29.rész - Érzelmek

Meg is jöttem :D Gyors voltam vagy gyors voltam? ;) (Na jó, annyira nem voltam gyors, de viszonylag hamar hoztam a részt...)
Örülök, hogy összegyűlt 15 komi a 28. rész alatt, és annak is nagyon örülök hogy boldogok vagytok amiért visszatértem, hiszen én is szörnyen az vagyok! :) Több dologról is szeretnék beszélni most a rész előtt.
Az egyik a kommentek.
Annyira de annyira boldog voltam amikor leírtátok az őszinte véleményeteket! Az egyik komizóm kifejtette mi nem tetszett neki a részben, és ez szörnyen tetszett! Ezt kérem, hogy legyetek őszinték, és mondjátok meg ha valami nem tetszik nektek. Nagyon nagyra becsülöm, hogy az a bizonyos olvasóm leírta nekem a résszel kapcsolatos negatívumokat. A többieknek pedig a pozitív visszajelzéseket köszönöm, jól esett ismét olvasgatni őket ilyen hosszú idő után :)
A másik dolog egy számomra fontos dolog. Mint látjátok, 35 feliratkozóm van. Elképedtem, amikor elért a felismerés, hogy mennyi ideje itt vagyok már, és mióta írok. Komolyan mondom, sosem hittem volna, hogy egyszer 35 (!!!) feliratkozóm lesz. Az álmom a 20 feliratkozó volt, és már azon is túl vagyunk bőven, ami szintén elképesztő. Minden olvasómnak külön köszönet amiért támogattok, szörnyű jól tud esni, amikor bekapcsolom a gépet és látom, hogy mennyien nézitek a blogot, és komiztok is. 
Remélem még sokáig itt lesztek velem! :) ♥ ♥
Most pedig Jó Olvasást!


~Zoe*

~*~ Zoe szemszöge ~*~

Justin kinyitotta a borítékot, majd felolvasta a tartalmát:

"Miután kilépsz kiutad kapuján, már mehetsz is a fejed után."

Ez a nyom eddig a legérdekesebb. Mehetek a fejem után? A fejem lassan már azt sem tudja, ki vagyok, nem hogy még elvezessen egy következő állomáshoz.

 - Mehetsz is a fejed után... - ismételhette Justin a nyom sorait halkan.

Meredten álltam ott Justin mellett és próbáltam törni a fejem a megoldáson, azonban nem jártam sikerrel. Szörnyen remélem, hogy neki van ötlete, mert az én fantáziám cserbenhagyott. Nem tudtam koncentrálni.

Justin ott volt mellettem és a látványa teljesen elterelte a figyelmem. Igen, a látványa, és igen, ezt most én mondtam. Én, Zoe Parker, aki kis idővel ezelőtt ugyanezt a személyt egy kanál vízben meg tudta volna fojtani. Ez azért különös, nemde bár?

De mégis... Szinte már fájdalmasan tökéletes, ahogyan itt áll. Arcára teljesen kiült a gondolkozás, szerintem azt sem venné észre, ha egy atombomba robbanna mellette ebben a pillanatban. Én pedig csak itt állok, mint egy mozgásképtelen, és várok a csodára. Mi lett velem?

Ahelyett, hogy gondolkoznék a megoldáson, amivel előbbre jutnánk, én inkább Justint méregetem. Justint! De nem tehetek róla. Hihetetlen, hogy pár órája máris vele vagyok, de még csak most veszem észre, hogy milyen jó pasi úgy igazából.

Vegyük például a haját. Ennél precízebben már be sem lehetne állítani. Minden egyes hajszála úgy áll, ahogyan annak állnia kell. Egy tincs sem lóg ki a sorból, mintha csak parancsot kaptak volna, hogy igazodjanak egymáshoz.

Aztán ott van a szeme és a szája. Újonnan ez a két testrésze teljesen elvette az eszem. Amikor rám néz, rögtön szembe találom magam a szemeivel, utána pedig már rögtön levándorol a tekintetem a szájára. Miért nem vettem én ezeket eddig számba? Talán mert elvakított az iránta érzett düh. Viszont mostanra már nem érzek iránta annyi dühöt, ezért is tört elő belőlem mindez.

Végül pedig ott van a teste. Hát nem is tudom. Azért egy kis izom mégiscsak van rajta, mert fekete pólója kissé kidomborodik a mellkasánál, ráadásul, amikor megfeszül rajta a póló, még a kockás hasát is ki lehet venni. Persze nem mintha ezeket figyelném. Nyilvánvalóan ezek apró észrevételek.

Istenem, Zoe, hova gondolsz? Miért nem mondod már rögtön azt, hogy te vagy Beyoncé? Még a vak is látja, hogy megtetszett neked, ne akard bebeszélni magadnak, hogy nem.

