felkapott egy kis követ, és mérgesen a tóra pillantott.
- Egy kő a tó közepén? Mit csináljak vele? Ugorjak oda? – vágta bele haragosan a vízbe a kavicsot, majd elfordult. Arra számítottam, hogy a kis kő majd elsüllyed a vízben, de nem ez történt. Helyette megpattant valamin, s csak utána veszett el a folyadékban.
- Zoe, láttad ezt? – suhantam a tó mellé, és néztem bele. A sötét, iszapos víz alatt semmit nem láttam, de a segítségem azonnal megérkezett. A gyönyörű társam megragadta a derekam, megsimította egy pillanatra, majd felém nyújtott egy hosszú faágat. A szívem is megállt a cselekvésére, főleg amikor szembe találtam magam az észveszejtő barna boci szemekkel.
- Használd ezt – szólalt meg. Megnyaltam az ajkaimat, s elvettem tőle az eszközt. Még mindig nem hiszem el, hogy csókolóztam vele, és nem is egyszer. Az enyém lesz.
- Köszönöm – hálálkodtam, és visszatértem a feladatra, mielőtt a maradék józan eszem is odaveszett volna. Kissé felkavartam a vizet a bottal, de még így sem volt éppenséggel tiszta a helyzet. Beljebb hajoltam, aztán a botom beleütközött valamibe. Viszont még így is csak a hegyével tudtam érinteni azt a dolgot.
- Na, mit látsz? – csengett Zoe törékeny, de mégis ütős hangja mögülem.
- Semmit – adtam az őszinte választ. – Valamit találtam, de túl messze van, és ha beljebb hajolok, beleesek a vízbe – magyaráztam.
Erre Zoe hirtelen éktelen nevetésbe kezdett. Abbahagytam a kutatást, és őt néztem inkább, amint nevet. Egyszerre éreztem végtelen örömöt, amiért ilyen jóízűen kacag, s fokozott zavart, mert fogalmam sincs, mi volt ilyen vicces abban, hogy azt mondtam, beleesek a… Ó.
- Igen? Szóval most kiröhögsz, amiért eszedbe jutott a patakos ügy, mi? – tettettem felháborodást, s ledobva a botot a földre, felé közeledtem. Még mindig röhögött, megszólalni sem tudott. – Az egész a te hibád volt! Már akkor is teljesen elvetted az eszemet – értem oda elé, és mosolyogva, ugyanakkor komolyan meredtem rá. Zoe kacaja fokozatosan csillapodott, s kezdett ismét beszédképes állapotba kerülni.
- Nem igaz! Csak kifogásokat keresel, az igazság az, hogy béna voltál – összehúzta rám a szemét játékosan, s szélesen elvigyorodott. – Még mindig megvan az a kép. Talán itt az ideje, hogy kitegyem Twitterre – színlelt gondolkodást.
- Esküszöm az istenre, ha megteszed… - fenyegetően mutattam felé a mutatóujjammal, ugyanakkor derülten méregettem őt.
- Akkor mi lesz? – vonta fel a szemöldökét, majd összefonta a karjait a melle alatt, s úgy meredt rám. Elgondolkodtam, majd eszembe jutott a nyerő ötlet.
- Mindenkinek azt fogom mondani, hogy könyörögtél értem – győztesen elvigyorodtam, és elkezdtem őt utánozni. – Justin, kérlek, csókolj meg, gyere közelebb, ne engedj el – vékonyítottam el a hangomat, majd elröhögtem magam. Zoe tátott szájjal, immáron azt hiszem komolyan elszörnyedve nézett.
- Összekeversz engem magaddal, Mr. Popsztár – nem változtatott a testhelyzetén, csak a szemeit szűkítette ismét össze.
- Mr. Popsztár? – nyögdécseltem két nevetés között. – Hát ez tetszik. És én nem könyörögtem érted! – jutott el a tudatomig a vád, ami, valljuk be, valamelyest igaz volt.
- Ó, nem? – egy kisebb hatásszünetet tartott, majd leeresztette összefont kezeit, s elkezdett engem imitálni. – Jaj, Zoe, megőrülök érted, kellesz nekem, ne hagyd abba az ölelést – pár oktávval lejjebb vitt hangja már tényleg majdnem olyan mély volt, mint az enyém, és még a mozdulataimat is élethűen utánozta. És mégis mi a fene hagyta el a száját!
