35. rész - Az út vége

~*~ Zoe szemszöge ~*~

 „Csak egy nyom maradt neked, s már tömheted is zsebed,

Így utolsó lapodért menj arra, ahol kivezet az út az udvarra.” 

Mind a ketten csendesen olvastuk el az utolsó előtti nyomot. Justin átkarolta a derekam, ahogyan az ölében ültem, fejét pedig nekidöntötte a felkaromnak. Szerettem volna megsimogatni, vagy bármilyen módon kifejezni felé, mennyire jól esik a gesztusa, de mégsem tettem.

Épp az imént estünk túl egy újabb hullámvölgyön, és nem volt kapacitásom ismét veszekedni. Lassítanunk kell, és jobban megismerni a másikat, mielőtt bármibe is belevágunk. Egyelőre jó lesz így ez az állapot.

Mintha megérezte volna a gondolataim, Justin felemelte a fejét, rátette az állkapcsát a vállamra, és halványan mosolyogva a szemeimbe nézett. Reményt láttam benne csillogni, s nem tudtam, ennek én vagyok-e az oka, vagy a nyom, melyet az imént olvasott.

- Már csak egy boríték, és végre megszabadulunk ettől az erdőtől – mondtam, amint belegondoltam abba a megkönnyebbülésbe, amely át fog járni, ha visszaérünk. Szeretek túrázni, de rémesen kifárasztott ez az út.

- Igen, igaz – Justin arcáról elpárolgott a jókedv a mondandómra, majd elvette a fejét rólam, s zavartan keresett valamit, amiről szerintem még ő sem tudta, mi az.

- Rosszat mondtam? – kérdeztem halkan. Költői kérdés volt, hisz azután lett ilyen komor, miután megszólaltam.

- Nem, semmi gond – erőltetett egy mosolyt az arcára. Lehet, hogy sokszor ölti fel magára az érzéketlen, vidám szerepet, de engem nem tud átvágni. Megfogtam az állkapcsát, majd felemeltem a fejét, ezzel kényszerítve őt, hogy a szemembe nézzen. Olyan szomorúság csillant meg benne, amelyet eddig még aligha láttam rajta.

- Mi baj? – azonnal tudni akartam a választ, ő azonban hezitálva kivette a fejét az érintésem alól, hogy ismét a földet tudja vizsgálgatni.

- Mi lesz velünk, ha kimegyünk innen? – hangzott el bizonytalan kérdése, s miután nagy nehezen kimondta, félve rám nézett. Nagyot nyeltem, és immáron én voltam képtelen az ő szemébe nézni. Egyik problémából a másikba esünk, és nem tudom, hogyan fogjuk mindezt megoldani.

- Justin, kérlek… - azon nyomban kimásztam az öléből és leültem inkább a földre, majd ijesztően hasonló viselkedést vettem fel, mint ő az imént: kutakodtam magam mellett, de csak friss füvet találtam, amit tépkedhetem feszültségemből kifolyólag.

Miért akar mindent egyszerre tőlem? Miért akar minden bajt egyszerre megoldani? Miért nincs türelemmel, és hagyja, hogy kialakuljon? Elvégre, ő az, aki annyira harcolni akar azért, hogy működjön ez kettőnk között, mégis minden boldog alkalom után beködösíti a hangulatot.

- Igazad van, nem kellett volna felhoznom – mondta, miközben a nap megcsillogtatott minden szívfájdalmat az arcán, amit csak okozhatott eddig ez a beszélgetés.

- Ha nem akarsz együtt lenni velem, akkor miért nem inkább azt mondod? – csattantam fel, s hevesen a talpamra pattantam, majd megindultam. Hogy merre, arról fogalmam sem volt, viszont a mérgem nem engedett egy helyben maradni tovább. Az sem érdekelt többé, ha Jake és Lana meglátnak. Ők voltak az utolsó emberek, akikkel törődtem abban a pillanatban. Láttam, amint Justin a fénynél is gyorsabban utánam rohan, és beszédre nyitja a száját, de aztán bezárja azt, mert megelőztem. – Annyi kételyt hozol ebbe a még nem is létező kapcsolatba, hogy a kedvem is elmegy attól, hogy elkezdjem – morogtam hangosan, miközben meg sem álltam. Oldallátásommal is tisztán láttam, amint Justin arckifejezése egyszeriben bűnbánóvá válik, és ez be is igazolódott, amikor megszólalt.