Olyan hülye vagyok néha. Magammal beszélgetek. És leszidom magam. Normális ez? Mondjuk, semmi nem normális, ami én vagyok, szóval ebből következik, hogy nem, nem normális, amit művelek. Dűlőre kéne már jutnom. Mondani meg könnyű.

 - Zoe, figyelsz te rám? - lóbálta kezét előttem Justin.

Teljesen elbambultam. Vajon hanyaggyára szólhatott már? Azért remélem nem rajta bambultam éppen.

 - Öhm… elbambultam - eszméltem fel nem is tudom mennyi idő után.

Justin kissé összehúzta szemöldökét, majd legyintett egyet, ezzel jelezve, hogy rám hagyja a dolgot.

 - Szerintem rájöttem a megoldásra - tért rá mondandójára rögtön.

Ennek kifejezetten örültem, mert én egy pillanatig nem tudtam rajta gondolkozni.

 - Nos, mivel a nyom azt írja, hogy "kilépsz kiutad kapuján", ezért kell, hogy legyen itt valami feltűnő kijáratszerűség - adta tudtomra Justin az elméletét.

Erre én is igazán rájöhettem volna, hiszem ez a feltevés semmi más, csak a szavak mögé pillantás. Mégis, nekem ez most akkor sem ment volna, ha egész nap itt ülök, és ezen töröm a fejem. Pedig, annyira egyértelmű.

Istenem, ne csináld ezt velem. Annyi okom lenne haragudni Justinra! Ott van az a hülye pletyka, aztán az, hogy kihasznált. Kihasznált? Tényleg kihasznált volna? Ezt már annyiszor átgondoltam.

Nagyon sokban befolyásolt az is, amikor Scooter kimosta a fejem, és elmondta a dolgok valós alapját. Bízom benne. Valamiért elhiszem, amit mond. Nem is tudom miért, talán mert annyira megbízhatóságot sugall az az ember. A menedzsereknek mindig van egy ilyesfajta kisugárzásuk, amivel egy pillanat alatt meg tudják változtatni a gondolatmenetedet. Vajon ezt ők tanulják, vagy csak szimplán a vérükben van? Néha szeretném tudni mi a titkuk.

Justin pedig egy teljesen más téma. Nem is tudom, hogy eddig milyen szemmel néztem rá, hogy csak a rosszat láttam benne. Annyira hihetetlen, hogy azt is én gondoltam. Hirtelen mintha csak 180 fokos fordulatot tett volna az agyam, és mindent éppen ellenkező módon gondolna végig, mint eredetileg. Furcsa nekem ez a nagy változás.

 - Zoe - simította kezét a vállamra Justin, amitől kissé megborzongtam - Valami baj van? Annyira furcsa vagy az utóbbi 10 percben. Mondtam valami rosszat? - meresztette rám szemeit.

Ez volt az a pillanat, amikor azt hittem összeesek. Óriási szemekkel nézett rám, tekintete szinte beszélt szája helyett. Keze a vállamon volt, hüvelykujja pedig lágyan simogatta felkarom. Ilyenkor mi a teendő? Hisz megszólalni sem bírok! Zoe, hihetetlen vagy! Mondanod kell valamit, hiszen régen egy ilyen dolog még csak meg sem rezdített!

Nem, ez nem ilyen egyszerű. Hiszen már nem régen van, hanem most van. És most az ilyen esetek igenis megrezdítenek lelkileg, mégpedig annyira, hogy lassan a saját nevemben sem vagyok biztos.

- Öhm... - tekintgettem zavaromban a távolba, majd a földre - Csak kezdek kicsit... Kicsit fáradni - füllentettem egy óriásit, hiszen szó sincs erről.

Egy csöppet sem vagyok fáradt, aludni sem tudnék, esetleg akkor, ha fejbe lőnének, de magamtól biztosan nem. Addig amíg Justin itt van, addig nem leszek képes semmit értelmes ember módjára véghezvinni, és ez frusztrál. Szeretnék értelmesen gondolkozni, viszont ahhoz körülbelül egy aliennek kéne lennem, akinek nincsenek érzései, sőt, szerintem még agya sem. Néha hasznos lenne csak nézni ki a fejemből. De nem, ez nem lehetséges. Ember vagyok, vannak érzéseim (sajnos), tudok gondolkozni (sajnos), és általában jól hozom meg a döntéseimet (nos… ez nem sajnos). 

Mégis, most mindenem leblokkolt, azt sem tudom, hogy honnan jutott eszembe az, hogy azt mondom, fáradt vagyok, egyáltalán hogyan tudtam megmozdulni? A testem éberebb, mint én, úgy látszik.