- Én sosem mondtam ilyet – védekeztem, holott jól tudtam, igaza van.
- Akkor biztosan magamnak mondtam azt az előbb, hogy „már akkor is teljesen elvetted az eszemet” – mélyült el megint, amikor elismételte a pár perccel ezelőtt elhangzott mondatomat. Ó, a fene abba az okos fejébe.
- És akkor mi van? Te sem tűntél éppen olyannak, mint aki ellenkezni akar! – vágtam vissza. Na, erre varrj gombot.
- Mert megsajnáltalak, azért! – jelentette ki. Egy percig sem vettem komolyan, amit mondott, és készen álltam bebizonyítani neki, hogy akar engem.
- Megsajnáltál, mi? – indultam meg felé hevesen, majd a derekánál fogva magamhoz rántottam. Egyből megfeszült, a lélegzete bent akadt. – Szóval azt akarod mondani, hogy amikor ezt csinálom – vezettem fel a nyakára, arra a csodálatos területre a kezemet, majd cirógatni kezdtem. Egy pillanatig behunyta a szemét, és a lélegzetét szabálytalanul engedte ki. -, akkor sajnálatból rezzensz össze? Vagy amikor ezt csinálom – fejemet a nyaka közepéhez vezéreltem, s egy elnyújtott csókot leheltem a helyre. Két másodperc alatt belém markolt, körmeit szinte belevéste a vállamba, majd el is engedte. -, sajnálatból szorítasz magadhoz? Tényleg ezt gondolod? Mert én másképp vélekedek – fejeztem be a gondolatmenetet, s belülről felemésztett a megkönnyebbülés. Valóban kiváltok belőle reakciót. Hatással vagyok Zoe Parkerre. Bieber, most aztán büszke lehetsz.
- Te sem vagy éppen kisangyal, Popsztárkám – hunyorgott, s egy egyszerű mozdulattal közel rántott magához.
Minden porcikám hozzáért, s nem tudtam tovább levegőt venni. A szája pontosan három milliméterre került az enyémtől, reflexből szét is nyílt a szám, amint megéreztem őt. Kezével elindult a hátamon: lentről kezdte, lassú mozdulatokkal tapogatta ki minden ízületemet, minden domborulatot, egészen a tarkómig, ahol is alulról beletúrt a rendezetlen hajamba. Teljesen elvette az eszemet, és ő ezt nagyon jól tudta.
- Na, ki nem akar ellenkezni? – suttogta érzékien. Abban a pillanatban, ha nő lettem volna, egészen biztosan teherbe estem volna attól a hangszíntől. Megrökönyödve, tehetetlenül omlottam szét a karjaiban. Bármit megtehetett volna velem, semmi miatt nem álltam volna ellen.
- Zoe – súgtam a szájába, s valami csoda folytán rá tudtam venni a kezeimet, hogy cselekedjenek: szabályosan magamhoz passzíroztam a lányt, akibe reménytelenül bele vagyok zúgva, annyira, hogy éreztem a szívverését a mellkasomon.
- Igen? – súgta vissza. Húzza az agyam, hát persze, nem is ő lenne.
- Csókolj meg – mondtam, sőt, szinte már fohászkodtam. Erre győztesen elmosolyodott, és a szemeimbe nézett.
- Hmm, még könyörögsz is, ez egészen új – kuncogott. Ó, istenem, de imádni valóan édes, amikor kuncog.
- Nem hiszlek el – hunytam le a szemeimet, s vigyorogva szenvedtem. – Ha elismerem, hogy te győztél, megcsókolsz végre? – adtam meg magam. Erre még szélesebb lett a mosolya. Oké, szóval szeret nyerni. Szép kis kapcsolat lesz a miénk, ez biztos.
- Talán – morfondírozott, majd vigyorogva, egyetlen szó nélkül közelebb tolta a fejemet, s a szája már az enyémen is volt.
Pillanatokon belül fellobbant bennem a láng. Zoe ajkai tökéletesen illettek az enyémekre, mindenféle megerőltetés nélkül tudtam őt csókolni, ahogy csak akartam. Ismét érezni őt egyszerűen felemelő volt, alig tudtam megállni, hogy ne faljam fel elevenen. Istenem, szerelmesnek lenni annyira jó.
Egy hosszú puszi után Zoe elégedetten vigyorogva vált el tőlem, s ettől csak még jobban úgy éreztem, menthetetlenül belé zúgtam, és ezt nem is fogom tudni sokáig magamban tartani.