- Sajnálom, hogy így érzel – mondta halkan. – Én csak nem szeretném, ha a körülmények miatt megsérülnél, és…

- Miattad fogok megsérülni, ha ezt így folytatod! – fordultam meg oly hirtelen, hogy még bele is szédültem. – Miért nem hagyod, hogy magától kialakuljon? Miért kell folyton aggódnod? – fakadtam ki, Justin pedig tág szemekkel nézte végig a kiborulásomat.

- Mert törődöm veled és nem akarom, hogy több fájdalmat okozzak, Zoe – nézett mélyen a szemembe olyan gyengéden, hogy a dühöm fele mértékére csökkent.

Hálátlan lennék? Valóban engem akar óvni ezzel? Nekem ez eddig úgy jött le, mintha csak kifogásokkal meg akarna szabadulni tőlem, holott biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz. Elvégre, ahogy néz rám… Remélem, nem képzelek egy cseppet sem többet a dologba, mint kéne.

- Nem okoznál fájdalmat, ha nem aggódnál ennyit – mondtam ezúttal nyugodtabban. – Majd aggódom én magamért. Nagylány vagyok már, és meg tudom oldani a problémáimat – jelentettem ki, mire Justin arca meglágyult, s egy halvány mosoly terült szét rajta. Közelebb lépett, majd megsimította az arcom, szemeivel pedig követte a mozdulatait. Őrjítő volt.

- Tudom, Zoe – szinte suttogta. – De már én is itt vagyok neked, és az én feladatom is, hogy törődjek veled. Én pedig eleget akarok tenni ennek – vallotta be, s közben leeresztette a kezét, majd a szemembe nézett. És akkor most így kéne rá haragudnom? Zoe, vissza kell szerezned legalább egy kicsit az önuralmadból.

- Jó – egyeztem bele, mert más válaszom egyszerűen nem volt. Az, hogy ő, akit eddig olyannyira utáltam, most ekkora hatással van rám, nem valami olyan, amivel könnyen megbirkózom. – Inkább menjünk innen – tereltem a témát, mire Justin bólintott, és együtt kezdtük keresni az utat, amelyről a nyom írt.

Előhúztam minden megfigyelőképességemet, hogy meglássam azt az ösvényt, ami által végre kijuthatunk innen. Justin csak egy helyben állt egy pár pillanatig, aztán folyamatos fájdalommal az arcán inkább ő is keresgélt. Nem szerettem így látni, ugyanakkor nem akartam megvigasztalni sem. Mind a kettőnknek idő kell.

Ahogyan felemeltem egy nagyobb levelet, enyhén kitaposott út tárult a szemem elé. Szememmel végig követtem, merre vezethet, és eléggé kétségbe estem a választól. Olyannyira elragadott a hév, hogy a másik irányba indultam el, ezzel megduplázva az utunkat az ösvény végéig.

Én idióta.

Justin a kétségbeesett arcomat vizsgálgatta, majd próbálta kikövetkeztetni, mi a bajom. Nem tartott neki sokáig, hisz hallottam a nagy sóhaját, amint mellém lépett. A kezemért nyúlt volna, de aztán visszaeresztette maga mellé a sajátját, és zavartam a szemeimbe nézett. Helló, drága feszültség kettőnk között.

- Már nem sok van hátra. Húzzunk bele – mondta bíztató jelleggel, és fejével intett a helyes irányba. Kifújtam az egy ideje bent tartott, elhasznált levegőmet, s magamat hibáztatva, amiért megnehezítettem az utunkat, menésre bírtam a lábaimat.

Ha figyelmesebb lettem volna, tíz perc is elegendő lett volna, hogy elérjünk a tízedik nyomig, így azonban fél óránkba tellett. Mind a kettőnk szeme felcsillant, amikor végre elértünk az erdő pereméhez, és megpillantottuk a tízedik nyomot egy jól látható helyre kitűzve. Hirtelen meg sem tudtam mozdulni, el sem hittem, hogy ez a vég. Végre!

Vagy talán mégsem annyira végre?