 - Ha gondolod, lepihenhetünk - nézett rám még mindig Justin azzal a szemtelenül szép szemeivel.

Nem, nem akarok lepihenni, nem, nem akarok feküdni, és nem, nem akarom, hogy ilyen hülye legyek továbbra is! Vajon Justin észrevette, hogy összezavarodtam? Zoe, te idióta, jó hogy  észrevette, hiszen azért kérdezte, hogy mi a bajom! Ennyire már komolyan nem lehetek szenilis.

 - Nem kell, bírom még - próbáltam szemébe nézni, de felhagytam a kísérlettel, mert lábaim annyira megremegtek, hogy féltem, hogy összeesek.

 - Rendben, akkor igyekezzünk, még van egy óránk addig, amíg teljesen sötét nem lesz - határozta meg Justin nemes egyszerűséggel.

Ezután szemeivel keresni kezdte azt a bizonyos kijáratot. Úgy gondoltam, ebbe már nekem is illendő lenne beszállni, mert eddig még semmire nem voltam használható.

Körülnéztem a környéken, mindenütt fák, zöld és barna szín a lehető legtöbb árnyalatban. Annyira egyformának tűntek a növények, hogy minél tovább nézelődtem, annál jobban összezavarodtam. A végén már a fejemet fogtam, hiszen az oké, hogy nő vagyok, de ennyi dologra még nekem is nehezemre esik koncentrálni egyszerre.

Itt van az első és legnagyobb problémám Justin. Aztán ott van a nyom, amit meg kell keresnünk, de közben a jövőbeli terveim is kopogtatnak, hogy mégis hogyan tovább. Aztán ott van az iskola, a jegyeim, a végzős bál, Leo... Várjunk csak. VÉGZŐS BÁL? Atya Isten. 

Ma még csak hétfő van, de nemsoká kedd. Pénteken pedig bál... Ki a franccal menjek el?! Eddig csak Leo hívott, vele pedig nem szeretnék menni. Több okból sem. Valaki olyannal szeretnék menni, aki megérdemli, hogy vele legyen életem legszebb napja. Aki érdemes arra, hogy vele táncoljam el a keringőt. Aki olyan, mint... Mint Justin. Igen, Justin. Vele szeretnék menni. Őt viszont már vagy ezren elhívták, azt sem tudom, hogy foglalt-e már. Miért akarna egyáltalán velem menni? Esélytelen.

Szóval még egy plusz gond. Nekem ez már sok. Valamitől meg kell szabadulnom ezek közül. Ez viszont még esélytelenebb. Zoe, annyi neked.

 - Megtaláltam a kijáratot! - intett Justin boldogan, én pedig egyszerre csodálkoztam el felfedezésén, és azon, hogy olyan messzire elment én pedig észre sem vettem.

Azonnal odasiettem hozzá, majd én is megvizsgáltam a területet...

~*~ Justin szemszöge ~*~

Még 10 perc és nem bírom tovább. Egyszerűen nem. Hogy lehet valaki ennyire lehetetlen? Egyik pillanatban robbanna, a másikban pedig kenyérre lehet kenni. És igen, most az utóbbi állapotában van. Annyira törékenynek és esetlennek látom, hogy mindjárt odamegyek és halálra fogom ölelgetni. Ellenállhatatlan kényszert érzek rá, hogy megóvjam mindentől, hogy mellette legyek, és hogy szeressem. Egyszerűen... Szeretem. 

 - Szerintem induljunk is - nézett ki a kijáraton, ami nem volt más, mint két kő egy kis réssel.

Neki is kezdett, viszont annyira hevesen akart átmenni, hogy nem figyelt a lába elé, és megbotlott egy kőben. Még szerencse, hogy a reflexeim kifogástalanok, és azonnal a keze után nyúltam, hogy visszarántsam őt. Sikerült is, viszont kissé erősre sikeredett a rántás, és Zoe teljesen nekem préselődött. 

Egyik kezem az övét szorította, a másik rögtön a derekára vándorolt. Az ő szabad keze a vállamon kötött ki, szája pedig szörnyen vészesen közel volt az enyémhez. Pár másodpercig csak a saját kezét bámulta, amely apró mozdulatokkal simogatta a vállam. Őrjítő volt, amit csinált. Bal kezével végigsimította vállamat, nekem pedig egyszerűen muszáj volt becsuknom a szemem, mert annyira kényeztető volt az az érzés, hogy teljes mértékben át akartam élni.

Elképesztő az, amit most érzek. A szívem több száz kilométer/órával dobog, félek, hogy most azonnal szívinfarktust fogok kapni. A Zoe derekán lévő kezem már oly mértékben remeg, hogy csoda, hogy még ott tudom tartani. A szám pedig egyszerűen ég a vágytól, hogy összeforrhasson Zoe ajkaival.