- És most, hogy ezt megbeszéltük, talán ki kéne szednünk onnan azt a borítékot – mutatott rá.
- És hogy akarod ezt kivitelezni, Mrs. Mindent Tudó? – vettem fel az ő stílusát, mire szájtátva felém bámult.
- Úgy, hogy amíg te szerencsétlenkedtél a bottal, addig én kiszúrtam a víz alatti köveket, amiket el lehet ugrálni a nyomig – közölte. Ekkor jöttem rá: pont ezért szerettem belé. Mindenki körülugrál, ő pedig simán azt mondja rám, hogy szerencsétlen vagyok.
- Akkor hajrá, legalább ha beleesel, én is le tudlak fényképezni téged – kacsintottam felé.
- Tényleg? Mégis mivel, Mr. Műszaki Zseni, amikor minden elektronikai eszközt elvettek tőlünk? – fonta össze a karjait ismét. Ó, a francba.
- Hah, megoldom – legyintettem. Ez a lány lesz a vesztem.
Zoe egy fejcsóválás után szembefordult a tóval, és egy nagyot ugorva rálépett az első kőre. Mivel nem látszott ki a kődarab a vízből, olyan volt, mintha a vízen járt volna. Gyönyörűen nézett ki, és tényleg sajnáltam, hogy nem volt nálam semmi, amivel megörökíthettem volna a pillanatot.
Sec-perc alatt beugrált a nyomig, amit egy elegáns mozdulattal fel is kapott, és visszafelé vette az irányt. Fogalmam sem volt, hogy honnan látja a köveket, mert én csak zöldes iszapot láttam a víz feszínén úszkálni. Lehet, hogy tényleg van valami különleges képessége. Bieber, neked totálisan ellepte a fejedet a rózsaszín köd.
- Megvan! – ugrott ki, és megrázta a lábát, hogy lejöjjön a cipőjéről a mocsaras víz. Közben átnyújtotta a papírt, amit azon nyomban el is olvastam.

„ Csak vizsgáld meg a szelet, ami majd a kilencedik nyomhoz vezet”

Így is tettem, ahogyan a filmekben szokás, megnyaltam a mutató ujjamat, és feltartottam. Zoe értetlenül nézett rám, azt hitte, végleg elment az eszem, de aztán elolvasta a nyomot, és valamelyest kitisztult a kép számára.
- Arra kell mennünk – böktem a tó menti irányba. A szél arról fújt, így egész biztos, hogy az lesz a megfelelő irány. Zoe közben már ki is kutatta a táskából az iránytűt, és belemerülve fordult el a jelzett irányba.
- Az irány nyugat – állapította meg, s a szerkentyűt visszacsúsztatva a zsákba elindult, majd hirtelen visszanézett rám. – Esetleg jössz, vagy itt kívánsz maradni? – tette fel a kérdést tárgyilagosan.
- Azt inkább hagyjuk, hogy mit kívánok – mormogtam, hogy csak én halljam, és szó nélkül megindultam felé.
A tó mellett állva várt, s én azonnal megragadtam a kezét, így összefont ujjakkal indultunk a kilencedik nyomunk irányába.


Sziasztok, megjöttem ide is! :) Örömmel láttam a 10 kommentet az előző rész alatt, örülök, hogy még éltek, és mivel a Broken blogomba még nem született rész, ezért szerettem volna valamilyen formában jelentkezni, hogy tudjatok olvasni.
Először is, nagy megkönnyebbülés, hogy még vannak, akik olvassák, és nézik, és várták a visszatérést, ez sokat nyom a latba, ezért él még ez a történet. 
Másodszor. Kaptam egy tetanuszos kommentet, amire erővel beleveretem a fejem a falba. Ne haragudjatok, ez totál kiment a fejemből, és köszönöm a kedves kommentelőnek, hogy eszembe juttatta. Meglátszik, hogy kiestem a rutinból, de még jó, hogy ti itt vagytok. :)
Azt hiszem, nincs mit mondanom. Kíváncsian várom a visszajelzéseket, remélem ez alkalommal is lesznek!:) Legközelebb valószínűleg a Broken-ben fogok jelentkezni, de a suli miatt nagyon bizonytalan, hogy mikor. Addig is sziasztok :)

U.i.: 59 feliratkozó, köszönöm szépen :)