Justin előbb kapott észbe, mint én, majd egyenesen a nyom felé baktatott. Akkor tért el az agyamig, hogy miért is aggódott annyira. Talán azzal, hogy kimegyünk innen, itt hagyjuk a történteket is. Minden érzést, emléket eltemetünk az erdőben. Megvan az esélye, hogy elhidegülünk egymástól, amiért nem leszünk rákényszerülve, hogy beszélgessünk. Két nap eseménye volt ez mindössze, mégis egy egész életet változtatott meg. És ki tudja, még mennyi minden fog változni.

- Nem jössz? – riadtam fel Justin hangjára, amint útja közepénél hátra fordult. Észre sem vettem, hogy lefagytam.

- Azonnal – ráztam meg a fejem, és futólépést vettem fel. El kell tűnnöm a közeléből. Gondolkodnom kell, és az nem fog menni, ha folyamatosan a közelemben van.

Szinte egyszerre értünk el az utolsó, mindent eldöntő nyomig, amit én nyitottam ki a remegő kezeimmel.

„Nyisd hát a szemed, s fordulj balra

Menj oda, hol szíved fakad dalra.” 

Felolvastam hangosan a két rövid sort, s több sem kellett, hogy Justinnal egyszerre súgjuk a megoldást:

- Zeneszoba – mondtuk, s sietősen balra fordultunk.

A kis kunyhó aligha volt kétszáz méterre, az ajtaja nyitva állt, és ha nagyon figyelmesek voltunk, hallgattuk, ahogy zene szűrődik ki belőle. Mint a villám indultunk meg futva, majd idegességgel és izgalommal estünk be az ajtón. Nagy meglepetésünkre nem csak Rose valamint az osztályfőnök tartózkodott bent. Leo és Mary már bőven előttünk beértek.

- És megérkeztek a második helyezettjeink! – szólalt fel örömtelien Rose, majd mindkettőnket átölelt. Csalódottság járta át a testem, amiért nem mi nyertünk. Ez azt fogja jelenteni, hogy az itt tartózkodásunk alatt még erősen lehetséges, hogy összekerülök valahogyan Justinnal. És éppen ez az, amit foggal-körömmel igyekeztem elkerülni, legalább egy pár napig.

- Mennyivel érkeztünk később? – tette fel a kérdést Justin váratlanul.

- Egész pontosan… - kutatott szemeivel a jegyzeteiben Rose. – Huszonkét perccel.

Óvatosan ránéztem Justinra, amikor a szám a tudomásunkra jutott. Ott volt az arcán a bűntudat, ugyanúgy, ahogy az enyémen is. Ha ő nem kezd el túlzottan aggodalmaskodni, akkor én nem futok el. Viszont ha körültekintőbb lettem volna, akkor nem indultam volna rossz irányba. Ezen a kis veszekedésen múlott az első helyünk.

- De ne aggódjatok – törte meg a hangtalan beszélgetésünket az osztályfőnök –, nektek is jár jutalom. Második helyezettként kihasználhatjátok a wellness részleget, ameddig itt tartózkodunk – mondta nagy örömmel, én pedig hirtelen el sem tudtam dönteni, hogy ennek örüljek-e, vagy ne.

- Köszönjük – mondtuk szinte egyszerre Justinnal, hasonló hangsúllyal. Ekkor néztem el először a szoba másik végébe, megláttam Leot, amint fokozott fegyelemmel és kisebbfajta dühvel az arcán méreget minket.

Észrevett valamit. És nem tetszik neki.

- Amíg a többiek megérkeznek, egyetek nyugodtan – mutatott a háta mögé. Mindenütt édességek, rágcsálnivalók, üdítők álltak az asztalon, és a gyomrom elég erősen vágyakozott irántuk. Meg is indultam az asztal felé, ám alig tettem pár lépést, Justin megragadta a csuklóm, és úgy visszarántott, hogy a hátam találkozott a fallal. Beszorított. Egek.

- Meg kell oldanunk ezt, Zoe – mondta mélyen a szemembe nézve, majd két kezével lágyan megfogta az arcom. Bármennyire is nem akartam, az áramütés belém hasított az érintése helyén, így egy egész apró pillanatra le kellett hunynom a szemem. – Én… igyekezni fogok. Bizonyítani akarok. Viszont hagynod kell, hogy ezt tegyem, mert ha eltaszítasz, sosem fog menni. Szeretnéd végigcsinálni ezt velem? – tette fel kérdését a lehető legtöbb reménnyel a szemében. Alig jöttek szavak a torkomra, az agyam megszűnt működni, és belőle pedig áradt az a mámorító illat…

- Igen – súgtam, mielőtt gondolkodtam volna, ő pedig sóhajtott egy nagyot, és elmosolyodott.