Úgy érzem, most azonnal megtörök, és bevallok neki mindent. De valami visszatart, valami elképesztően nagy energia, amely nem engedi ezt elmondani, csakis akkor, ha elérkezik az ideje. És meg fogom érezni, ha elkövetkezik az a pillanat.

Mégis, most minden annyira mesebeli. A karjaimban tartom, és ahogy csak tehetem, állom a tekintetét. Elveszek a szemeiben. Mintha csak egy labirintus lenne, amiből lehetetlen kijutni, de én mégis keresem a kiutat. 

Meg akarom csókolni. Mindennél jobban érezni akarom azt az érzést, amit ő adhat nekem a csókjával. De nem tudom, hogy ő akarja-e. Most mit tegyek? Megcsókoljam, vagy ne? Annyira nehéz ellenállni. De visszatart az, hogy ő nem akarja, és azt fogja hinni, nyomulok, ha megcsókolom. Nem. Még nem szabad. Még nem csókolom meg. Mint ahogyan a vallomásomnak, ennek sincs itt az ideje. Viszont akkor mit tegyek most? Teljesen elbizonytalanodtam. Istenem, valahogy viszont ki kell másznom ebből a helyzetből. Nem mintha akarnék, de muszáj, mert csak magamat kínzom ezzel a közelséggel.

Elfordultam tehát tőle, és segítettem visszahozni az egyensúlyába. Azonban nehezebb volt őt elengedni, mint gondoltam. Ellenben mégis megtettem, elengedtem a kezét. Abban a szent minutumban, ahogy ezt megtettem, szörnyű lelkiismeret-furdalásom lett. Úgy éreztem, rossz dolog volt az, amit tettem. Ezért is, csak egy pillanatig néztem rá és a szememnek alig akartam hinni. Csalódott volt. Kiült az arcára, hogy csalódott. Hát beigazolódott az érzésem, megbántottam.

Viszont ha tényleg így van, az azt jelenti, hogy mindent elcsesztem, ismét. Miért kellett nekem lebeszélni magam erről? Miért nem vállaltam a kockázatot? Miért?! Bieber, te egy akkora kicseszett nagy barom vagy, hogy az már fájdalmas! Nem hiszem el... Megint elcseszted! Innentől már próbálkozhatsz, nem fog megnyílni neked, éppen azért, mert eltaszítottad magadtól! Volt egy esélyed, te meg gyönyörűen elrontottad, ahogy csak lehetett. Gratulálok, szívből. 

 - Menjünk - indult meg még egyszer, de ezúttal sikerrel járt, és át is ment a résen.

Hihetetlenül mérges vagyok magamra. Hogy lehetek ilyen hülye?! Ismét eltávolodott tőlem. Ő is akarta én pedig... Én meg egyszerűen eltoltam magamtól és... Áh, nem lehet!

Utána kell mennem és bocsánatot kérnem. De mégis hogyan?! És… És egyáltalán mit mondok? Mit tettem, Istenem. Ilyen barom is csak én lehetek.

Átmentem én is a résen, majd követtem Zoet. Nem tudtam mit mondani. Akárhányszor próbáltam, nem szűrődött ki hang a torkomon. És ahogy láttam, ő sem szándékozott felém szavakat intézni. Csak ballagott a fél sötétben. Sokkal előrébb volt, mint én, mert sietett. Biztosan le akart rázni, ezért meg sem próbáltam gyorsítani a tempómon. Nem akarok még jobban elrontani mindent. 

Pár perce már biztos megyünk egymás mögött 10 méter távolsággal. Jó lenne most visszapörgetni az időt. Ha még egyszer tehetném, egy percig sem haboznék, megcsókolnám. Viszont ez lehetetlen, ezért helyre kell hoznom a hibámat valahogyan. Még számomra is rejtély hogyan, de megoldom, mert túl fontos ő nekem ahhoz, hogy haragban legyek vele. 

 - JUSTIIIN! - sikított Zoe, amire azonnal felkaptam a fejem.

Mint az őrült kezdtem el rohanni előre, és mikor elértem Zoet, azt hittem elájulok...

----------------------------------------

Szóóóóóval, ez lenne a rész :D Nem lett most olyan hosszú, de egy részt szerettem volna szentelni az érzéseknek :) Nagyon remélem, hogy sikerült átérezni mindkét fél helyzetét, mert nagyon igyekeztem! A vége pedig elé rejtélyesre sikeredett ;) Ezért is kérek giga komikat a véleményetekről :) 

Amint tehetem, jövök a következő résszel! Addig is sziasztok!:) ♥♥