- Ezúttal nem fogsz csalódni. Megígérem – felelte, s egy lágy puszit nyomott a homlokomra. Minden vér az arcomba szökött, ami szokatlan volt tőlem, főleg azért, mert ő tette ezt velem.  Ígérete után elengedett, majd el is ment az asztal felé. Én ott maradtam a falnak dőlve pár másodpercre, és igyekeztem lecsillapítani a szívverésemet. Gyorsan körülnéztem, és Leóból már csak annyit láttam, hogy idegesen becsapja maga után a mosdó ajtaját. Hát igen. Ez egy nehéz eset lesz.

Ránéztem Justinra, amint tömi magát mindenféle jóval, és csak akkor jöttem rá, hogy mennyire elment az étvágyam. Túl ideges vagyok ahhoz, hogy egyek. Levegőre van szükségem, egyedül. Gyorsan ki is mentem, nem kavart túl nagy port a hiányom. Elmerengtem a táj szépségében, s megkönnyebbülés járt át, amikor felfogtam, hogy vége van. Úgy határoztam, hogy leülök a kinti hintaágyra, ám amint megindultam felé, beszélgetést hallottam.

- Igazad volt az okos óráról, egyáltalán nem vették észre – suttogta egy hang. – Igen, totál bevették! Leoval kijutottunk nyomok keresése nélkül, milyen ostobák – hallottam. Hogy micsoda?! Leoval? Ezek szerint Mary és Leo csaltak? Mi az isten!

Időm sem volt, hogy sokkot kapjak, az agyam rögtön kapcsolt, így gyorsan visszamentem a kunyhóba, és a lehető leghalkabban becsuktam magam után az ajtót. Az első ember, akit megláttam, az Justin volt, és ugyan tele volt a szája, elsápadt, amint megpillantotta az arcomat. Megelőzve minden bajt, megálljt mutattam a kezemmel, ő pedig megértette, és maradt a helyén. Nem fogom elmondani neki itt. Patáliát csapna. Okosan kell csinálnom.

Hamar leszedtem magamról a megdöbbent ábrázatot, s felvettem az abszolút pókerarcot. Leo ekkor jött be, rám nézett, viszont aztán felém sem volt hajlandó pillantani. Nagyon helyes. Ezek után nem is akarom, hogy a szemem elé kerüljön.

Szép lassan érkeztek be a többiek, hatodikként a két legjobb barátnőm is beesett az ajtón. Jól megölelgettek, közölték, hogy hiányoztam nekik, amelyről én is ugyanígy tudtam nyilatkozni. Nem adtam meg nekik az esélyt, hogy Justinról kérdezzenek, inkább gyorsan elmenekültem a desszertes asztalhoz, és odaadtam magam a sütiknek. A Justinos részt majd később elmesélem.

De előbb… Alig várom, hogy ezt a két csalót leleplezzem.

Hát sziasztok! 

Ezer meg még két évvel ezelőtt volt, hogy itt is jelentkeztem utoljára. Ha írtam, akkor a Brokenbe írtam, és azt is ritkán. Szóval igen, nincs mit fényezni a dolgon, jól elhanyagoltam a blogot. Jó lenne mihamarabb befejezni, hogy aztán 100 százalékig a Brokenre tudjak asszociálni, és írnék is én, ha lenne rá kapacitásom. De az új évi fogadalmam a napi 200 szó volt, és ezt igyekszem betartani, hátha sietősebbek lesznek a részek. :)

Olvasgattam a kommentjeiteket, nagyon aranyosak vagytok! Örülök az új olvasóknak, jól esik, hogy tetszett a történet, nagy löketet adtatok az íráshoz! :)

És, amit a legjobb volt látni, az a statisztika volt, ugyanis ünnepélyesen is túlléptük a 100.000 látogatót! Woooow. Jó régi már ez a blog, de még ennek ellenére is durva látni, hogy ide jutottunk. Köszönöm mindenkinek ezt a sok kattintást, kívánom, hogy minél több legyen. :)

Kiváncsian várom a kommentjeiteket ezúttal is, igyekszem mihamarabb jelentkezni. 

Bye ladies xoxo

U.i.: Remélem tetszik az új design! :)